Az eljövendő múlt sárkányai – Filmzene

Captain America: The Winter Soldier – Henry Jackman  A Marvel filmjeinek második fázisát gyakran éri az a kritika (az én részemről is), hogy biztonsági játékot játszanak, és noha ez alól Amerika Kapitány második bevetése egyértelműen kivételt képez, a zenéről – pontosabban a zeneszerző személyéről – ez nem mondható el. Az első fázis idején még dicsértem a stúdiót, hogy végre mellőzik a Hans Zimmernek „köszönhetően” elterjedt Remote Control-os hangzást olyan veteránok szerződtetésével, mint John Debney (Vasember 2.), Patrick Doyle (Thor) vagy Alan Silvestri. Utóbbi szerezte a Bosszúállók mellett a nemzeti zászlóban parádézó szuperhős első kalandjának az aláfestését is, a folytatásra viszont valamiért az a Henry Jackman lett a befutó, aki az egyik legfoglalkoztatottabb komponista lett az utóbbi időben. Ebben kisebb részt játszik közre a tehetsége – mivel az jelenlegi munkája alapján erősen megkérdőjelezhető – sokkalta inkább az, hogy lényegesen megfizethetőbb. Ez a trend (ami nem ma kezdődött) pedig nem kevés aggodalomra ad okot, ha a stúdiók egy olyan, a film élvezeti értékében nagyban közrejátszó elemen, mint a zenén próbálnak spórolni, pláne olyan szerzővel, mint Jackman. A komponistára (csakhogy más tollával is ékeskedjek) a legtalálóbb kifejezés, hogy ő a szegény ember John Powell-ja, amire talán rájátszik, hogy a filmzenéktől egyre inkább visszavonuló komponistát legutóbb ő helyettesítette (abszolút korrektül) Paul Greengrass Philips kapitányában. Az X-Men: Az elsők óta kétségtelenül nagyobb reflektorfény hárul rá, aminek sikerét azóta sem tudta megközelíteni és ebben nem tudok elmenni a producer Matthew Vaughn személye mellett. A mutáns mozi zenéje a legkevésbé sem volt eredetinek nevezhető, nem egy helyen pofátlan nyúlásokra lehetett felfigyelni szerzőtársai munkáiból (pl. Tron: Örökség, Titánok harca), viszont ezeket kellő lendületességgel szőtte egybe, amiben Vaugh is erősen közrejátszott, hiszen az egyszerű Magneto-témához ő ragaszkodott. Azóta Jackman igazán érdemi munkát nem tudott felmutatni, és A Tél Katonája sem lesz a szabályt erősítő kivétel. Érthető módon azt a tradicionális hangszerelést az első rész Indiana Jones szerű hangulata után felesleges lenne keresni egy modern korban játszódó, politikai thriller elemekkel átitatott képregény moziban, viszont markáns dallamoknak – vagy valaminek, amit annak lehet nevezni – sem ártottak volna. Jackman munkájában az elektronikus effektek, torzítások vannak túlsúlyban, ami értő kezekben jól tud működni, de az bátran kijelenthető, hogy ő nem ilyen. A címszereplő „The Winter Soldier” témája – amely helyenként olyan, mintha a metró aluljáróban lennék – ugyan elég sajátosra sikeredett a síron túli hangzásával, akárcsak a motívummal indító „The Causeway”, de a nyitó tétel „Lemurian Star” felvázolja az új Kapitány témát (a régi szerencsére a filmben azért elhangzik, ezzel hivatalosan is egyfajta összekötő zenei motívuma lett a szériának), keretbe foglalva a Jackman munkáját záró Captain Americaval. Ami közte van, az viszont teljes zenei káosz, és nem a jó értelemben. Az olyan tételek, mint a „Taken the Stand” vagy a mutáns mozi zenei utózöngéjeként is funkcionáló „Into the Fray” még úgy-ahogy rendben vannak, de az olyan elektronikus zörej csörték, mint pl. a „Fury” már erősen igénybe veszik a hallójáratokat és több szót se érdemelnek, ahogy Jackman munkája se.  

