Egy néma őr, egy éber védelmező, egy sötét lovag – Filmzene

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=iSWzlCcF2HA[/embed]   Danny Elfman – Batman (1989) Batman 1939 májusában jelent meg először a képregények lapjain Bob Kane tollából, de kereken fél évszázadot kellett várni egy valamire való filmes feldolgozásig, amit az akkor a pályája elején lévő Tim Burton vezényelhetett le. Mára talán már kissé megkopott a fénye, de a film hatása elvitathatatlan, hiszen az akkor a leáldozóban lévő Superman-szériát váltotta a lényegesen komorabb Batman (a sors iróniája, hogy pár év múlva ez a franchise is ugyanerre a sorsra jutott), ezzel pedig a későbbiekben utat nyitott a komolyabb képregényfeldolgozásoknak. Ha Tim Burton, akkor egyértelmű, hogy a zenei posztot csak és kizárólag Danny Elfman foglalhatja el. Ez a kollaboráció – mely talán csak a Steven Spielberg-John Williams duóhoz hasonlítható – azonban ekkor még igencsak a pályája elején járt. Burtonnek mindössze ez volt a harmadik nagyjátékfilmes rendezése a Pee Wee nagy kalandja és a Beetlejuice után, amik már akkor magukon viselték rendezőjük groteszk kéznyomát, és amelyekhez már akkor Elfman szolgáltatta a talpalávalót. A Batman azonban mindkettőjük karrierjének nagy lökést adott, Elfman pédául különös gyorsasággal a zeneszerzői elitben találta magát, melynek mind a mai napig a tagja. A szürrealista rendező elmondása szerint azért akart az akkoriban inkább csak betétdalokat írogató Elfman-nel dolgozni, mert zenéit filmszerűnek találta, ezért megemlítette, hogy épp milyen filmen dolgozik, plusz adott a komponistának pár Batman képregényt, akinek tetszett az ötlet. A szerző a film forgatása kezdetén ellátogatott Angliába, ahol Gotham városát felépítették, és a díszletek között sétálva meg is jött a várva várt ihlet. A sötét, komor, ugyanakkor hősies „The Batman Theme” jól kifejezi a köpenyes igazságosztó karakterét, ami annyira megtetszett a producereknek, hogy Prince dalait a háttérbe szorították, és külön is kiadták az aláfestést. Elfman lényegében erre a témára fűzi fel az egész albumot, de az szerencsére sosem válik unalmassá, mert mindig más formában, másképp hangszerelve köszön vissza, hol kórussal („Descent Into Mystery”, „Charge of the Batmobile”), hol pedig a teljes nagyzenekarral vegyítve. Utóbbiak természetesen az akciótételekben kulminálódnak, mint a „Batman to the Rescue”, az „Attack of the Batwing” vagy a „The Final Confrontation”. Jack Nicholson legendás Jokere – mely mind a mai napig hivatkozási pont a műfajban – nem kapott különálló témát, mivel Elfman szerint túl megfoghatatlan a figura, ezért inkább egy visszatérő keringő motívummal jelzi a vigyorgó gonosz jelenlétét, ha az épp nem Prince dalokra ropja. Ez a keringő vagy negédesen csilingelő formában csendül fel („Joker’s Poem”, „Photos/ Beatiful Dreamer”) vagy teljes pompájában („Kitchen, Surgery, Face-Off”, „Waltz to the Death”). Mivel Bruce Wayne/Batman tragikus múltja fontos része a cselekménynek, ezért a drámai dallamok is képviselik magukat a „Flowers”, vagy a nagyszerű, zongorán alapuló „Childhood Remembered” számokban, de a nyugodtabb pillanatok közé tartozik a „Love Theme” is, ami – ahogy a címe is mutatja – a Vicky Vale-el való románc meghittségét hangsúlyozza az izgalmasabb track-ek között. Danny Elfman – Batman Returns (1992) A Batman minden téren hatalmas siker volt, így egyértelmű volt, hogy jöhet a folytatás. Tim Burton kezdetben nem akart kötélnek állni, mert az első részt befejezett kerek egésznek tekintette, de a producereknek sikerült rávenniük, hogy tekintsen az új filmre különálló alkotásként, ami már sokkal jobban tetszett neki. A rendező lényegesen