Filmek "más” szemmel

Ha magának a másságnak a kulturális történetét kívánnám ecsetelni, akkor egészen az ókorig mehetnék vissza Leszbosz szigetéig, a Szent Phalanxig és a sort hosszasan folytathatnánk a különböző művészeti ágakon keresztül a reneszánszon át, egészen Oscar Wilde munkásságáig és magánéletéig. Amikor a századfordulón a filmművészet elkezdte bontogatni a szárnyait, a melegjogi mozgalmak megtorpantak, majd az első világháborút követően összeolvadtak a női egyenjogúságért küzdők érdekeivel, melyek olyan társadalmi változásokért küzdöttek, mint például a házasságon kívüli anyaság, pontosabban annak elítélése ellen.

Érdekes mód ebben az időszakban jelentek meg az első meleg tematikájú filmek is. Ilyen volt még a némafilmkorszakának fénykorában az 1919-es, Mások, mint a többiek (Anders als die Anderen), amely elsőként beszélt a férfiak közti szerelemről, méghozzá az akkor még liberális szellemű Németországban. Az első leszbikus karakter felbukkanásáig kereken 10 évet kellett várni (Pandora szelencéje), majd nem sokra rá, 1931-ben ez már mint főtéma bukkant fel a Lányok egyenruhában című moziban. A Christa Winsloe regénye alapján készült műben (melyet 1958-ban Radványi Géza is feldolgozott – csakhogy legyen magyar vonatkozás is) egy lány szeretett bele a tanárnőjébe. A II. világháború – és annak szörnyűségei, melyek a melegeket sem hagyták érintetlenül – megint ártott minden olyan irányú kezdeményezésnek, amely a jogegyenlőséggel volt kapcsolatban. Érdekes mód humorforrásként a másság felbukkan az elsősorban gyerekeknek szánt rajzfilmekben, hiszen számtalan példa van arra, hogy a szemtelen (egyébként hímnemű) nyúl szájon csókolja az őt üldöző, szintén férfi vadászt (Bolondos Dallamok), de említhetjük a klasszikus macska-egér párharcot is (Tom & Jerry). Hogy ez, és az ehhez hasonló gegek mennyire idejétmúltak lettek, arra pont a 2003-as Bolondos Dallamok – Újra Bevetésen című filmben hívja fel az egykor gyakran női ruhákba bújó Tapsi Hapsi figyelmét Jenna Elfman karaktere, miszerint a „hőskorban vicces volt, manapság viszont vérciki”.

A filmiparban e téren jelentős változás a 60’-as években kezdődött, és ha megvizsgáljuk az akkori társadalmi változásokat rájövünk, hogy nem is minden ok nélkül, hiszen ekkor élték virágkorukat a szabadságjogi mozgalmak, amelyek a popkultúrára (beleértve a filmekre is) hatást gyakoroltak. Ennek egyik első előfutára volt William Wyler (Ben-Hur) 1961-es, kevésbé ismert munkája A végzetes rágalom (vagy másik címén: A gyerekek órája) Audrey Hepburnnel, Shirley MacLainnel és James Garnerrel a főszerepben, melyben két iskolai tanárnőt vádolnak meg a diákjai azzal, hogy viszonyuk van egymással, melyre az egész közösség felhördül, és kiközösíti őket, ami később tragédiába torkollik. Témája komolyságát tekintve mindenképpen megelőzte korát, de az igazán nagy sikerre az évtized végéig (1969), az Éjféli Cowboyig kellett várni, pont abban az évben, amikor híres Greenwich Village-i Stonewall Inn-ben a melegek ellenálltak az őket ért rendőri atrocitásoknak, és ami óriási lökést adott a mai napig tartó melegjogi mozgalmaknak. John Schlesinger filmjében egy jóképű Cowboy (Jon Voight) New York-ba utazik, hogy ott selyemfiúként keresse a kenyerét. Azonban sehogy sem tud boldogulni az „üzleti életben”, de közben összeismerkedik a pitiáner csaló Rizzoval (Dustin Hoffman), akivel időközben mély barátság alakul ki közöttük még úgy is, hogy kilátásaik nem túl rózsásak a jövőre nézve.