Értékelés: 50%

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=cDyAouw3nUw[/embed] The Amazing Spider-man 2. – Hans Zimmer & The Magnificent Six Már számtalanszor ostoroztam Hans Zimmert ezen oldalakon, de azt azért el kell ismernem, hogy „korunk legnagyobb filmzeneszerzőjének” legalább van önkritikája, és végre a látszatát se próbálja fenntartani annak, hogy képes egyedül is összehozni egy valamire való filmzenét, ezzel pedig végérvényesen is kivonta magát a – szó hagyományos értelmében vett – komponisták közül, és egyértelműen zenei producerként lehet rá tekinteni ezek után. Az még hagyján, hogy a feltűntetett hét (!!) zeneszerzői minőségben jelenlévő úriember és a hozzájuk csapódó egyéb kiegészítő komponistákból nemhogy egy komplett fiúbanda, hanem egy egész focicsapat összejönne, de ráadásul minőségben be sem érik James Horner, az első részhez egymaga komponálta változatos és érzelem dús score-ját, maximum a szórakoztatásban. Azt persze nem tudni konkrétan, hogy a rendező Marc Webb miért cserélte le Hornert, de az bizonyos, hogy az előző epizódhoz eredetileg Zimmert kereste meg, aki viszont akkortájt A Sötét Lovag – Felemelkedés zenéjének munkálataiba vetette bele magát. Akármi is legyen az indok, meg kell hagyni, hogy Zimmerék egy felettébb szórakoztató zenét hoztak össze, és ami újdonságot a denevér utolsó, vagy az Acélember első röpténél számon kértem, az a fiatalos frissesség itt már tetten érhető (nem, nem a betétdalok tekintetében, amiket a végső értékeléskor figyelembe se vettem), még ha az időtállósággal vannak is problémák. Mivel a film eléggé túlzsúfolt, ez a zenén is tetten érhető – amire csak rájátszik a komponista válogatott – de Horner öröksége is felüti azért a fejét. Az új Pókember téma („I’m Spider-Man”) annak velejét használja fel, viszont önmagában a túlvezérelt rezesekkel olyan, mint egy hírműsor szignálja, és ez a (címszereplőhöz képest) alul használt motívum nem is jár be olyan komplex utat, mire himnikus formában felcsendülne a „Youre That Spider Guy”-ban. A Zöld Manó pedig kapott a mostanság Zimmerre jellemző pár hangos, baljóslatú témát (a la Joker), aminek a fejlődése az albumon található összekuszálódás ellenére is érzékelhető, de mivel itt Harry-n és nem a bűnöző énjén van a hangsúly, ezért téma igazán kibontakozni sem tud, még a drámai fináléban hallható, intenzív „I’m Goblin” alatt sem. Horner szelleme még az érzelmes részekben köszön vissza, viszont ezek az album abszolút legnagyobb gyengeségei. Hol vannak az első rész meghitt, belsőséges zongora dallamai? Zongora persze most is van, ahogy basszus gitár is, de ezek jobbára megrekednek a szokásos RC-s színvonalnál. Az album abszolút domináns vonala – és ami a leginkább értelmet ad Zimmerék szerződtetésére – az Elektro témája, a „My Enemy”, ami a komponista életművében is egy kiemelkedően egyedi darab. Webb azzal a kéréssel fordult a komponistához, hogy olyan zenei kifejezést akar a karakternek, ami után Skrillex visítva fújna visszavonulót. Erre Zimmer a fedélzetre hozta Pharrel „Happy” Williamst, az Eredetben is vele együtt dolgozó Johnny Marr-t, valamint az egyre inkább önállósuló, Az Acélember zenéjéből a részét vastagon kivevő Junkie XL-t is. A Times Squer-i jelenet alatt hallható végeredmény pedig egy végig az elektromos pulzálást imitáló, egyre feszültebb dubstep móka, a háttérben Williams kántálásával*, ami tökéletesen kifejezi, ahogy Max folyamatosan átalakul Elektróvá, miközben Pókember motívuma is beköszön alkalomadtán. Viszont kettejük témája igazán a „Still Crazy”-ben csap össze, és a Deluxe kiadáson, a film nyitójelenetét aláfestő „Cold War”-ban is hallható egy akciódús, rockos körítésben, de ott fordított a helyzet és Pókember motívuma dominál, míg Elektró témájának a komikus veleje csendül csak fel. Szintén ezen a kiadáson felcsendül utóbbinak egy némileg demó szagú, valamivel könnyedebb tónusú szvitje, aminek egyes részei valójában a  filmben is hallhatóak. Maga az album – az említett dalok nélkül is – azonban megkérdőjelezi az időtállóságát, még zimmeri mércével mérve is, mindazok ellenére, hogy piszkosul szórakoztató az egész. Ugyanis a komponista kétségtelenül tökéletesen ráérez a korigényekre és ez itt sincs másképp. Sőt! Sokkal inkább a fiatal nézőközönségnek íródott ez a rengeteg dubsteppel és manapság hangzatos megoldással tarkított zene, semmint a filmhez. A bajom csupán továbbra is az, hogy egy filmzenének nem erről kellene szólnia.  