nagyobb kezet kapott a Batman visszatér forgatásánál, ami például a grandiózus díszletekben meg is mutatkozik (amik a Warner Stúdiónak több, mint a felét tették ki akkor). Azonban Joker helyett hiába hozott be három impozáns ellenfelet a Pingvin (Danny DeVito), a Macskanő (Michelle Pfeiffer) valamint a filmhez megalkotott Max Schreck (Christopher Walken) képében, az alkotás nem ért elődje nyomába, ami részben a kissé infantilis történetnek is köszönhető volt. Ugyanakkor a rendező ezen művére – már ami a látványt illeti – joggal lehetne aggatni a „legtimburtönösebb” jelzőt, ami a zenében is visszaköszön. Az aláfestésért természetesen most is Elfman volt a felelős, aki az előző részben nyújtott teljesítményével a szakma elismerését is kivívta, többek között egy Emmy-díj formájában. Itt már a szerzőnek is nagyobb kreativitás adatott, amit ki is használt. Elmondása szerint ez a műve félúton van egy hagyományos filmzene és egy opera között, ami le is fedi a valóságot. A filmben szinte nincs olyan pillanat, hogy ne szólna valamilyen zene a háttérben, amire az eseménydús cselekmény és az új szereplők rá is szolgálnak. Batman jól ismert témáját természetesen különböző módon variálva ezúton is hallhatjuk, azonban most az előző rész Joker motívuma helyett, két másik, az övével egyen rangú témával kell megmérkőznie. Pingvin témájának alapja már a két részre szedett nyitószámban („Birth of a Penguin”) felbukkan, amelynek gyerekkórusa egyszerre szimbolizálja a gyermeteg gonoszt és a karácsonyi hangulatot. A karakter későbbi zenei felbukkanásaiban is rendre visszatér a komor, fenyegetés és a komikusság – előbbit visszafogottan a vonósok és a cimbalom, utóbbit a rezesek használatával éri el a szerző. A Pingvinhez köthető cirkuszi banda is kapott egy fejletlen, különböző ütősökre (például xilofon) és fúvósokra épülő, katonás motívumot, amelyekkel akárcsak a filmben, a zenében is rendre összecsap a denevér („Batman vs. The Circus”, „The Final Confrontation”). A három közül, azonban kétségtelen, hogy Macskanő témája a legszebb. A „Selina Transforms”-ban Elfman némileg a némafilmek előtt tiszteleg, mivel a vonósok fokozatosan erőteljesebb játéka már túllép az adott jeleneten, ezzel érzékeltetve, hogy a zene kvázi Selina fejében hallható. A magasan nyávogó hegedűk játéka végig vonul az albumon, jelezve, ha a szadomazo szerkóban parádézó nő a közelben van, de mivel a karakter érzelmi viszonyba kerül a főhőssel, nyugodtabb momentumokat is okoz, mint például a „Sore Spots”-ban. A három téma találkozása elkerülhetetlen, és ez a nagyszerű „The Final Confrontation” és az Elfman munkáját záró „End Credits”-ben be is következik. Az album azonban a sok téma és a gazdag hangszereltség ellenére is némileg dagályossá válik, amit a hol indokolatlanul szétszedett, hol összekapcsolt számok csak fokoznak. A befejező – és nem csak termékcsatolt – betétdal a „Facet o Face” kellemes lezárása az albumnak, mely remekül összhangban van Elfman munkájával. Elliot Goldenthal – Batman Forever (1995) Sokáig úgy tűnt, hogy a harmadik részt is Tim Burton dirigálja, de a rendező ráunt Gotham városára, így csak a produceri feladatokat látta el. Így került a képbe Joel Schumacher, aki addig jobbára igényes filmeket (Az ügyfél, Összeomlás) készített, így joggal reménykedhettek a rajongók, hogy minőségi filmet fognak kapni. Azóta azonban tudjuk, hogy Schumacher nevének kiejtése képregényfilmes berkekben szitokszónak számít, mivel a sötét Gothamet tarka-barka várossá változtatta, a bűnözők fenyegetőből infantilissé változtak, sztoriról pedig érdemben nem nagyon beszélhettünk. Én még is azt mondom, hogy a Mindörökké Batman még kifejezetten vállalható