Mostanra - finoman fogalmazva - egész sokan láthatták a Barbie-mozifilmet. Elég csak, ha megnézzük a számokat: átlépte a 700 milliós bevételt világszerte és még csak egy hete, hogy vetítik a mozik. Ergó, a határ egyelőre csupán a csillagos ég. Így biztonsággal beszélhetünk a filmnek egy bizonyos jelenetéről és annak fontosságáról - nyilvánvalóan anélkül, hogy különösebb spoilerbe ütköznénk.
Még a film első harmadában van egy jelenet. Aprócska jelenet, tipikusan olyan, ami mind a főhőst, mind pedig a nézőt némi lélegzetvételnyi szünethez juttatja. A cselekmény sodrása alábbhagy, ez azonban egy igazán jó rendezőt csak inspirál arra, hogy ilyen-olyan eszközökkel, még jobban elmélyítse azt, hogy kicsoda is a főszereplő valójában. Illetve, hogy valamilyen úton-módon a film üzenetét is kidomborítsa. Ebben a jelenetben nem történik semmi, épp csak annyi, hogy Barbie egy padon ül, miután küldetése kilátástalannak hat, mellette pedig egy idős asszony ül. Egymásra néznek és a Margot Robbie által játszott Barbie gyengéden megjegyzi, hogy a nő mennyire szép, mire amaz huncut mosollyal az arcán nyugtázza, hogy tudja ő azt nagyon jól.
Mint jeleztem, apró jelenet, de az emberek rezonálnak vele, megjegyzik maguknak, hiszen ez az egyik első jele annak, hogy ez a film sokkal több annál, mint aminek mutatja magát elsőre. Rózsaszínbe bugyolált harsány bohóckodás mellett érzékenyen reflektál az emberre magára. Valamint annak halandóságára.
De mégis ki az a hölgy, aki szerepel a jelenetben Robbie mellett? Jelentőségteljesnek hat személye és az is, még ha kevéssé ismert is széles körben. Ő Ann Roth, a kétszeres Oscar-nyertes jelmeztervező, aki olyan filmekben működött közre, mint az Éjféli cowboy, a Klute, vagy éppen Brian De Palma remeke, a Gyilkossághoz öltözve. De Gerwig férje, Noah Baumbach is dolgozott már vele több ízben: a Margot esküvője, a While We Were Young, valamint a Fehér zaj című filmeken (utóbbinak pedig ugye egyik főszereplője volt Greta Gerwig).
Személyének tehát nincsen konkrét köze magához a babához és annak világához (pedig olyan tévhitek is keringenek az interneten, hogy az említett hölgy inspirálta Barbie kitalálóját, Ruth Handlert a baba megalkotásában, de ahogyan az a filmből is egyértelművé válik, ez nem igaz, hiszen Ruth lánya, Barbara Handler volt az ihletforrás), sokkal inkább azonban a filmipar élő-lélegző történelméhez, az abban betöltött lelkiismeretes szerepéhez, odaadásához. Ahhoz, hogy Gerwig ezzel egy olyan személy előtt rója le tiszteletét, akiről kevésbé van tudomása az egyszerű mozibajárónak, mégis, munkája szerves része az adott élménynek. Magyarán picit ráirányítja a reflektort arra, akit ez a fajta fény kevesebbet simogat. És ez még így is szép, hogy a rendezőnő alapvetően csak annyit szeretett volna, hogy egy idős hölgy legyen a jelenetben, nem specifikusan Roth-ra írta a minimális dialógust. Azon kívül, hogy persze, mindezt figyelmen kívül hagyva ugyanúgy hatásos a jelenet, mert rámutat arra, hogy a szépség nem feltétlen abban rejlik, hogy valakinek tökéletesre van fésülve a haja, hogy a lábai gyönyörűen íveltek és nincs narancsbőr a combján. Hanem a szépség - legyen az bármennyire is közhelyes akár leírva, akár kimondva - belülről fakad.
Gerwignek magának is rendkívüli fontossággal bírt a jelenet, mert ahogyan egy vele, a Rolling Stones által készített interjúban elmondja, picit küzdenie kellett, hogy bennmaradjon a végső változatban. Hiszen, ahogyan azt már írtam, a cselekményt nem viszi előre, de a kommunikálni kívánt üzenetet viszont szépen artikulálja és tényleg az az érzése az embernek, hogy kár lett volna, ha a vágószoba padlóján végzi.