Értékelés: 80%

Godzilla – Alexandre Desplat Zimmerrel ellentétben a francia zeneszerző viszont még maximálisan használhatja magára az említett titulust, aminek a Godzilla egy újabb ékes bizonyítéka. Desplat rendre képviseli magát a legkülönbözőbb műfajokban, ez az egyre gyakoribb blockbusterekben való közreműködéséből is tökéletesen látszik. Gareth Edwards okosan döntött, amikor egy ilyen filmmonstrumhoz nem egy olcsó, RC-s bérzeneszerzőt (lásd fentebb) választott, hanem egy valóban tehetséges komponistát, aki képes tökéletesen kifejezni a vásznon látottakat, Desplat pedig abszolút ilyen. Roland Emmerich ’98-as filmjéhez az akkor a rendezővel harmadjára (és utoljára) együtt dolgozó David Arnold látta el a zeneszerzői teendőket, viszont a zene sok szempontból eklektikus lett, mivel a felvételek fázisában a jelenetek nem voltak készen (Arnoldnak gyakorlatilag a semmihez kellett komponálnia), majd az újravágásokhoz is rendre át kellett írnia az addigiakat, és érezhetően addigra már túl volt első James Bond filmje, A holnap markában zenéjén is, aminek megoldásai ott is felütötték a fejüket. Desplat-nál ilyen problémák szerencsére nem állnak fenn, zenéje egységes, tökéletesen megidézi a régi módi szörnyfilmeket már a főtémában („Godzilla”) is, ugyanakkor nem felejt el kellően mai sem lenni, mégis, műfajából adódóan nem egy könnyű hallgatni való, a nagyzenekari csörték ellenére sem. Abból pedig vannak rendesen. A gyíkok királyának eredetéhez mérten dominálnak az egzotikus keleti hangszerek, főleg az ütősök és a fúvósok (taiko dob, shakuachi), ahogy a rezeseket és a vonósokat sem sajnálja a komponista, amik olyan tökéletes zenei káoszokat eredményeznek, mint pl. a zaklatott vonósokkal tarkított „Muto Hach”, a hasonlóan apokaliptikus „The Wave” vagy a főtéma egyik variánsát adó „Golden Gate Chaos”. Csendes pillanatok nagyon nem is jutnak, sőt, a „Back to Janjira” elején hallható, az apa-fiú kapcsolatot kifejező zongoradallam még a szerzőhöz mérten is meglepően felszínes. Mégis bátran kijelenthető, hogy egy mai szörnyfilm zenéjének így kell szólnia. Abban pedig csak reménykedni tudok, hogy Edwards a tervezett Star Wars spin-off-ra a komponistát is viszi magával.  