darabja volt a szériának, ami a két évvel későbbi játékreklámnak álcázott filmförmedvényről már nem lehetett elmondani. Schumacher már a filmforgatás megkezdése előtt felkérte a zeneszerzői posztra Elliot Goldenthal-t, aki azelőtt az Alien 3-al és A pusztítóval már bizonyította, hogy nagyköltségvetésű filmekhez is tud minőségi zenét komponálni. Goldenthal elmondása szerint nem nézte meg az előző két Batman filmet, mert nem akarta, hogy Elfman munkája befolyásolja a sajátját. Ennek ellenére, ha egy filmzenei körökben laikusnak megmutatnánk a két főtémát, nem találna köztük jelentős különbséget. Goldenthal próbálta megragadni a hősiesség és a repülés érzetét, ami egy képregény rajongó gyerek számára is könnyedén fülbemászó lehet, és elmondható, hogy sikerrel járt. A „Main Title & Fanfare”-ban a már említett hősies főtéma hallható – itt-ott fémes csörgésekkel megtűzdelve – ami természetesen rendre visszatér az album során, olykor kürtökkel és harsonákkal előadva, vészjósló és drámai hatást elérve („The Perils of Gotham”), de a legtöbbször az akciótételekben bukkan fel („Victory”). És ha már az akció tételeknél tartunk. A Mindörökké Batman zenéjét nem lehet egyértelműen akciófilm zenének nevezni. Sőt. Olykor a filmzene műfajától is eltávolodik. Inkább egyfajta zenei stílusgyakorlatnak nevezném, amit Goldenthal művelt, ugyanis van itt a néha kakofóniába hajló szám („Nygma Variations (An Ode to Science)”) és sajátos tánczene („Mr. Es Dance Card (Rhumba, Foxtrot, Waltz & Tango)") is. Az akció tételek inkább komikusak, mint dinamikusak („Gotham City Boogie”, „Spank Me! Overture”), de abszolút működőképesek. Viszont mindezek ellenére is teljességgel élvezetesek, ellenben az egyébként Elfman előző két munkájánál valamivel nehezebben befogadható albumnak gyakorlatilag semmi struktúrája sincs, legalábbis az embernek olyan érzése van, mintha a tracklistát maga a Rébusz állította volna össze. Goldenthal a két évvel későbbi förmedvényhez is a nevét adta, de ott gyakorlatilag csak az itt megismert dallamokat használta újra, én pedig nem látom értelmét – már csak a film minőségéből kiindulva – hogy arra is kitérjek.   Hans Zimmer & James Newton Howard – Batman Begins (2005) A Batman és Robin ’97-es fiaskóját követően a Warnernél évekig keresztet vethettek az ott dolgozók, ha csak valaki kiejtette a száján a film címét. Ennek ellenére a hollywoodi producerek nem mondtak le arról az álmukról, hogy új életet leheljenek a bőregérbe. Sokáig úgy tűnt, hogy Wolfgang Petersen (Das Boot, Vírus) egy filmben egymásnak ereszti a Sötét Lovagot és az Acélembert, de Darren Aronofsky is megfordult a projekt körül. Végül az addig a kultikus Memento-val és a minőségi Álmatlansággal jelentkező Christopher Nolan került a rendezői székbe, amiért nem csak a Denevérember rajongói rebegnek azóta is hálaimát – vallási hovatartozástól függetlenül. Nolan a kezdetektől, lényegesen reálisabb megvilágításban kívánta bemutatni Bruce Wayne álarcos igazságosztóvá válásának történetét, és ez sikerült is neki, amit a mérsékelt anyagi, de egyöntetű kritikai siker is igazolt. Plusz a tudtán kívül elindított egy olyan trendet a képregényadaptációk között („reálisabban, sötétebben”), ami mind a mai napig meghatározó a műfajban. A film zenéjének hűen kellett tükröznie ezt a realista megközelítést. Itt nem volt helye már Elfman gótikus dallamainak vagy Goldenthal kísérletezgetésének. Ide egy rátermett komponistára volt szüksége a készítőknek. És mindjárt kettőt kaptak. Nolan már a munkálatok kezdetén tárgyalásokat folytatott Hans Zimmerrel, aki a rendező korábbi zeneszerzőjét, David Julyant váltotta volna, azonban a germán komponista akkoriban