Hogy a film diadalútja nem volt egy fáklyás menet, az enyhe kifejezés. A rendezőt azonnal magával ragadta James Leo azonos című regénye, és rögtön elkezdett házalni a forgatókönyvvel a stúdióknál. Azonban túlságosan merésznek találták a témát (vajon miért?), és csak akkor vették volna meg, ha a két férfi közti barátságot az áthallásoktól, mögöttes tartalomtól megfosztja, felhígítja. Ennek okán az egyik szerepre magát Elvist is megnyerték volna, Schlesinger erről viszont hallani sem akart. A United Artist azonban megérezte a változás szeleit, és alacsony költségvetéssel ugyan, de abszolút szabad kezet adtak a rendezőnek.

A film korát jóval megelőzve beszélt a férfiprostitúcióról és a homoszexualitásról (mondjuk érdekes mód ezekért a témákért még mindig csak óvatosan vagy egyáltalán nem nyúlnak a filmesek), aminek következtében az amerikai korhatárbizottság a legfelső, X kategóriába sorolta a filmet, mely megtisztelő címmel azidáig csak a pornográf filmeket illették meg. A sors furcsa fintora, hogy 1970-ben a filmet beválasztották az Oscar-gála legjobb filmjei közé, és a bizottság újból megkereste Schlesingert, hogyha akár egy másodpercet is kivág a filmből, alacsonyabb besorolást (Rated-17) kap a film, de a rendező inkább elküldte őket melegebb éghajlatra. Szerencsére neki lett igaza, ugyanis a film megkapta az aranyszobrot, a bizottság pedig módosított a korhatár besorolásán.

A 70’-es, 80’-as években a filmesek már nem feltétlenül rettentek meg a másság ábrázolásától a filmvásznon (ebben közrejátszhatott az is, hogy 73’-ban a homoszexualitást levették a pszichiátriai rendellenességek listájáról), noha félreértelmezések már akkor is voltak, hiszen annak ellenére, hogy az Éjféli Cowboy rengeteg film előtt taposta ki az ösvényt, a másságot még ő maga is látványos aberrációként tüntette fel. Rögtön 1971-ben, az aktuális James Bond film, a Gyémántok az örökkévalóságnak című epizódban két homoszexuális bérgyilkos tör a 007-es életére (viselkedésük még itt is deviánsként van ábrázolva). Egyébként érdekes megvizsgálni Ian Fleming hősének a képét, mivel itt például a sorozatban újfent nyomatékosítja heteroszexualitásának a mivoltát azzal, hogy a szexuális kisebbséggel brutálisan leszámol (korábban a Goldfinger harcos amazonját térítette meg). Ezt az álláspontját a széria azóta semmilyen téren sem rehabilitálta (félreértések elkerülése végett: nem úgy értem, hogy a híres spion vigyen ágyba egy másik férfit), sőt, a legutóbbi részben a szexualitását szabadon kezelő főgonosz (Javier Bardem) ki is kezd a 007-essel (Daniel Craig). Mindez olyan téren problémás, hogy Bond karaktere a folyamatosan változó színészek miatt sem alkot egy egységes férfi eszményképet.