Értékelés: 80%

X-Men – The Days of Future Past – John Ottman A legutóbbi X-mozi több szempontból is kuriózum nemcsak történetét vagy karakterisztikáját, hanem zenéjét tekintve is, ugyanis a sorozat 14 éve alatt John Ottman az első komponista, aki visszatérhetett a mutánsok világához. Legutóbbi találkozásuk is már 11 éve volt, ami viszont a főtéma érdemi használatán, variálásán kívül sokat nem tudott felmutatni. Az új zene a film történetéből adódóan is egyfajta összegzése és újraírása az eddigieknek, ezért lehet, hogy a szerző utódai/elődei stílusa is vissza-visszaköszön. Ottman szerencsére az általa komponált főtémát visszahozta, de csak keretként használta azt („The Future/Main Titles” – „Welcome Back/End Titles”) és újakat használt helyettük. A legmarkánsabb a professzorhoz köthető drámaian magasztos „Hope (Xavier’s Theme)”, amiben szembe (vagy ez esetben fülbe) ötlik egy furcsaság, amire többen is felfigyeltek, konkrétan, hogy sok hasonlóságot mutat Zimmer Eredetének „Time” című tételével. Én ezt viszont egyáltalán nem tartom véletlennek, ugyanis az első előzetes alatt pont ez a szám volt hallható, így könnyen lehet, hogy rendezői/produceri nyomásra, vagy Ottman önmagától vezérelve tempként használta fel Zimmer művét, ugyanakkor teljesen máshová fejlődik az egész, így a kezdeti hasonlóságokon gyorsan túl is lendülünk. Maga a motívum az album során – Xavier megnövekedett szerepéből adódóan – egyfajta vezér dallammá lép elő, ami többnyire bánatosan (pl. „He Lost Everything”), vagy a címével ellentétesen reményvesztetten („Join Me”) hallható. Az új akció motívumokban a nagyzenekar, a kórus és az elektronikai részleg képviselteti magát parádésan, ennek éllovasa pedig a két verzióban is hallható „Time’s Up”, amiben felcsendül Jackman Magnetó-témája is. Pontosabban annak egy kísértetesen hasonlatos variánsa, de ez magát a jövő – és az Őrrobotok – fenyegetettségét hivatott szimbolizálni, semmint a mutánsvezér haragját, már csak azért is, mert amikor a dallam először felbukkan a filmben, a karakter még a kanyarban sincs. Viszont az említett szereplőnek is megvan a maga új, kevésbé karakteres, de hatásos témája, ami a legerőteljesebben a „Hat Rescue”-val kezdődő monstre fináléban jön ki a leginkább, de a két motívum az ezt követő grandiózus akciótételekben, mint a „The Attack Begins” vagy az „I Hate Faith In You/Goodbyes” ötvözödik a legtökéletesebben. Viszont Mystique a megnövekedett szerepe ellenére sem kapta vissza a régi, jól ismert sejtelmes dallamait (vagy bármi hasonlót), hanem általában valamilyen erőteljesebb, rockos zúzással helyettesítik a még kiforratlan, lényegesen vehemensebb alakváltót, mint az a „Saigon/Logan Arrives”-ban vagy a „Paris Pandemonium”-ban is megfigyelhető. Emellett Az eljövendő múlt napjai zenéje az eddigi legváltozatosabb zene a franchise történetében, ugyanis Ottman a korábbi részek komorságát (pl. Kamen vagy a saját munkásságát) vegyítette a grandiózussággal (Powell) és a könnyedebb hangvétellel (Jackman) egyaránt, utóbbi az ominózus pentagoni szöktetés alatt hallható „Springing Erik”-ben érvényesül igazán. Rendhagyó módon az albumot két klasszikus, 70’-es évekbeli szám zárja, ezek közül Higanyszál már most kultikussá váló megmozdulása alatt hallható Jim Croce szám a „Time In The Bottle” érdemel igazán említést.  