megcsömörlött a klasszikus nagy zenekari művek készítésétől, ezért a fedélzetre hozta jóbarátját, a drámai muzsikák szakavatott mesterét, James Newton Howard-ot. A zene erőssége pedig az ő kettőségükben rejlik. Noha egyes tételeknél könnyen rá lehet jönni, hogy ki volt az elkövető, az albumot nem lehet egyértelműen egy Zimmer-es vagy Howard-os részre bontani. Már a nyitótételben („Vespertilio”), a mennydörgés lüktetését utánzó elektronika, amely átvált a hasonló tempójú vonósok játékába, amit a rezesek két hanggal egészítenek ki. Ez az egyszerű, de nagyszerű zene lett a főhős témája, amely többször visszaköszön még az album folyamán, mint például teljes nagyzenekari pompájában a „Barbastella” végén. A lágyabb dallamokért természetesen Howard volt a felelős, aki írt egy csodálatos dallamot zongorára és vonósokra, mely jól kifejezi Bruce Wayne szomorúságát. Ez is egy visszatérő dallama az albumnak, amely először az „Eptesicus”-ban hallható (melynek második felébe Zimmer is beleteszi a magáét), de visszatér még a „Macrotus”-ban, valamint a Rachel-lel való búcsút aláfestő „Corynhurinus”-ban, melynek végén a reménnyel teli Batman téma is visszatér. Az akciórészekért elsősorban Zimmer felel, ahol nem is hazudtolja meg magát, mint például a „Myotis” (itt azért Howard stílusa is visszaköszön), vagy az album csúcspontjának számító, „Molossus”, mely a Batman-nel való üldözést hivatott aláfesteni. Az album közepe némileg leül, ráadásul az átlag filmzenehallgatót elriaszthatja az „Antibeus”-„Tadarida” kettősben is hallható ambientes, horror szerű muzsika. Előbbiben Batman félelmetességét fejezik ki a szerzők a bűnözők számára, utóbbiban pedig a Madárijesztő karakterét. Ugyan a kiadott zene nagyszerű, és a számok elnevezése – mely a különböző denevérfajták latin neveit takarják – is ötletes, mégis némileg hiányérzetem van. Hiányolom az albumról az addig megismert dallamok olyan nagyszerű variációit, melyek például a Wayne-kastély pusztulásakor vagy a végső, Ra’s al Ghullal vívott magasvasúti összecsapáskor hallhatóak. Mindezek ellenére zeneileg nagyszerű kezdet volt az első rész.   Hans Zimmer & James Newton Howard – The Dark Knight (2008) Ugyan a mozipénztáraknál nem szerepelt kiemelkedően az első rész, de a kritikusok pajzsukra emelték Nolan Batmanjét, és később közönségét is megtalálta a film, így egyöntetű volt a döntés, hogy jöhet az újabb felvonás. A folytatás – ahogy azt az első rész zárójelenete is előrevetítette – Batman legnagyobb ellenségét, Jokert állította a középpontba, de maga a körítés - az első rész nyomvonalán haladva - mégis más koncepcióval készült. Míg az első rész egy hagyományos szuperhősfilm, A sötét lovag már inkább egy ennek álcázott gengsztermozi. Már a kezdeti videó anyagok is arról tanúskodtak, hogy Nolan, Batman után, annak legnagyobb nemezisét is újra definiálja, és a filmet megelőző hatalmas várakozás – melyben közrejátszott az őrült gonoszt alakító Heath Ledger tragikus halála – még így is sokak képzeletét felülmúlta. A sötét lovag azóta filmtörténeti mérföldkő lett, amely újradefiniálta a képregényfilm fogalmát, élén mindenidők egyik legmeghatározóbb filmes antagonistájával. Ennek a bonyolult filmnek azonban egy megfelelően erős zenei aláfestés is kellett, amit ismét a Zimmer-Howard páros látott el. Viszont a folytatásban visszaköszön az, amit Nolan-nek a leggyakrabban fel szoktak róni, miszerint a filmjei túl sterilek és ridegek. Kétségtelenül van ebben a kritikában ráció, mivel ez a sterilitás leginkább a zenékben köszön vissza. Itt a szerzőknek nincs olyan gazdag hangszerelésre és témavariálásra lehetőségük, mint annak idején Elfmannek vagy Goldenthalnak, de a film ezt nem is követeli meg, mégha ezzel együtt behatárolja szerzőinek lehetőségeit, amiből azok igyekeztek a maximumot kihozni. A film emblematikus gonoszának témáját, már a nyitó „Why So Serious?”