De nyilván nem a mainstream filmgyártás képviselte már akkor sem hitelesen a melegséget. Jó példa erre Sidney Lumet 1975-ös filmje, a Kánikulai délután. Al Pacino egy olyan meleg férfit alakít benne, aki szerelme gyógykezelése miatt akar kirabolni egy bankot, de a 10 percesre tervezett bankrablásból egy végül több órás médiaesemény lesz. A színészlegenda karrierje során még többször került kapcsolatba hasonló témájú filmekkel. Williem Friedkin (Az Ördögűző, Francia Kapcsolat) 1980-as, Portyán című alkotásában például egy olyan rendőrt alakít, aki beépül a helyi meleg közösségbe, hogy elkapja a köztük ólálkodó sorozatgyilkost. De megemlíthető még a színész részéről az Angyalok Amerikában című minisorozat, amelyben egy AIDS-ben haldokló meleg ügyvédet alakított. Persze oktalanság lenne a részemről, ha csak a hollywoodi filmgyártást említeném, hiszen az európai filmesek is felmerték dolgozni a saját szájuk íze szerint, és némileg bátrabban, mint tengerentúli társaik. Ennek egyik legékesebb példája Eduardo Molinaro 1978-as klasszikusa, az Őrült nők ketrece (amelynek 1996-ban elkészült az amerikai verziója, Madárfészek címmel Robin Williams-szel, Nathan Lane-nel, Hank Azaria-val és Gene Hackman-nel a főszerepben), amelyben egy meleg pár próbálja magát hetero házaspárnak kiadni „fiúk” leendő anyósa és apósa előtt. A 80’-as évek ilyen téren kedvezett az európai „meleg propagandának” az olyan filmekkel, mint a Quarelle (1982), Az én szép kis mosodám (1986), vagy a Caravaggio (1986), de nyugodtan ide sorolható Pedro Almodovar szinte teljes életműve is (pl.: Mindent anyámról, Rossz nevelés, vagy a Szeretők, utazók). A Berlini Filmfesztivál ehhez igazodva vezette be 1987-ben az Aranymedve-díjukról mintázott Teddy-díjat, melyet azóta is minden évben a legjobb meleg témájú filmnek ítélnek oda.

Mégse lehetne azt mondani, hogy túl sűrűn nyúltak volna a filmesek a témához, vagy ilyen figurákhoz, leszámítva a bőrruhás férfiak vicces, vagy annak szánt felbukkanását (Rendőrakadémia-sorozat), esetleg egy romantikus komédia főhősének "barátnőjeként”. Noha a meleg társadalomban ezek a típusok is rendre megtalálhatók, a filmipar rendre így ábrázolja őket, ezzel pedig hibás, sztereotip képet alakít ki róluk a laikusokban. Azonban a 90’-es években, amikor az álomgyár filmipara lényegében két részre szakadt, vagyis a mainstreamre és a függetlenekre, a témák is rendre felbukkantak, hála az olyan rendezvényeknek, mint például a Robert Redford alapította Sundance Filmfesztivál, vagy az ezekből kinőtt rendezőknek, mint Steven Soderbergh, vagy Gus Van Sant.

Utóbbi 1991-ben készítette el Shakespeare IV. Henrikjének sajátos feldolgozását, Otthonom, Idaho címmel. A kicsapongó trónörökös – ez esetben a polgármester fia (Keanu Reeves) – férfiprostituáltként tengődik a nagyváros utcáin, ahol összehozza a sors a narkolepsziás, szintén a „szakmában dolgozó” Mike-al (River Phoenix), aki viszonzatlan szerelemre lobban iránta. A két főszereplő (és közeli hozzátartozóik) mind a társadalom szélére szorult alakok, akik képtelenek alkalmazkodni a társadalmi elvárásokhoz, de az éppúgy nem kér belőlük. Az itt megjelenő meleg figurák extrém viselkedése és megjelenése az átlagnéző számára ijesztő lehet, ugyanakkor ismét téves, vagy legalábbis hiányos képet alakíthat ki bennük a homoszexualitásról. Azt gondolhatja, hogy a melegség minden esetben annyira eltér a normális életviteltől, hogy annak képviselői kívülállókká váltak a társadalom számára. Ebből az időszakból még érdemes kiemelni a Teljes Napfogyatkozás és az Oscar Wilde szerelmei című kosztümös filmeket. Mindkettő igaz történetet dolgoz fel: előbbi Arthur Rimbaud és Paul Verlaine (Leonardo DiCaprio és David Thewlis)  szenvedélyes viszonyát, míg az Oscar Wilde szerelmei a híres író (Stephen Fry) románcokkal tarkított időszakát, és ezt követő meghurcolását követi nyomon. Ezzel szemben a tenger innenső felén a filmesek ontották magukból az ilyen témájú filmeket. Az 1992-es Síró játékban egy IRA terrorista volt foglya transzvesztita kedvesébe lesz szerelmes. Az ausztrál Priscilla, a sivatag királynőjének kalandjai című alkotásban egy csapat drag queen viszontagságos útját (a főszerepekben: Hugo "Smith ügynök” Weaving, Guy Pearce és Terence Stamp), míg Wong Kar Wai 1997-es Édes2kettesében két, korábban egy párt alkotó fiú megpróbáltatásait követhetjük nyomon. Azonban az évtized legjelentősebb, és legfontosabb filmje a témában, Jonathan Demme 1993-as drámája, a Philadelphia – Az érinthetetlen című film, melyben az addig jobbára csak vígjátéki szerepeiről ismert Tom Hanks egy olyan feltörekvő, meleg sztárügyvédet alakít, akiről kiderül, hogy AIDS-fertőzött, ezért elbocsájtják állásából. Azonban beperli volt munkaadóit, mivel szerinte jogtalanul rúgták ki, ezért felbérel egy erre szakosodott ügyvédet (Denzel Washington), hogy képviselje ügyét.