Értékelés: 90%

  Maleficent – James Newton Howard Az utóbbi években megszaporodtak a sajátos meseadaptációk, amik közül valamire való (pénzügyi) sikert csak a grandiózusabb feldolgozások tudtak felmutatni. Érdekes, hogy ezek a kritikailag legjobb esetben is csak tisztes középszert elérő produkciók két zeneszerzőben gondolkodnak: Danny Elfman esetében a régi munkakapcsolatok (Sam Raimi – Óz, a hatalmas) vagy a még régebbi barátságok (Tim Burton – Alice Csodaországban) is indokolttá tették szerződtetését, nemcsak a gótikus képi világ. A kezdő rendezőknek, mint amilyen Rupert Sanders (Hófehér és a vadász), vagy most a Demóna esetében Robert Stromberg viszont nagyon bölcsen James Newton Howard a kiszemelt választásuk, aki ezúttal is bizonyítja, hogy a dráma mellett a grandiózus, varázslatos dallamoknak is a szakavatott mestere, ennek ékes példáját hallhattuk már kereken két éve tátott szájú Bella és Charlize Theron szépségversenye közben is. Mégis, a Demóna különb két évvel ezelőtti „elődjéhez” képest, amit talán a film eleji Disney logó is indokol: a nyitó – és ezáltal a címszereplő főtémáját bemutató – tétel, baljóslatú kórusával és ütős szekciójával együtt is érzékelteti, hogy melyik stúdióhoz készült művel van dolgunk. E mellett az egész egy abszolút régi vágású fantasy score, amiben csak elvétve hallhatunk modernebb (megkockáztatom: oda nem teljesen illő) zenei megoldásokat, mint amilyen a „The Christening”-ben is felüti a fejét. Angelina Jolie-hoz hasonlóan a már említett, hozzá rendelt főtéma is teljesen egyeduralkodó a zenében, de nem annyira, hogy rátelepedjen az egészre. Ilyen nagyszerű tételek például a „Maleficent Flies”, vagy a Howard drámai érzékét is kamatoztató „Aurora in Fairieland”. Az albumot Lana Del Rey betétdala zárja, ami inkább sajátos, mintsem emlékezetes.  

Értékelés: 85%

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=7PnltVxofI4[/embed]   How To Train Your Dragon 2. – John Powell Be kell vallanom, hogy némileg haragszom John Powell-re. Egy olyan tehetséges zeneszerzőnek, mint ő, legalább annyira foglalkoztatottnak kellene lennie, mint a fent említett Zimmernek vagy Desplatnak (Jackman-t pedig inkább hagyjuk), nem pedig egyre inkább kivonnia magát belőle. Ugyanakkor némileg meg is értem, mivel az a fokú játékos kreativitás, ami a szerző sajátossága kizárólag az animációs filmek terén adatik meg a számára, amivel jelenleg ő tud élni elsősorban, még az olyan rutin munkákkal is, mint az egy éves szabadságolása előtti Lorax, vagy az idei Rio 2. A neheztelésem ugyanakkor azon nyomban elmúlik, ha olyan fantasztikus műveket hallok tőle, mint az Így neveld a sárkonyodat első és most második részéhez készült aláfestése. Az első rész abszolút pozitív megítélésében közrejátszott Powell nagyszabású, kelta elemekkel vastagon átszőtt score-ja, amit joggal tartanak a szerző főművének, és amit okkal jelöltek Oscar-ra (de sajnos a túlhypeolt Közösségi háló zenéje elvitte a díjat). Ilyenkor a filmzene rajongó számára adva van a kérdés: a tökéleteset hogyan lehet felülmúlni? És már fogalmazná is meg egy „Úgyse lehet, de örülök, ha az első rész hangulatát megidézi.” mondattal, amire Powell látványosan rácáfol azzal, hogy nem érdeklik az ilyen kijelentések. A folytatás zenéje ugyanis nemcsak, hogy van olyan jó, mint elődjéé, hanem helyenként még jobb is annál (még egyszer: Powell a tökéletest fokozta). Már az első „Dragon Racing” tételben visszaköszön a jól ismert vezérmotívum, de már-már komolyzenei szinten felfokozott formában. És sok tekintetben igaz a zenére is a folytatásokra jellemző intenzitás: a „Battle of the Bewilderbeast”-ben visszaköszön az első rész akciómotívuma, míg a „Toothless Lost” előző rész barátság motívumának drámaibbra hangszerelt verziója hallható, de az egyik legszebb így is a „Stoic’s Ship” sirató kórusaiban hallható. Új témák is akadnak, méghozzá nem is akármilyenek. Az új antagonista egy mély férfi kórussal tarkított, rezes és ütős szekciót igénybe vevő egyszerűbb motívumot kapott, ami kevésbé a „Meet Drago”-ban, erősebben, skót dudákkal erősen tarkítva pedig a „Hiccup Confronts Drago”-ban érvényesül, míg Hablaty anyjának, Valkának a témája, hol drámaian („Loosing Mom/ Meet the Good Alpha”), hol pedig felemelően csilingelve („Flying with Mom”) bűvöli el az embert. Emellett az első részhez hasonlóan a betétdalért („Where No One Goes”) ezúttal is Jónsi felel, aki Powellel karöltve a film egyetlen kritizálható pontjáért, a musical betétért is felel, ami innen viszont cseppet sem lóg ki. Az viszont mindenképpen sajnálatos, hogy Powell a filmzeneszerzést – koncertművei miatt – az elkövetkezendő időszakban hanyagolni fogja, így legközelebb a jövőre esedékes Kung Fu Panda 3. esetében találkozhatunk a nevével, amit ezúttal is egykori mesterével, Hans Zimmerrel közösen jegyez. A jó dolgokra viszont mindig megéri várni.  

