A vígjáték nem könnyű műfaj, de amikor a hazai komédiák kerülnek terítékre, mindig felvetődik bennem a kérdés: miért olyan nehéz akár csak közepest is alkotni a műfajon belül? A közelmúltban a Drakulics elvtárs volt a kivétel, ami legalább próbálkozott némi egyediséggel, de amíg Pappa Piák, Kölcsönlakások és Pesti balhék látnak napvilágot, addig kár bárminemű reményt táplálni afelé, hogy változni fog a tendencia.

Marcell (Mészáros Béla) gyermekkorában nagy csínytevő volt, öt barátjával egyetemben. Mára felnőtt, sikeres mérnök lett, ám hiányolja a régi, gondtalan időket. Negyvenedik születésnapján újra találkozik régi cimboráival, s egyiküknek az az ötlete támad, hogy becsempésznek egy festményt a közelgő műkincs aukcióra.

A sztori nem hangzik rosszul, egy kellemes heist filmet, afféle hazai Ocean's Elevent sejtet. Az első harmad gyorstalpalójában megismerjük hőseinket, majd Marcell fényűző, de unalmas életét. Érkezik a kaland lehetősége, de nyilván közel sem megy minden zökkenőmentesen. Mielőtt belevágnánk, beszéljünk kicsit az itthoni mozgóképgyártásról. Az elmúlt 10 év egyáltalán nem volt rossz ebből a szempontból, hazahoztunk két Oscar-díjat és számos egyéb elismerést, illetve a közönségfilmek között is akadtak remek darabok (Liza, a rókatündér, VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, Rossz versek, A Viszkis stb.). Újra volt okunk büszkének lenni a magyar filmre és bele lehetett fojtani a szót a fanyalgókba. Én személy szerint nagyon örültem ennek, de a Pesti balhéhoz hasonló szörnyszülöttek után sajnos nem marad más, csak a keserű bólogatás. Amikor sokan zsigerből elutasítanak valamit, mert magyar, az elkeserítő tud lenni, mégis azt kell mondjam, az jár a legjobban, aki kihagyja az életéből ezt a förtelmet.

De mi is a probléma? Effektíve minden. Kezdjük a karakterekkel. Mindegyikük antipatikus, suttyó kókler, egyedül Marcell futott be fényes karriert, mégsem boldog. Az ő vívódásából lehetett volna egy drámai vonulata a cselekménynek, mondván mennyire csalogató a nosztalgia és megéri-e a balhé oltárán eldobni mindent? Nos, ebből annyit látunk, hogy a főhős hisztizik és "nem hiszi el" mik meg nem történnek, majd tízpercenként változtatja a döntését, azaz menjen vagy maradjon. A Szabó Simon által megformált Jet hozza a rá jellemző dugós poénokat és nem mellesleg valami furcsa okból indiánnak hiszi magát, a másik mesés alakítás pedig Elek Ferencet dicséri, aki szerintem az egész forgatás során részeg volt és a kokaint sem vetette meg. A többiek szódával elmennek, de szörnyű látni ezeket az alapvetően tehetséges színészeket, amint itt alibiznek.

A sztori milliószor látott panelekből építkezik, a dialógusok röhejesek (- Slejm vagy! Nem, te vagy a slejm), tele van önellentmondással a film, arról nem is beszélve, hogy a konfliktusok mennyire műanyagnak hatnak. Példának okáért Marcellt rendre előveszik, mert a gyermekkorban elkövetett csíny során hátrahagyta legjobb barátját. Részletkérdés, hogy a többiek ugyanígy tettek, mégis csak Marcellen kérik számon. A poénok a prosztó proli humort szállítják, cseppet sem vicces, inkább kínos kivitelben. Itt nem a primitívséggel van a probléma, az obszcén dolgok gyakran tudnak a megfelelő környezetben nevetésre sarkallni, de jelen esetben csak erőlködésnek hat az egész.

Lehet engem sznobnak titulálni, szapulni, hogy én eleve utálni akartam és miért nem vagyok képes szimplán élvezni egy vígjátékot. Szó nincs róla, hogy ne szerettem volna jól szórakozni, de azt a filmnek kéne garantálnia valamilyen úton-módon. Némi kreativitással, jó szövegekkel, kedvelhető arcokkal, átélhető szituációkkal. Ehelyett egy elcsépelt, humortalan, összefüggéstelen katyvaszt látunk, amiben bármennyire is fáj kimondani, minden megvan, ami miatt a magyar filmet utálni lehet. Amíg számos valóban jó ötletet elkaszálnak és helyette ilyen fércmunkáknak adnak zöld utat, addig sajnos nem fog javulni a helyzet. Szomorú, de majd ismét biztos lesz valami csalogató nyereményjáték, amivel meglesz a 100-150 ezres nézőszám, ha már a minőség úgysem számít.