A film egyszerre szól az AIDS betegségről és a másságról, amik a filmben tökéletes párjai egymásnak, valamint az ezzel szemben támasztott negatív előítéletekről, ami az emberekben (mind a mai napig) él. Ezek a téves előítéletek elsősorban a Washington alakította Joe Miller figurájában öltenek testet, aki ügyfele első vizitje után azonnal orvoshoz megy megvizsgáltatni magát, vagy amikor egy férfi ismerőse kezdeményez nála, minek következtében az ügyvéd látványosan kiborul, aki azonban (a nézővel egyetemben) a film végére megszabadul az előítéleteitől. A film természetesen nagy visszhangot és rengeteg elismerést kapott, többek között Tom Hanks a Legjobb férfifőszereplőnek járó Oscar-díjat (rá egy évre pedig a színész duplázhatott is a Forrest Gump-al).

Noha a melegség problémája és megítélésének a kérdése a 90’-es évekre eljutott a szélesebb közönséghez is, a konzervatív közízlésen ez nem változtatott. A fősodorbeli stúdiófilmek továbbra sem vettek tudomást a melegekről, maximum sztereotip mellékkarakterekre futotta a készítőktől, gondoljunk csak az Álljon meg a nászmenet!-ből Rupert Everett karakterére, vagy a Con Air "hajtűdobáló” fegyencére.

Érdekes mód egyfajta érett gondolkodás a képregények világából érkezett. Abból a médiumból, amely eleinte a fiatal generáció meghatározó szocializációs forrása volt, szinte már a kezdetek óta magán viseli a homoszexualitás propagációjának vádját, és nem elsősorban a testhez feszülő latexruhába bújt férfiak miatt (noha ezt is gyakran szokták emlegetni), hanem Dr. Frederic Wertham 1954-ben megjelent és nagy port kavart (és máig sokat emlegetett) Az ártatlanság elcsábítása című művének köszönhetően. A könyv többek között azt állította, hogy Batman és ifjú segítője, Robin között nem egyszerűen homoszexuális, hanem pedofil kapcsolat van. Az amerikai kormány cenzúrázni kényszerült a színes füzeteket, a kiadók pedig ennek hatására kénytelenek voltak bevezetni a Comic Code-ot, avagy egyfajta korhatár karikát. Ezen sokkot némileg csillapítva vezették be később Batwoman-t, majd utána Batgirl figuráját. Mostanra azonban olyannyira enyhült mindez, hogy nemrég az első Zöld Lámpás is coming outolt, és a mutánsoknál is megtörtént már az első meleg esküvő.

