Hirdetés

Ellenvélemény: Ready Player One

|

Avagy miért is nem az a nedves geek álom Steven Spielberg új műve?

Hirdetés

Azt rögtön az elején le kell szögeznem, hogy nem egészen pontos meghatározás az ellenvélemény kifejezés, ugyanis jól szórakoztam a megelevenedett geek Biblián és Steven Spielberg, valamint kollégái vérprofi szakértelme most is átlendítettek a nehézségeken, ugyanakkor számos problémám akadt a művel, ami miatt megrekedt nálam a Marvel-filmek gyorskaja szintjén. A továbbiakban, enyhe SPOILEREKKEL folytatom.

Hirdetés

A filmnek szándékosan Ernest Cline regényének olvasása nélkül ültem neki (azóta már belekezdtem), hogy elkerüljem a könyv és a film ilyenkor elengedhetetlen összehasonlítását. Az azonban már az eddigi olvasmányélményeim alapján is kitűnik, hogy Cline valójában egy geek enciklopédiát írt a szokásos - és már nem csak hogy sablonos, de fáradt - "a hős útja" sztorira felhúzva érdemi regény helyett, amit a Star Wars óta valahogy képtelen igazán elengedni a szórakoztatóipar, vagy érdemben használni. Az egyik legfőbb problémám, hogy a Ready Player One - akár a könyvet, akár a filmet nézzük - képtelen a saját lábán megállni, a 80-as, 90-es évek popkultúráján élősködik és arra játszik, hogy ki mennyire van otthon ebben a szubkultúrában.

Vagy ki mennyire hajlamos lemenni gyerekbe? Ugyanis kétségtelenül ez a film élvezetének a legfőbb kulcsa, amelyre rájátszik a sztori és ezt nem egyszer valóban hatásosan teszi. Hovatovább azt meg kell hagyni, hogy mind Cline, mind pedig Spielberg szórakoztatóan műveli az utalások halmozását, amelyek gyerekkorunk jelentős részét képezik. Azonban ha ezt lehámozzuk, akkor tényleg nem sokat kap az ember, szemmel láthatóan azért, mert Spielberget a virtuális valóság sokkalta jobban érdekelte, mint a valóság, ahonnan Wade Watts és az egész emberiség menekül és a Ben Mendelsohn alakította Sorrentoknak áll a világ. Azonban mivel a való világgal nem sikerült szembeállítani a virtuálisat, továbbá számtalan érdekes kérdést felvet (ha az emberek az életük java részét az OASIS-ben töltik, akkor hogy lehetséges még a túlnépesedés? Mit dolgoznak?, stb.), ezért James Halliday (Mark Rylance fantasztikus!) örökségéért folytatott harc is súlytalanná válik, a konklúzió pedig ("Hetente két napot töltsetek a valóságba gyerekek, mert az nem annyira rossz, pláne ha multimilliárdos vagy.") nevetséges. Vagy túlontúl naiv. Még Spielberghez mérten is.

Ha pedig a rendezőzseni szóba került, akkor azt is le kell írnom, hogy a rendezésre - a szakértelmén túl, de erről picit később - nem ő volt a legmegfelelőbb választás és ez már a bejelentéskor szembetűnt, hogy a geekek egyik Bibliája a mai geekek nagypapája rendezze, ezt pedig a film be is igazolta. Spielbergnek egyszerűen teljesen mást jelentenek ezek a filmek, filmes idézetek, mint annak, aki ezeken nőtt fel - már csak azért is, mivel Spielberg ezen filmek egy jelentős részében közreműködött, vagy hatást gyakorolt - így képtelen azzal a fajta gyermeki lelkesedéssel viszonyulni mindahhoz, ami a vásznon megelevenedik. Ennél fogva fordulhat elő az, hogy a Twisted Sisters klasszikusa, a "We're Not Gonna Take It" hiába zseniális dalválasztás a nagy összecsapáshoz, abban inkább érezni a produkció mögött meghúzódó szakmai profizmust és termékcsatolást, mint azt, hogy a készítője a dalhoz igazán kötődjön és ebből kifolyólag lehet az is, hogy a Szuper Haver robot óriása eme jelenetben pont az eredeti filmben foglalt céljaival ellentétesen funkcionál.

Hogy a negativitásomnak azonban most már ténylegesen az élét vegyem, azt is meg kell hagyni, hogy Spielberg nélkül ez a film fele ennyire se lenne élvezetes, habár (tűnjön ez bármennyire is szentségtörésnek) a Spielberg-epigon J.J. Abrams a fentiek miatt talán jobb választás lett volna, legalábbis lelkesedés szempontjából mindenképp. Spielberg még egy Sharknado epizódot is képes lenne Oscar-magasságokba repíteni, szakmai alázata, profizmusa minden képkockán visszaköszön, legyen szó a díszletekről, vagy a látványról (a Ragyogás szekvencia a film egyértelmű csúcspontja), a fényképezésről, vagy a zenéről, amelyet ezúttal John Williams helyett Alan Silvestri szolgáltatott. 

A Spielberg-féle gyermeki lelkesedésnek pedig ebből a szempontból tökéletes manifesztuma Tye Sheridan Wadde Watts-a és Ben Mendelsohn soványka, mégis Alan Rickman eleganciáját idéző gonosza teljesen más értelmet nyer ezen a gyermeki szemüvegen keresztül. És innen nézve valóban egy jóleső villámtúra gyermekkorunk meghatározó popkulturális élményeiben, ahol a DeLorean száguldozik a MechaGodzilla lábai között, miközben Chucky aprítja az ellent, nem beszélve ezer meg egy kis utalásról és kedvességről, amiket majd csak a 100. megtekintésre fogunk igazán észrevenni és megérteni. Ettől még persze nem lesz más a film, mint kőkemény nosztalgiapornó, amely az idő előrehaladtával és az új generációk eljövetelével egyre kevesebbet fog jelenteni a közönségnek. Ez pedig nem az időt álló kultfilmek jellemzője. 

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.