-ban megismerhetjük, ami Zimmer keze nyomát dicséri. A szerző nem akart egy hagyományos, könnyen dúdolható témát a gonosznak, sokkal inkább valami megfoghatatlanban gondolkodott. Ezért Joker lételemét, az anarchiát vette alapul. A lassan, elektromos csellón bekúszó, két hangon alapuló téma, ami (képletesen szólva) végletekig feszíti a húrt, amely soha el nem szakad, és ehhez csatlakozik a borotvapengékkel megszólaltatott gitár hangja, ezzel némileg punkos és rockos hatást adva a zenének. Ez a nyugtalanító téma végig vonul az albumon, és ha csak meghalljuk halkan morajlani, tudjuk, hogy Joker valahol ott van a környéken. Howard-nak lényegesen egyszerűbb, és ezzel együtt hálátlanabb feladat jutott, amikor Harvey Dent, a későbbi Kétarc személyéhez kellett zenét komponálnia. Ő egy hagyományosabb, pátosszal és reménnyel teli témát („Harvey Two-Face”) írt Gotham fehér lovagjához, ami mégis elsikkad Jokeré mellett. Az akciótételek itt nagyobb számban fordulnak elő, amelyek az előző rész tovább gondolt, intenzívebb változatai, mint például az „Aggresive Expansion” vagy az „Agent of Chaos”. Ezek mellett egy tovább gondolt, hősiesebb Batman-téma is felüti a fejét, a „Like a Dog Chasing Cars” – „Introduce a Little Anarchy” kettősben. Ezek még kifejezetten segítenének abban, hogy a zene túlmutasson elődjén, ugyanakkor a befejező két tétel beárnyékolja ezt. A „Watch the World Burn” lassan építkező, morajló dallamai, mely a Kétarcá vált államügyésszel való végső konfrontációt volt hivatott aláfesteni különösebb baj nincs, ellenben a 16 perces „A Dark Knight” már dagályossá teszi az egészet, amit még a Zimmerre jellemzően a számok zavaros sorrendje csak tovább fokoz.   Hans Zimmer – The Dark Knight Rises (2012) A sötét lovaggal és az Eredettel Christopher Nolan olyan magasra tette magának azt a bizonyos mércét, hogy azt a trilógia befejező részében már ő maga se tudta átugrani. Ennek ellenére nem lehet elvitatni a filmtől, hogy intelligenciájával így is könnyedén alázza a legtöbb, futószalagon gyártott képregényadaptációt (vagy akármelyik másik manapság kijött hollywoodi filmet), és méltó lezárása lett a trilógiának, mely sokáig lesz még hivatkozási alap filmes körökben. Ugyan Hans Zimmer és James Newton Howard is úgy nyilatkozott, hogy a trilógia záró részére szívesen visszatérnének, amennyiben azt Nolan rendezi, utóbbinak idén erre már nem volt lehetősége. Howard ugrott be ugyanis a korábban szintén Batman filmzenét jegyző Danny Elfman helyére Az éhezők viadala zeneszerzői posztjára, hogy minőségi dallamokkal lássa el a széria nyitó epizódját. Majd a Hófehér és a vadászhoz írt varázslatos muzsikájával kellett csodát művelnie – amire a film forgatókönyve és főszereplője képtelen volt – végül pedig a Tony Gilroy által megörökölt Bourne-franchise legújabb darabjához (A Bourne hagyaték) kellett talpalávalót szolgáltatnia, aminek bemutatója szinte egybeesett A sötét lovag – Felemelkedésével. Így érthető, hogy miért kellett őt ezúttal nélkülözni. A trilógia lezárása tehát Hans Zimmerre maradt, akit most már joggal nevezhetünk Christopher Nolan „házizeneszerzőjének”, hiszen a két Batman-mozi között a nagysikerű Eredethez is a német komponista szolgáltatta a talpalávalót. A szerző többször nyilatkozta, hogy a befejezéshez írt zenéje epikus lesz (ennek eleget is tett), viszont nem tudok elmenni az egyik külföldi kritika mellett, amelyik megjegyezte, hogy az intelligens mozihoz egy intelligens zene is dukált volna. Részben igazat adok a