Ha pedig már Loganéknél járunk: a mostanság már a fülünkön is kijövő képregényfilmek hullámát pont egy a másságot a középpontjába állító film indította el az ezredfordulón. A másságát nyíltan vállaló rendező, Bryan Singer (Közönséges bűnözők) az X-Men képregényeket olvasva rájött, hogy úgy beszélhet az őt is foglalkoztató problémákról, hogy azokat egyszer sem nevezi nevén, és mindezt egy nagy stúdiófilmen keresztül. A rendező szerint a mutánsok a homoszexualitás megtestesítői, akiket a társadalom képtelen elfogadni, és ezért azok kilétüket, különleges képességüket kénytelenek titkolni a világ előtt (már aki tudja). Maguk a színes kis füzetek is a 60-as évek polgárjogi mozgalmainak az idején születtek, és a mutáció rengeteg kisebbségre ráhúzható, de elsősorban a melegekére – ezek közrejátszottak abban, hogy a másságát hosszú évtizedek óta szintén nyíltan vállaló Sir Ian McKellen elvállalta Magneto szerepét. Mivel azonban az olyan képregényadaptációk, mint a Superman vagy a Batman (utóbbit történetesen pont egy meleg rendező tette tönkre, majd egy évtizedre - csak hogy ne legyen túl egyoldalú a képlet) részről részre gyengébbek lettek, hogy aztán a negyedik eresztésre kifulladjanak. A stúdiók nehezen álltak kötélnek, és csak szolid költségvetést szavaztak meg a filmnek, így Singer a forgatókönyvre és a színészi játékra helyezhette a hangsúlyt, ami végül sokak karrierjén lendített (elsősorban a Rozsomák/Farkas karakterével berobbanó Hugh Jackman-én), valamint egy máig tartó franchise-t is útjára indított, egy mai filmes divathullámmal együtt.

A film természetesen hatalmas siker lett, amit 2003-ban folytatás követett, amiben a rendező továbbgondolta az első rész koncepcióját, hiszen itt a mutánsok ellen hajtóvadászat indul. Itt is megfigyelhető a párhuzam az emberek melegekkel szembeni meg nem értése, valamint egyes szélsőségesek részéről azok kiirtása között, jelen esetben a Brian Cox alakította William Stryker figurájában. Előbbire a legjobb példa Bobby (vagyis Jégember) karakterének az előbújása családja előtt. Az anya teszi fel a jelenetben a kulcsfontosságú kérdést, miszerint „Nem lehetnél megint normális?”  (A jelenet megírásában egyébként McKellen is közreműködött.) Végül a fiú öccse riasztja a hatóságokat, mert képtelen elfogadni bátyja állapotát. A dolog pikantériája, hogy Bobby Drake karaktere nemrég a képregények lapjain bújt elő ténylegesen, amit a rajongókhoz hasonlatosan a filmekben őt alakító Shawn Ashmore is üdvözölt. A harmadik részt a Superman visszatérrel foglalatoskodó Singer helyett a korrekt iparosként elhíresült Brett Rattner (Vörös Sárkány, Csúcsformában 1-3.) dirigálta, aki egy lényegesen egyszerűbb karakter- és vonalvezetésű filmet hozott össze. Ugyanakkor a homoszexualitással kapcsolatos párhuzamok még ebben a részben is tetten érhetők, (amik a 2009-es spin-offban egyáltalán nem, a 2011-es előzményben pedig csak részben vannak jelen, míg az ismét Singer dirigálta Az eljövendő múlt napjaiban újfent hangsúlyosabban), hiszen a mutáció elleni szer tökéletesen rímel arra a tévhitre (vagy legalábbis heves vitákat kiváltó elméletre), hogy a homoszexualitás betegség és gyógyítható.

Ezeken kívül azonban más, fősodorbeli filmekben is felbukkant a másság hol nyíltan, hol burkoltan. A 2005-ös Durr, durr és csókban például a Robert Downey Jr. alakította Harry Lockhart véletlenül az álomgyárba kerül színészként (eredeti foglalkozása rabló), ahol egy detektívet kellene játszania, ebben pedig egy helyi meleg magánnyomozó, Gay Perry (Val Kilmer) van a segítségére. Az író rendező Shane Black (Vasember 3.) Perry karakterét önironikusan és viccesen alkotta meg, ezzel pedig a közönség számára is könnyebben befogadhatóbbá vált a karakter. Ezt jól példázza az alábbi – Blackre jellemzően frappáns – dialógus: "Ez nem a ”rossz zsaru, jó zsaru” játék. Én meleg vagyok, ő New York-i. Ez rosszabb.”

