Tizenöt évvel érkezett meg az amerikai mozikba David Fincher igaz történeten alapuló alkotása, a Zodiákus. Fincher és csapata óriási eltökéltséggel vágott bele a film elkészítésébe, ezért is párosul az élményhez egyfajta dokumentumfilmes hatás is: a történet főszereplőihez hasonlóan végig túrták az összes elérhető anyagot, valamint harminc év távlatából meginterjúvolták a nyomozásban kulcsfontosságú szerepet játszó rendőröket és túlélőket. Az eredmény? Az egyik leginkább valóságosnak érződő, nyomasztó bűnügyi dráma.
A '60-as évek végén és a '70-es évek első felében Észak-Kalifornia lakosait a titokzatos Zodiákus gyilkos tartotta rettegésben, aki számtalan kódolt üzenettel bombázta a rendőrség és a sajtó munkatársait éveken át. Az ügy végül egy elképesztően lassú, hosszú és eredménytelen nyomozásba fulladt. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy 2021 októberében, jelen retrospektív írásunk előtt fél évvel még továbbra is fény derült új információkra az ügyben a frissen dekódolt levelek alapján. Számtalan teória, gyanúsított, "iskola" nőtte ki magát a titokzatos Zodiákus személyét illetően, de a mai napig nincs egyértelműen azonosított tettes (illetve, másik oldalról megközelítve, épp, hogy több van). Az ügy a mai napig a leghírhedtebb megoldatlan eset az USA-ban, számtalan megyében továbbra is lezáratlan aktaként szerepel még most, ötven évvel később is az eset - a megszállottság elapaszthatatlan forrásaként szolgálva megannyi amatőr detektív és kódfejtő számára.
Fincher filmje abban brillírozik igazán, hogy a karakterei szemén át tökéletesen járja körül az említett megszállottságot és az elhúzódó, reménytelen nyomozási procedúra aspektusait. A készítők szinte minden jelenetben emlékeztetnek minket, hogy az előzőleg látott képsorokhoz képest épp hány héttel, hónappal vagy évvel járunk később. Az idő múlása - ahogyan egykoron tette azt az igazi nyomozás kapcsán is - az egész filmre rányomja a bélyegét. Egy nyomozót "hirtelen" újabb szülinapi köszöntővel fogadnak a társai, a székeken már más kollégák ülnek az újságnál vagy a rendőrőrsön, felhúznak egy épületet vagy az egyik személyes kedvencem: a japán konyha soha ki-nem-próbálásának esete.
Egyszerűen a film karakterei közül sokan "elfogynak" ebben a véget nem érő bürokratikus spirálban: az emlékek megkopnak, a kulcsszereplők megváltoznak, bizonyítékok eltűnnek - egy reménytelen szélmalomharc tanúi lehetünk, amit Fincher a remek dialógusain és emberi karakterein keresztül éreztet velünk minden alkalommal. Számomra az egyik legzseniálisabb képsor egyébként a filmben, ahogy a megyei rendőrőrsök egymással "alkudozva" próbálják megosztani a rendelkezésükre álló bizonyítékokat és információt. Tényleg azt érezzük, hogy a karakterek többségének esélye sem volt a Zodiákussal szemben - feltéve, ha közben meg is akartak maradni, nos - embernek.
Utóbbi jelenségeket főképp a három főszereplő szemén át követhetjük figyelemmel, akik teljesen eltérő eszközökkel próbálnak az ügy végére járni, a maguk módján feldolgozva az eredménytelen procedúrát. Robert Graysmith (Jake Gyllenhaal) a Chronicle egyik rajzolója, aki a cserkészfiú "kanapéharcosból" válik a film végére megszállott kódfejtővé és oknyomozó riporterré, teljesen hátat fordítva normális családi életének. A Chronicle egy másik riportere, Paul Avery (Robert Downey Jr.) is a film fő fókuszát képezi, aki Roberttel ellentétben épp, hogy a rivaldafénybe került és nem félt bemocskolni a kezét. Az óriási kontraszt és a színészi alakításoknak köszönhetően remek a páros dinamikája, Avery esetén a személyes tragédiát a drogok- és alkoholfogyasztás jelentik, mint egyfajta menekvés a karaktert megfojtó időcsapdából. A nyomozók oldalát bemutató David Toschi (Mark Ruffalo) pedig a lassú elkopás és a nehéz, de szükséges elengedés megtestesítője. Ő végül képes lerakni a telefont, képes a feleségét választani és képes hátat fordítani ennek az egésznek, noha Graysmith segítségkérésére végül válaszol. Noha Gyllenhaal és Downey Jr. is remek alakításokat nyújtanak ebben a két és fél órában, úgy gondolom, Ruffalo hozza a leginkább elismerésre méltó teljesítményt Toschi szerepében.
Még egy apró gondolat, de a film kellő hangsúlyt fektet az átlagember, illetve a közösség bevonására is. A dilemma a levelek közlését illetően az újságokban, a rádiós beszélgetések, a "bizonyítékkal rendelkező" civilekkel történő beszélgetések és az áldozatok szerepeltetése egyaránt segít minket belehelyezni a korba, valamint az általános közhangulatba.
Fincherék tényleg precízen, az emberi oldaláról megközelítve nyúltak ehhez az idegölő, frusztráló és évtizedekig húzódó nyomozáshoz, aminek az eredménye végül a valaha készült egyik leghitelesebb bűnügyi dráma lett a filmvásznon. Lassú, nehezen emészthető darab, de mindenképp tegyetek vele egy próbát, ha még nem láttátok volna. Viszont készüljetek fel, hogy a legtöbb ilyesmi filmmel ellentétben itt a hangsúly nem egészen a rejtély felfedésén van: hanem épp az időben történő elengedésén.