kritikusnak, mivel a zene szinte tényleg csak az előző részek dallamainak végletekig felfokozott változata, ugyanakkor az új főgonosz, Bane dallamait – pontosabban annak megoldását – ostobának egyáltalán nem nevezném. Már A sötét lovag zenéjét is szokatlanul nagy hype előzte meg – ami lássuk be, hogy filmzenéknél elég ritka – ez pedig csak fokozódott a befejező rész esetében. Ezt pedig Zimmer ügyesen ki is használta. A rajongókat megkérte az interneten keresztül, hogy kántálják fel a megadott tempóban ismételgetve a marokkói arab „Deshi Basara” szavakat, mely jelentése nyersfordításban annyit tesz: felemelkedés. Ez remekül összhangban van Bane földalatti forradalmával, hiszen ebben az értelemben maguk a rajongók is egy nagyobb egésznek lehettek a részei. Ez a kántáló muzsika pedig a film legmeghatározóbb témája, mely általában az akció tételekben, mint a „Gotham’s Reckoning”-ban, a fenyegetően dinamikus „The Fire Rises”-ban, vagy az album – és a trilógia csúcspontjának is nevezhető – „Imagine the Fire”-ben köszön vissza. Utóbbi sajnálatos módon ebben a formájában csak a stáblista alatt hangzik el, de bizonyos elemei a végső összecsapáskor is felcsendülnek. Selina Kyle is kapott egy kevésbé erőteljes, ugyanakkor csábosan titokzatos, zongorán alapuló témát, melyet a „Mind If I Cut In?”-ben ismerhetünk meg. A számban felbukkanó halk vonósok alig hallhatóan a fent említett akciótételekben is visszatérnek, jelezve a karakter jelenlétét. Ahogy már korábban megjegyeztem, Zimmer a korábbi dallamokat ismételgeti, ami most Howard hiányában lényegesen több elektronikát is jelent, ami például egy kis Eredet utánérzésben tetten is érhető a „Necessary Evil”-ben. Ugyanakkor ezek intenzitása nagyon jól sikerült, elég, ha csak „Why Do We Fall?"-ban hallható, már jól ismert Batman-témára gondolunk, vagy a Howardi zongora témára a „Nothing Out There”-ben. De – érthető okokból – Ra’s al Ghul motívuma is visszaköszön a „Born In Darkness” című tételben, ami az első rész „Artibeus” című számának egzotikusabban hangszerelt verziója. Szerencsére az album hossza most lényegesen barátibb, mint A sötét lovag esetében, és az egésznek ezúttal inkább van egy íve, amit a „Rise” című szám tökéletesen zár le. Említést érdemel még néhány, csak bizonyos internetes áruházak által elérhető bónusz track is. Ezek közül a manapság a Zimmer albumok egyik (sajnos) elmaradhatatlan kelléke, a szokásos remix („Bombers Over Ibiza (JunkieXL remix)”) szót se érdemel, ellenben a „Risen From Darkness” és a „No Stone Unturned” akció kettőse már annál inkább. Újat ez a kettő szám se mutat, leszámítva, hogy az előző részek akciótételeibe beleszövi Selina és Bane témáját, de Zimmer olyan szinten a végletekig fokozza ezt a két track-et, hogy gyakorlatilag a fülünkön folyik ki az adrenalin.   Nehéz lenne relációs jelet kitenni a ’89 és ’97 között futó Batman széria, valamint a most lezárult trilógia zenei anyagainak minősége közé, mivel – a film színvonalától függetlenül – remekül összhangban voltak a képekkel. Elfman dallamai mind a mai napig klasszikusnak számítanak, noha az első rész zenéje számomra – már csak a gyerekkori emlékek miatt is – kedvesebb, a folytatás muzsikáját komplexebbnek tartom. Goldenthal zenéje is nagyszerű a képek alatt, ellenben külön hallgatva már nehezebb a befogadása. A Zimmer-Howard duó aláfestései hangszerelésüket tekintve lényegesen ridegebbek elődeiknél, ugyanakkor az érzelmesebb részek meghatóbbak, az akció tételek pedig hangfalszaggatóan dinamikusabbak. Persze lényegtelen, hogy ki melyik zeneszerző művét preferálja jobban, elvégre mind a négyen sikeresen hozzájárultak egy hős mozgóképes felemelkedéséhez.

Oldalak: 1 2