A szintén Downey Jr. nevével fémjelzett Sherlock Holmes-okban is felbukkan a melegség témája, igaz, itt burkoltan. Maga a Holmes és Watson közötti szerelmi viszony elmélete nem új keletű, és nem is a rendező, Guy Ritchie találmánya. Hosszú évek óta kering a szóbeszéd a Holmes legendáriumot ismerők körében, sőt Ritchie filmjei és a BBC most futó sorozata mellett Billy Wilder (Alkony Sugárút, Van, aki forrón szereti) klasszikusa, a Sherlock Holmes magánélete is pedzegette a témát (igaz, kevésbé hangsúlyosan, mint ahogy azt a rendező eredetileg szerette volna), miszerint a híres nyomozó és hű fegyverhordozója között több van puszta barátságnál. A Downey Jr. féle mozikban leginkább egy poénforrást kap Holmes és Watson "bromance”-e, különösen a második részben, ahol együtt keringőznek, vagy Watson a női ruhába öltözött Holmes-al bírkozik, aki később megkéri társát, hogy „feküdjön le vele”. Egyébként Ritchie már a Spílerben is foglakozott a témával, hiszen a lányok kedvence, Jóképű Bob (Tom Hardy) börtönbevonulása előtt szerelmet vall barátjának, EgyKét-nek (Gerard Butler). Itt például megfigyelhető, hogy nem egy sztereotip figurával van dolgunk, hanem egy megjelenését tekintve kifejezetten mai férfi ideállal, legalábbis női szemmel nézve.

Maguk a független, kisköltségvetésű filmek is egyre gyakrabban fordulnak a meleg ábrázoláshoz az új évezredben, részben azért is, mert van egyfajta díjhajhász funkciójuk ezeknek az alkotásoknak az el nem mesélt, érdekfeszítő történetek mellett. Újabban például a kanadai csodagyerek, a mindössze 25 éves Xavier Dolan munkássága foglalkozik a témával, mint például a Tom a farmon című rendezésében. Ott van a Charlize Theron nevével fémjelzett 2003-as A rém, mely Aileen Wuornosról szól, az USA első női sorozatgyilkosáról. A történetben Wuornos karaktere egy másik nőben (Christina Ricci) látja meg a normál élet lehetőségét, de a külsejéből adódó atrocitások végett a düh kerekedik rajta felül. Egyébként hasonló kategóriába esik még a Hillary Swank nevével fémjelzett (Theronhoz hasonlóan a színésznőnek szintén Oscart hozó) A fiúk nem sírnak, melyben Swank egy olyan lányt alakít, aki fiúként viselkedik, fiúként néz ki, és aként is lesz szerelmes, de "természetesen" a happy end itt is elmarad. Aztán ott van a 2008-as Milk, ami az első nyíltan meleg kongresszusi képviselőről, Harvey Milkről szól, vagy a 2011-es Kezdők című film, melyben Ewan McGregor alakította figura többek között azzal szembesül, hogy 44 év házasság után az apja (Christopher Plummer) 75 évesen bevallja, hogy a saját neméhez vonzódik. A folyamatos maradisággal vádolt Akadémia részéről mindkét esetben megfigyelhető egyfajta pozitív diszkrimináció. A Milk esetében a nyíltan meleg forgatókönyvíró Dustin Lance Black, valamint a már ripacskodás határát súróló Sean Penn kapta a szobrot (Penn természetesen jó volt, de Mickey Rourke A pankrátor beli alakításától elmaradt). Plummer díjazása abban az esetben vitatható, hogy valóban az alakítás miatt kapta, esetleg a téma, vagy a színész veterán hajlott kora miatt (Plummer a maga 83 évével a legidősebb díjazott a gála történetében), amivel ki akarták engesztelni az addig mellőzött, egykori Von Trapp ezredest.

Az Akadémia óvatosságára, pontosabban arra, hogy nem tud mit kezdeni a színvonalas, egyéb fesztiválokon elismert meleg témájú filmekkel ismét jó példa az Egy egyedülálló férfi 2009-ből, amit a híres divattervező, Tom Ford rendezett. Colin Firth egy olyan meleg férfit játszik, aki elveszítette a társát (Matthew Goodie), és a veszteségből fakadó gyászát képtelen feldolgozni, és az öngyilkosságba kíván menekülni, de a dolgok végül másképpen alakulnak. Firth érzékeny alakításáért nem kapta meg a díjat, de az egy évvel későbbi A király beszéde dadogós királyáért (ami színvonalától függetlenül egy igazi Oscar-hajhász film) már neki ítélték.