Értékelés: 100%

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=09e6PHUoHUo[/embed] Transformers: Age of Extinction – Steve Jablonsky Az egykor Hans Zimmer keze alatt dolgozó Steve Jablonskynak kétségtelenül a Transformers filmek hozták meg az áttörést, azoknak is különösen az első része, ami rajongói nyomásra jelent meg (a stúdió csupán egy válogatásalbumot volt hajlandó kiadni), és ami azóta is out of print kategória, és csak csillagászati áron lehet beszerezni  a különböző aukciós oldalakon. Jablonsky munkáját – és úgy a munkásságát összességében – nem lehetne a legkevésbé sem eredetinek nevezni, de úgy-ahogy ügyesen elsajátította a Remote Control-nál tanultakat. Viszont, mintha zenéi egyenesen arányosak lennének Optimusék kalandjainak a csörtéivel. Az első rész méltán a legnépszerűbb; van íve, temérdek hatásos és hangulatos téma akad, a második rész – a Linkin Park betétdalának a beemelésével és néhány korábbi motívum fokozását leszámítva – a filmhez hasonlóan majdnem teljesen értékelhetetlen, míg a harmadik epizód – Zach Hemsey, az Eredet előzetese alatt hallható Mind Heist-jének …khm… felhasználásával készült – score-ja kellően grandiózus. Most pedig elérkeztünk a negyedik részhez, amit jobbára az új szereplőkkel igyekeztek kihangsúlyozni, hogy mennyire egy új trilógia kezdete, de a lényeg (zúzás a köbön!) mit sem változott. A zene viszont annál inkább. Pontosabban az előző részek főbb motívumai csak elvétve bukkannak fel, amik viszont vannak helyettük újak, azok lényegesen erőtlenebbek. Az album megjelenése előtt napvilágra került egy mindössze négy számot – valójában témát – tartalmazó kiadás, amely jól összefoglalja Jablonsky elképzeléseit, és amik sajnálatos módon ebben a formájukban nem hallhatóak az albumon. A leginkább az „Autobots Reunite” című tételért fáj a szívem, ami tökéletesen megidézi a széria korábbi zenei fénypontjait, a végleges verzióban viszont nem hallható. A Linkin Park örökébe lépő Imagine Dragons viszont lényegesen hangsúlyosabb szerepet vállalt a score-ban, mint elődeik. Betétdaluk, a „Battle Cry” sokszor részleteiben Jablonsky aláfestésének részét képezik, mint például a fináléban hallható „Honor to the End” is. Viszont ez, vagy az említett visszatérő motívumok – mint Optimus-é a „The Legend Exists”-ben – túlságosan kisebbségben vannak, az újak, mint amilyen mondjuk Vesztegzáré (pl. az „Your Creators Want You Back”), vagy az új akció téma a „Cemetery Wind”-ben nem elég hangsúlyosak, így Jablonsky műve ha részleteiben nem is feltétlen, de összességében erőtlen marad.  

Értékelés: 65%

  (*Pharrel Williams kántálásának a szövege A csodálatos Pókember 2-ből)   Refn. Cant Ignore the Paranoia. Something Slipping. Mind Distracting, Agony Inside Of Me. My Pulse Is Racing Mental Torture, Self Destroyer.   Im dying. Im dying. Im dying.   He lied to me He shot at me He hates on me   He lied to me He shot at me He hates on me Hes using me Fragility Electricity Afraid of me Hes dead to me   He lied to me He shot at me He hates on me Hes using me Hes dead to me That Spider-Man He is my enemy!!!   They lied to me They shot at me They hate on me Theyre using me Afraid of me Theyre dead to me   They lied to me They shot at me They hate on me Theyre dead to me And now theyre all my enemy!!!

Oldalak: 1 2