Mikor kiderült, hogy a jobb pillanataiban is gyalázatosan pocsék Pesti balhét dirigáló Lóth Balázs rekordösszegű, 4,7 milliárd forintos támogatást kap egy, a márciusi forradalomról szóló filmjére, sokan megdöbbentek.
Pláne, mert mint ahogy az kisült, a Most vagy soha! címet viselő alkotás tető alá hozatalakor nem éppen történelmi hűség eszménye lebegett az ötletgazdák előtt. Egyebek mellett egy, Petőfit és elvbarátait elgáncsolni igyekvő, osztrák ügynök is bekerült a sztoriba - de persze korai még pálcát törni a 2024-ben debütáló produkció felett. Elvégre kismillió példa hozható fel a tényeket egy kurta vállrándítással ignoráló, ám ennek dacára pazarul teljesítő művekre: így ezúttal ezekből mazsoláztunk.
Alejandro G. Iñárritu A visszatérőjét nézve önkéntelenül is szurkolunk a fia gyilkosait üldöző Hugh Glass-nak, hogy beteljesíthesse bosszúját - viszont 1823-ban az expedíció egyetlen résztvevője sem vetemedett ekkora gazságra. A súlyos sérülései miatt az indiánok támadásakor kor hagyományainak megfelelően hátrahagyott trappert a nagy hajszában a pénze és puskája visszaszerzése motiválta. Ebből adódóan a tettesek sem bűnhődtek meg: a hadseregbe belépő, és ott szolgáló John S. Fitzgerald megúszta életveszélyes fenyegetésekkel. Míg a pelyhedző állú Bridges esetében ez a szerény elégtétel is elmaradt, mivel a tapasztalt erdőjáró elismerte, hogy ifjoncként ő sem tett volna másképpen.
Az Amistad is viszonylag kevés hívet könyvelhet el a realizmust preferálók között, mert Steven Spielberg nagyívű eposza hemzseg a furcsaságoktól. Az, hogy boldog-boldogtalan a polgárháborúról beszél, 1840-ben kissé bizarrul hat, mivel a véres konfliktus bő húsz esztendővel később robbant ki, megbocsátható. Ahogy az is apróság, hogy az újraválasztásáért küzdő Martin van Buren személyesen kampányol azért, hogy megkezdhesse második elnöki ciklusát. Holott akkoriban a szinte kizárólag úri körökből származó jelöltek nem ereszkedtek le a mosdatlan plebszhez: ezzel korteseik foglalatoskodtak. De az, hogy a rabszolgáknak kedvező verdikt fordulópontot jelentett a borzalmas gyakorlat megítélésében, egyszerűen nem igaz. Hiszen a pozitív ítélet egyedül annak köszönhetően született meg, hogy az USA védeni akarta a belső piacát az Atlanti-óceánon keresztül behozott szerencsétlen páriáktól. Vagyis nem a feketék eleven szerszámnak bélyegzését kifogásolták. Jellemző, hogy 1857-ben a legfelsőbb bíróság kimondta, hogy az elhurcoltak nem állampolgárok, és ezért semmiképpen sem perelhetnek jogaik védelmében.
A Gladiátor kapcsán is sokan felvonták a szemöldöküket. Az, hogy Commodus mérhetetlenül egocentrikus, és gyaníthatóan súlyos mentális gondoktól szenvedő, tévképzetes szociopataként gátlástalanul kihasználta privilégiumait, nem kérdés. Arénaharcosként vérlázító "karrierrel" "büszkélkedhetett": azon túl, hogy erővel kikényszerített fellépéseiért horribilis tiszteletdíjat követelt, leginkább beteg, öreg állatokkal, vagy rosszul felfegyverzett nyomorékokkal küzdött meg. Biztos ami ziher alapon íjjal vagy hajítólándzsákkal. Ha pedig nagy ritkán profikkal mérte össze a képességeit, azokat időben tájékoztatták, hogy ha kárt tesznek benne, a fejüket veszik - azaz a veteránok némi tessék-lássék ütésváltás után kegyelemért könyörögtek. Ám az is tagadhatatlan, hogy az őt 177-ben társuralkodójává tevő apja, Marcus Aurelius maradéktalanul megbízott benne, és esze ágában sem volt meggyilkoltatni az őt tiszta szívéből szerető atyját. Beszédes, hogy nem tudjuk, hogy a filozófus-császár hol, és miben is halt meg. A legvalószínűbb oknak egy, a táborában dühöngő ragály tűnik, és a helyszínt illetően a mai Bécs vagy Szávaszentdemeter vidékét tartják esélyesnek a téma specialistái.
Nem mehetünk el szó nélkül az ország egyik legkiválóbb direktorát is megihlető, ostoba legenda mellett sem. A hírhedt Halálmeccs meséje évtizedeken keresztül terjedt a keleti blokkban. Eszerint a Kijev Start hősei nem fogadták el, hogy veszteniük kell egy, a németek vélt faji felsőbbrendűségét fennen hirdetni hivatott focimeccsen. Hanem a fenyegetésekre fittyet hányva összeszorították a fogukat, és ugyan ellenfeleiknél sokkal rosszabb fizikai kondícióban rúgták a bőrt, de 5-3-ra diadalmaskodtak a zöld gyepen. Miközben szemernyi kétségük sem lehetett, hogy a nácik nem fogják sztoikus nyugalommal tűrni, hogy megszégyenültek. Az elvekhez és a méltósághoz ragaszkodás heroikus históriájával azonban akad egy kis probléma.
Jelesül, hogy, bár a téma objektív kutatói megannyi, merőben eltérő véleményt osztanak a történésekről, arról teljes a konszenzus, hogy csupán egy butácska mítoszról van szó. A leghihetőbb verzióból kiindulva a csapat futballistáit a legkülönfélébb motivációk mozgatták. Kollaboráns épp úgy akadt a kompániában, mint a meccsért kapott kedvezményeket a túlélés zálogának tekintő opportunista, vagy éppen vérbeli, a játék élvezetéért igent mondó élsportoló. Ehhez igazodva, az agyonlőttek a szovjet titkosszolgálat lebukott spionjaiból kerültek ki, vagy szökési kísérlet, esetleg a haláltáborok általános terror-mechanizmusa miatt kaptak golyót jóval a mérkőzés után. Ergo, szomorú sorsuk nem állt összefüggésben az eredménnyel.
Ám a fikció itt is megkapóbbnak bizonyult a hideg-rideg tényeknél. Első ízben Fábri Zoltán készítette el Bacsó Péter forgatókönyvéből a Két félidő a pokolbant, aztán John Huston dobta be a nyugati köztudatba a kitalációt a Menekülés a győzelembével. Előbbiben önérzetességükért szörnyű árat fizető munkaszolgálatosok, míg az utóbbiban a szövetségesek az eseményt követően kereket oldó hadifoglyai veszik fel az agresszor által eléjük dobott kesztyűt. Majd 2012-ben egy, a sztálini időket idézően hitvány, orosz propaganda-blődli, a Meccsnek keresztelt, mozgóképnek álcázott reaktorbaleset késztetett milliókat hitetlenkedő röhögésre. Mert Andrei Malyukov fércművében az ukránok egytől-egyig aljas-sunyi rohadékok, akiknek jellemgyengesége még feltűnőbb az egyenes és becsületes orosz hazafiak mellett.
A folytatásban egy állítólagos szabadságharcos és két fegyenc viselt dolgait is ki fogjuk vesézni.