Még két film esetében nem vitathatóak el a díjazások, vagy jelölések az elmúlt évekből. Az egyik ilyen a 2010-es A gyerekek jól vannak című film, melyben két leszbikus szülő (Anette Bening és Julianne Moore) együtt neveli két tinédzser korú gyermekét (Mia Wasikowska és Josh Hutcherson), akik megakarják ismerni biológiai apjukat (Mark Ruffalo). A mozi egy teljesen átlagos családot mutat be, akiknek ugyanúgy megvannak a maguk hétköznapi problémái (karrier, párkapcsolati nehézségek, gyerek nevelés), csak itt a család élén két nő áll. Ugyanakkor felvetődnek olyan a témába vágó kérdések (igaz, csak lehelet finoman), mint például a meleg szülők gyerekei maguk is melegek lesznek e. Az új évezred eddig leghangosabb kritikai sikerét azonban mindenképpen a Brokeback Mountain – Túl a barátságon érte el. A történet – mely Annie Prolux novelláján alapul – a 60’-as évek Amerikájában játszódik, ahol két birkapásztor (Jake Gyllenhaal, Heath Ledger) a hegyekben töltött hetek alatt egymásba szeret. A munka végeztével útjaik elválnak, mindketten megházasodnak, családot alapítanak, de szerelmük erősebbnek bizonyul, ezért évről évre visszatérnek az első románcuk színhelyéül szolgáló Brokeback hegyeihez, miközben viszonyukról szépen lassan lehull a lepel a környezetük előtt.

A film több szempontból is formabontónak nevezhető. Az egyik, hogy a melegeket teljesen normális, hétköznapi emberként ábrázolja, és a deviáns viselkedést pont a környezetük tanúsítja, ami a végkifejletben nyer értelmet. A másik, hogy a szerelmi kapcsolat egy olyan közegben, a cowboyok vadregényes, férfias világában játszódik, ami addig nehezen összeegyeztethető volt a melegek világával, és ez sokakat egyfajta sokként ért. Tony Curtis például látványosan távol maradt az Oscar-gálától, mondván, hogy John Wayne nyílván forog a sírjában. A harmadik pedig, hogyha a két férfi akármelyikét kicserélnénk egy nőre, a történet magva, a titkolni kényszerült szerelem lényege változatlan maradna.

Természetesen a fontosabb díjakat a híresen konzervatív Akadémia (a több, mint 5000 tag 92%-a fehér férfi, az átlag életkor pedig 62 év) már ekkor sem merte odaadni, így a legjobb film abban az évben a lényegesen könnyebben fogyaszthatóbb Ütközések lett, de a legutóbbi, a témáját tekintve nem elhanyagolható Kódjátszma is felettébb óvatos volt a témában, noha nem is feltétlenül igényelt többet a koncepció. Már itt is megfigyelhető az a tendencia, hogy a mainstream hollywoodi filmgyártás túlontúl konzervatív (homofób?), miközben az évről évre sikeresebb TV-s szakma sokkal merészebb, gondoljunk csak az olyan, a mássággal is foglalkozó sorozatokra az elmúlt évekből, mint a Testvérek, a Tudorok, a Spartacus vagy a Trónok harca. De nem csak a kábelcsatornák kendőzetlen stílusában fordul elő a téma, mint a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot? kendőzetlen szexjelenetei vagy a Londoni rémtörténetek Dorian Gray szála. Az országos heti (illetve napi) sorozataiban is állandó a melegek mindennapjaival foglalkozó tematika. Idén például a Fostersben megtörtént minden idők legfiatalabb meleg csókja a 13 éves (!!!) Judd és Connor között, az "ellen oldalról" pedig ott van a britek Vicious című régi vágású sitcom sorozata, melyben két házsártos öregúr (Ian McKellen és Derek Jacobi) mindennapjait követhetjük nyomon. De a britek kultsorozata, a 2005-ös Doctor Who is a maga könnyed, játékos stílusában nyúlt a témához (a spin-off Torchwoodban pedig már bevállalósabban), elsősorban Jack Harkness figuráján keresztül, akit az a nyíltan meleg John Barrowman alakít, aki az Arrowban Malcolm Merlynt kelti életre. És ha már a DC-nél tartunk: érdekes megfigyelni, hogy a melegség ábrázolásában éllovas Marvel a képregényfüzetekkel ellentétben a filmekben mennyire nem mer hozzányúlni a témához (tudjuk miért. Disney.), elég csak a biszexuális Miles Morales Pókemberére gondolnunk. Ezzel szemben a DC két sikersorozata, az Arrow és a The Flash mennyivel bátrabban mernek beemelni meleg karaktereket, elég ha csak az Arrow biszexuális Fekete Kanárijára, vagy Barry Allen meleg rendőrparancsnokára gondolunk. Emellett a két széria rendre szerepeltet nyíltan meleg aktorokat, mint például a már említett Barrowman (Merlyn), Victor Garber (Dr. Martin Stein) vagy Wentworth Miller (Leonard Snart/Captain Cold). Viszont a mainstream hollywoodi filmek és a sorozatok közti különbséget jól példázza Steven Soderbergh korábbi kijelentése, miszerint beharangozott utolsó rendezése, a Túl a csillogáson azért készült az HBO égisze alatt, mert a stúdióknak túl "buzis” volt, még olyan színészekkel is, mint Michael Douglas vagy Matt Damon, akik közül előbbi meg is kapta alakításáért a Golden Globe-díjat.

