A Barbie, a babajátékok (na jó, gyerekjátékok) legismertebbike, millióféle és fajta változattal, mely több mint 60 éve része az életünknek. Noha rengeteg animációs film és sorozat készült belőle, az élőszereplős verzióra egészen idáig várni kellett. Előzetesen minden jel arra mutatott, hogy valami különlegesség született Greta Gerwig kezei alatt és a mű körüli marketing is brutális méreteket öltött. Az anyagi siker garantált, de vajon az összkép képes-e több lenni egy plasztik terméknél?

Barbie (Margot Robbie) a tökéletes Barbielandben él barátaival és minden napja ugyanolyan hibátlan. Egyszer azonban furcsa gondolatai támadnak, melyek nem illenek az idillbe. El kell utaznia a valóságba, hogy ezt helyre tegye, az út során pedig társa is lesz, Ken (Ryan Gosling) személyében.

Ahogy az egyik szlogen is sejteti, Barbie a "minden". Azzá válhat, amivé csak akar és a világ a lábai előtt hever. Ez a jelenség igaz a filmre is, talán pont ezért érdekel annyi embert, mert az alapanyagból bármit ki lehet hozni az egzisztencialista drámától kezdve a színes-szagos vígjátékig, netán ezeket vegyítve. Gerwig tehetséges rendező és írónak sem utolsó, pláne, hogy jelen esetben élettársa, a szintén kiváló filmes Noah Baumbach társíróként működött közre a forgatókönyvben. A kreatív multitalentumokból álló stáb tehát adott, lássuk, mi sült ki ebből a rózsaszín álomból.

A tempó egészen pörgős, villámgyorsan lezavarják az alapokat a tökéletes hétköznapokkal, miközben a karakterekről kapunk egy alapképet. Érkezik a krízis, s vele a válasz az első kérdésre: miként tud működni ez a koncepció a való világra átültetve? Szerencsére remekül, ám a valóság sem feltétlenül a klasszikus formában jelenik meg, inkább egy elnagyolt változata, gondolok itt főleg a babát gyártó Mattel cég ábrázolására, melyhez bizony nem kis bevállalósság kellett. Barbie és Ken rácsodálkoznak a világ dolgaira és mindkettejükben teljesen más tapasztalatok, érzések fogalmazódnak meg. Ebből adódnak a bonyodalmak, a lehető legjobb értelemben. A meglepetéseknek nincs vége, ettől kezdve új irányt vesz a film. Mindkét főhős más problémával szembesül, eközben úgy mélyítik a jellemüket, hogy észre sem vesszük. Barbie lamentálása fokozatosan alakul át, ahogy a sztereotipikus cicababát szembesítik a realitással, Ken pedig egy olyan motivációt kap, mellyel szinte bárki tud azonosulni. Itt mutatkozik meg Gerwig és Baumbach írói zsenije, mert aktuális, cseppet sem könnyed témákat emelnek be, közben pazarul lavíroznak a humorbombák közt. A poénok képesek fárasztani, a legtöbb mégis betalál, legyen az önreflexív meta vicc, helyzetkomikum, vagy egy szimpla grimasz.

A mű legnagyobb bravúrja mégis a két világ közti kontraszt ábrázolása. A nőuralom és a patriarchális rendszer szembeállítása, mely kényes dolgokat hozhat felszínre, pláne a mai túlérzékeny társadalomban. Játékosan, sok nevetés közt fedezzük fel mindezt, ám a Barbie nem rest rétegelt és mély lenni. Fantasztikus, ahogy felcseréli a nemi szerepeket és Ken tettei kvázi lenyomatai a mai korszellemnek. Ez a bárgyúságba csomagolt intelligens tartalom szinte végig kitart, mindössze néhány zavaró tényező akadt. A valóságból behozott koraérett kislány szövegeinél olykor kilógott a lóláb, szerencsére nem vitték túlzásba a szerepeltetését. A másik az a bizonyos nagymonológ. Érthető módon a modern nők szócsöveként funkciónál, mégis didaktikusabb a kelleténél és pont a központi üzenetet ássa alá kicsit. Valós problémákat fogalmaz meg, a dühe is érthető, de masszívan általánosít, ami nem illik az addig felépített komplex, árnyaltabb gondolatisághoz.

A zárás aztán újfent lép egy merészet és miután teljesen ledobta az ékszíjat, olyan ívet ad hőseinek, mellyel révbe érhetnek. Barbie önkeresése gyönyörűen összefoglalja a korábban taglalt problémaköröket és olyan érzelmi húrokat pendít meg, amivel hat az emberre. Nem számítottam rá, de a befejezés szívmelengető, őszinte és megható lett.

Ahogy arra kitértem, a Barbie-ból bármi kisülhetett. Gerwig és Baumbach azonban nem okoztak csalódást, egy olyan rózsaszín műanyag világot alkottak, mely egyszerre reflektál a modern kori normákra, vet fel kényes témákat és nevettet meg. Margot Robbie hibátlan casting és remekül alakít, de Ryan Gosling abszolút lopja a show-t, láthatóan lubickol Ken szerepében. Tény, hogy helyenként szájbarágósabb az indokoltnál és az elemelt stílus meg tudja feküdni egyesek gyomrát, de ezt a sztorit így kellett elmesélni. Egy színes-szagos, időnként bizarr, de magával ragadó élményként, mely nem fél sötétebb vizekre evezni. Talán még soha nem volt ennyire szórakoztató egy önkereső egzisztenciális válságot átélni, de Barbie megcsinálta.

Hallgass meg egy másik véleményt is: