Nem sok képernyőre álmodott meséről mondható el, hogy több generáció is ugyanazon nő fel, azonban a 101 kiskutya pont ezeknek a sorát erősíti. Legyen idős, középkorú, serdülő vagy egészen fiatal az illető, bárki tudna legalább két mondatot mondani, hogy kik is ezek a foltos házőrzők - beleértve még azokat is, akik valamilyen oknál fogva elkerülték őket. Ez betudható többek között a köré épült üzletnek (101 kiskutyás táska, tolltartó, színező, plüss stb.), melyhez - főleg az utóbbi időben - a Disney nagyon ért, de véleményem szerint örökérvényűsége nem itt gyökerezik, hanem ennél sokkal mélyebben.
Sokszor mondjuk, általában filmek esetén, hogy "hatalmas szíve" van. Ez mára talán közhellyé vált, de el kell ismernünk, van benne igazság. Érdemes azt is megfigyelni, hogy többnyire olyan esetben használjuk ezt a jelzőt, amikor objektíven nézve találnánk néhány kisebb hibát az adott alkotásban, de egyszerűen nem akarjuk felróni ezeket, mert árad belőle az a báj és szeretet, ami bármit el tud feledtetni. A 101 kiskutya bravúrja ott rejtőzik igazán, hogy amellett, hogy nem lehet nem szeretni (a kutyákért nem rajongók nevében persze nem tudok nyilatkozni), valódi kivetnivalókat is nehéz találni benne. Mert mégis mi lenne az? Szörnyella boszorkás vinnyogása? Jasper és Horace szerencsétlenkedése? Vagy épp Kuksi lábatlankodása? Itt mindennek megvan a maga helye és funkciója, és ezektől lesz a történet kerek és egész.
Bár Magyarországon csak 1964 decemberében debütált, világszinten 1961 januárjában került mozikba, amikor egyúttal a 14 millió dolláros összbevételével az év legtöbbet hozó filmje is lett az Egyesült Államokban, mely ma már nem számít csillagászati összegnek, de akkoriban kiugró eredmény volt. Helyszínünk a havas Anglia (ami már önmagában mesei), ahol 101 dalmata elrablásának és megszöktetésének lehetünk szemtanúi. A gonosz Szörnyella (Betty Lou Gerson) mindent megtesz azért, hogy a kiskutyák bundájából szőrme készüljön számára, kerüljön az 99 kölyök életébe. A szülők, Pongó (Rod Taylor) és Perdita (Cate Bauer) hadjáratot indítanak a kicsik kiszabadításáért, a cél érdekében viszont számtalan akadályon kell keresztülmenniük.
Az állati és emberi nézőpontváltás az egyik legérdekesebb eszköz a filmben, ami ugyanakkor egy humorforrás is. Nem csupán az emberi oldalát ismerjük meg a háziállattartásnak, hanem az állati oldalát az embertartásnak. Na jó, ez lehet egy kicsit morbidan hangzik, de ha egyszer Pongó úgy gondolja, hogy elviszi sétálni a gazdit, vagy a házvezetőnő már-már méltó arra, hogy kutya lehessen, nem lehet mást mondani. Ez a perspektíva-váltakozás nincs végig jelen, mert egy idő után csak a kutyák kalandjára összpontosít a cselekmény, de éppen elegendő szórakozást nyújt a nézőnek így is.
Jut eszembe a morbiditásról! Sok mindent el lehet mondani a 101 kiskutyáról, de azt nem, hogy megbotránkoztató lenne. Az ember viszont úgy tűnik, hogy nem változik, mert néhányak képesek voltak kisebb botrányt csapni amiatt, hogy milyen dolog az, hogy egy gyerekfilmben a kölyökkutyákat egy tehén szoptatja meg. Szerencsére ennek nem lett végül különösebb következménye, mert egyrészt láthatjuk, hogy melyik polcon található Clyde Geronimi, Hamilton Luske és Wolfgang Reitherman alkotása, másrészt visszatérve az anyagi vonzatokra, a 101 kiskutya volt az, ami végül megmentette a Disney animációs részlegét a bezárástól.
Sokat köszönhet tehát mindenki a 101 kiskutyának, de a gazdasági aspektusok ellenére a leghálásabbak mégis a rajta felnőtt milliók lehetnek - és talán már a gyerekeik is. Boldog 60. születésnapot!