Ugyanez megfigyelhető a színészek előbújásánál is. Míg egy kifejezetten sorozatsztár karrierjét már nem rengeti meg az előbújás (vegyük példának okáért Neil Patrick Harris-t, Matt Bomer-t vagy Jane Lynch-et), addig a nagy filmsztárok ezt már nem, vagy csak elvétve merik megtenni. Marlon Brando a 80’-as években vallott kendőzetlenül biszexualitásáról, de addigra már túl volt szexszimbólum időszakán. James Dean életrajzírói sem tudják megmondani biztosra, hogy a 24 évesen, mindössze 3 filmmel a háta mögött tragikusan elhunyt színésznél csak a szereposztó dívány esete állt e fent, vagy valóban a saját neméhez vonzódott e, de annyi bizonyos, hogy a lázadás szimbólumának voltak azonos neműekkel kapcsolatai (ezért is számít emblematikus alaknak a melegek körében a mai napig), míg Tom Cruise és John Travolta személyét mind a mai napig heves viták övezik (utóbbi kettő esetében a szcientológiai vallásuk iránti ellenszenv is közrejátszhat ezekben a szóbeszédekben), ahogy James Franco is folyamatos kétségben tartja a rajongóit, miután lassan minden második szerepében meleget alakít és rendezéseiben is a témánál marad. Ugyanakkor van akinek az ilyen irányú vallomása nem törte derékba a karrierjét, és mind a mai napig tudnak az imageükre építeni. Ilyen például a biszexualitását nyíltan vállaló Angelina Jolie, vagy a korábban a férfiakkal való kísérletezéseit is őszintén felvállaló macsó férfiideál, Tom Hardy. Nehéz lenne egyértelműen megmondani, hogy a melegek közösségének milyen szerepet szán a közeljövőben a filmgyártás, a folyamatosan átalakuló fogyasztói szokások és Hollywood egyre szembetűnőbb struccpolitikája miatt. Az Amerikai Legfelsőbb Bíróság döntése is rávilágít arra a tényre, hogy egy egyre jelentősebb - és ami produceri szempontból egyáltalán nem elhanyagolható: piacképes - kisebbségről van szó, jelentős hollywoodi hátszéllel (pl. George Clooney, Brad Pitt, Martin Sheen). Ennek is az értelmében az ellentábor jobban teszi, ha megbarátkozik a gondolattal, hogy többször jön vele szembe egy ilyen témájú alkotás a moziműsorok vagy elsősorban a sorozatok kínálatában, ahogy Hollywood is jobb, ha felkészül, hogy nem játszhat már sokáig biztonsági játékot.    

Oldalak: 1 2