Ernest Cline 2011-es Ready Player One címre hallgató regénye elég hamar a játékos társadalom egyik Szent Grálja lett. Ennél fogva már az is hatalmas öröm volt számomra, amikor kiderült, hogy Steven Spielberg rendezésében készül majd el a filmadaptáció. A sajtóvetítés alatt pedig egy hatalmas kő esett le a szívemről, mivel a Ready Player One egy imádnivaló, alázatos és frenetikusan szórakoztató sci-fi lett.
2045-ben járunk, ahol az emberiség az általunk ismert valóságot a háttérbe tolva, egy Oasis nevű virtuális világban éli mindennapjai nagy részét. Ez a számítógépes tér nem ismer határokat, avatárunk anonimitása mögé bújva pénzt kereshetünk, szórakozhatunk, szerelemre találhatunk, de még őrült háborúzásokra is van lehetőség. A popkultúra virtuális Kánaánja azonban veszélybe kerül, amikor is egy Parzivalként (Tye Sheridan) ismert avatár megtalálja az Oasisben elrejtett húsvéti tojás első darabját. Aki mind a három részre szert tesz, az nem kisebb jutalomban részesül, mint az Oasis teljes öröksége. Hiába Parzival rajongása a popkultúra iránt, a tojásra egy olyan világvezető cégnek is fáj a foga, aki egyszersmind kiszipolyozna mindent és mindenkit, aki valaha bejelentkezett a szóban forgó virtuális térbe.
A Ready Player One tipikusan az a történet, esetünkben film, amit nem a cselekmény tesz naggyá, hanem minden, ami azt körülveszi. Spielberg sci-fije fogta a legmeghatározóbb filmeket és videojátékokat egészen a 70-es évektől kezdve, majd szépen az arcunkba tolva, vagy éppen a háttérben elbújtatva szórta szét a két és fél órás játékidő alatt. Vissza a jövőbe, Ragyogás, Alien, Halo, Mass Effect, Overwatch és még legalább tíz oldalon keresztül sorolhatnám, hogy mennyire döbbenetes mód nem felejtett ki semmit a Ready Player One a sokunk által imádott világból. Egy, a háttérben kóricáló karakter, egy humoros gag, vagy éppen a cselekmény egy fontos szegmensének formájában is ráismerhetünk szeretett franchise-unkra. Mindez olyan hozzáértéssel és tökéletes egyensúlyban van adagolva, ami még akkor is egy bűnösen szórakoztató filmmé varázsolta volna a Ready Player One-t, ha még másban nem is jeleskedne. Szerencsére erre nem volt szükség, hiszen Spielberg végre ismét egy olyan produkcióhoz adta a nevét és hozzáértését, amit még legalább évtizedeken keresztül, egy nagyon széles közönség által lesz szeretve.
A Ready Player One cselekménye, ami az Oasis alapítója, James Halliday (Mart Rylance) öröksége és próbái köré épül, ha nem is mutat túl sok újat, még így is masszív gerincet biztosít a film lelkének. A tojáshoz vezető három próbatétel egyszerre idézi meg a videojátékok szellemiségét és mutatják be Halliday örökségének szentimentális mivoltát. A Ready Player One persze felelősséggel rámutat arra, hogy a függőség semmilyen formában sem egészséges, de egy percig sem szeretné azt állítani az Oasis szimulált világáról, vagy ne adj' isten esetleg a filmekről, játékokról, hogy szégyen lenne rajongani értük, és időnk egy jelentős részét hobbiként rájuk áldozni. A Ready Player One nem csak egy divathullámot akar meglovagolni, hanem tudja és átérzi, hogy milyen az, amikor a korábban már említett alkotások valamelyike többet jelenthet sokak számára, mint pusztán egy egyszeri kikapcsolódást nyújtó film vagy játék. Látja, tiszteli és méltatja a lehetőségét annak, hogy ezek a platformok színesítik és boldogsággal képesek megtölteni életeket. Emlékeztet arra, hogy ugyan mindent lehet kritizálni, ezek a fantasztikus filmek, könyvek és videojátékok együttesen hoznak létre egy olyan világot, amiben időről-időre borzasztó jó érzés elveszni. Mint oázis egy sivatagban, csakhogy stílszerű legyek.
Ugyan a Ready Player One egy bő fél órával számomra talán hosszabb volt a kelleténél, ezzel együtt pedig a sztori és az utalások kreativitása is megfáradt kissé a játékidő végére, ám mindezek ellenére is már-már bűnösen szórakoztató produkcióról beszélünk, elejétől a végéig. Egy rendkívül szimpatikus színészgárdát sikerült összekovácsolnia Spielbergéknek, akik közül a prímet nálam egyértelműen Tye Sheridan vitte, aki egyszerűen tökéletes választásnak bizonyult Wade Watts/Parzival szerepére. Abszolút el tudtam hinni a srácnak, hogy érti és rajongja mindazt, ami az Oasisben zajlik. Ja, igen, a film egyébként piszkosul látványos. Az Oasis animált világa remekül mímeli a videojátékok hangulatát, ollózza össze és alkotja meg sajátját az eddig látott futurisztikus világok rengetegéből. Színes, vibráló és kellően változatos ahhoz, hogy a steampunk mellett még a fantasy műfajt is beleszője az Oasis kavalkádjába. A soundtrack pedig egyszerűen hibátlan. A film eredeti zenéjét a zseniális Alan Silvestri szerezte, aki hatalmas örömömre az előzetesek után Parzival kalandja alatt is megidézte olykor a Vissza a jövőbe dallamainak néhány ikonikus hangját. A licenszelt dalok között pedig a 80-as és 90-es évek legnagyobbjai teszik tiszteletüket, amik olyan élménnyé tettek néhány jelenetet, hogy legszívesebben gyermeki lelkesedéssel tapsikoltam volna alattuk. Nagybetűs HANGULAT jellemzi ezt a filmet.
Gondolom világossá vált, hogy a Ready Player One elég erőteljesen épít a nosztalgiára. Az elmúlt időszakban bizonyos címekkel kapcsolatban többször is negatívumként olvashattuk az ilyesfajta "biztonsági játékot". Steven Spielberg filmjétől azonban szerintem mindannyian ezt, na meg a töménytelen mennyiségű kikacsintgatást vártuk. Imáink pedig meghallgatásra találtak, ugyanis Hollywood talán most először adott a játékos társadalomnak is egy olyan filmet, amire igazán büszke lehet. A Ready Player One alapvetően is egy szórakoztató blockbuster, de akkor válik igazán különlegessé, ha tudunk azonosulni és kötődni ahhoz a világhoz, aminek oly' nagy szívvel állít életre szóló emlékművet. Szeressük és legyünk büszkék mindarra, amik bearanyozzák egy-egy szürkébb napunkat! Ezt üzente nekem a Ready Player One.