Hirdetés

Filmklasszikus: A bolygó neve: Halál

|

Láttuk már sokszor, de megnéztük újra, hogy megpróbáljuk harcmincöt évvel a bemutató után szavakba önteni, miért is működik olyan jól ez a film.

Hirdetés

A nyolcadik utas: Halál történetében még csak javarészt űrhajón voltunk és ott terrorizálta hőseinket egy idegen lény, A bolygó neve: Halál esetében már jóval szerteágazóbb a cselekmény. Miután Ripley túlélte az első film eseményeit és hibernálta magát, egy olyan jövőben ébred fel, amelyben még mindig ott ólálkodik a xenomorphok jelentette veszély. Persze, hogy baj lesz előbb-utóbb és persze, hogy végül egy csapat, állig felfegyverzett katonával kell elmennie oda, hogy rendet tegyen. 

Hirdetés

Tudjátok, van az az untig ismert alaptézis, hogy a folytatások márpedig általában nem sikerülnek olyan jól, mint az első részek. Majd ilyenkor mindig van a beszélgetésben egy úgynevezett szakavatott geek, aki egyből kijavítja az illetőt és elkezd sorolni bizonyos címeket. Ilyen alkalmakkor megemlítődik a Keresztapa második etapja, a Mad Max folytatása, a Terminator 2, valamint A bolygó neve: Halál. És még egyébként a sort lehetne folytatni, mert igenis, nagyon sok olyan folytatás létezik, ami ha nem is minden esetben jobb az elődjénél, de abszolút méltón viszi tovább annak örökségét és az abban rejlő potenciálokat. Mielőtt lemegy a nap, Penge 2, Hellboy II, Pókember 2, valamint Tim Burton Batman visszatér című opusza. A legtöbbször persze olyan folytatásokról beszélhetünk, amelyek valamelyest kiterjesztik az első filmet és amelyek tovább viszik az első film stílusát, csak érezhetően szabadabban, kevesebb kompromisszummal teszik ezt. A bolygó neve: Halál azonban nem ilyen. 

Eleve nehéz egy olyan filmhez folytatást kreálni, ami már önmagában fantasztikusan kidolgozott és ami magában hordoz egy csomó másik, el nem mesélt történetet. Ridley Scott művéről elmondható, hogy a kvázi "kísértetház-horror az űrben" alapkoncepciót zseniális feszültségkeltő eszközökkel, egyszerűen, de hatásosan kimunkált karakterekkel és mai napig pazar díszletekkel toldották meg az alkotók. Ennek a filmnek az egyik legfőbb tulajdonsága volt, hogy nem mondott és nem mutatott meg mindent, ergo bizonyos értelemben minimalistára vette a figurát. Horror volt finomra munkált suspense-szel, sok sejtetéssel és képen kívülre került explicit terrorral. Ehhez képest jött James Cameron és bizonyos értelemben az első film szöges ellentettjét rendezte meg. Egy olyan filmet, ami lesöpri az asztalról az összes visszafogottságot, amely Scott filmjének sajátja volt. Cameron filmje egy háborús sci-fi akciófilm, ami a létező összes cilindert csatasorba állítja, hogy aztán mindegyikből előhúzzon valami frenetikusat. 

A bolygó neve: Halál nem akar olyan lenni, mint A nyolcadik utas: Halál. Mindkettő a maga nemében fantasztikus és fantasztikusan önazonos. Egyik színtiszta horror, a másik faltól-falig akciófilm, ami nem veszi vissza a horrort, épp csak a palettát színesíti és a fenyegető elemeket változatosabbá teszi. Egyszerű, a teherűrhajó legénységének helyét átveszik a tökös katonák, a feszülten hömpölygő soundtrack helyét a vadul csörtéző zene, a sejtetés helyét a minden frontról orvul támadó terror. Mindeközben, mintegy megtartva az első történet igazi szívét és lelkét, Cameron filmje sem rest gyönyörűen továbbvinni Ripley (Sigourney Weaver) karakterét. Míg az elsőben ő volt az ún. final girl, aki utoljára marad és akinek végképp fel kell vennie a kesztyűt az idegennel, addig itt azt láthatjuk, amint magán hordozza az első film sebeit, a túlélők minden PTSD-jét. A legtöbben emlékszünk a "Get away from her you BITCH!"-re, valamint arra, ahogy lekever egy maflást a királynőnek, de nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy mindez a badass-attitűd nem a levegőben lóg, nem csak úgy van, hanem kiérdemelten következik be. Korai jelenetei, az álma, ahogy kitör belőle egy xenomorph, valamint az, hogy szembesül kislánya időközbeni megöregedésével, rengeteget hozzátesznek a karakterhez, ahogyan az is, hogy lényegében saját félelmét, traumáját szeretné feldolgozni azzal, hogy elmegy a telepesek bolygójára. Nem született harcos, hanem a körülmények teszik azzá. Nem akar fegyvert ragadni, egyszerűen rákényszerül arra, hogy ezt megtegye - az pedig, hogy fegyverét ésszel használja és első körben az eszével igyekszik túlélni, méretes szakadékot vág közte és a maszkulinitásban tocsogó katonatársak között.

Ezzel egyébként remek párhuzam keletkezik Bruce Willis John McClane-je és Ripley között, hiszen mindketten "átlagos" emberek, akik átlagon felüli szituációkba keveredtek és akik úgy képesek intelligensen helytállni, hogy nem érzed őket sebezhetetlen szuperhősnek. Sigourney Weaver-nek pedig jól áll ennek a szerepnek minden aspektusa, beszéljünk akár a csendes gyötrődésről, vagy arról, ahogyan lángszóróval a kezében áll a tojások között és megmerevedett arcizmokkal határozza el: porig égeti az egész kócerájt. Ripley vagánysága tehát emberségességéből gyökerezik és abból, hogy végigkövetjük, amint kiérdemli a nagyobb akciójeleneteket. Érdemes megnézni őt is mai szemmel, hiszen úttörő női karakter, ő volt az, aki kicsit megágyazott az olyan mai hősöknek, mint Fekete Özvegy, a Kill Bill Menyasszonya, és még sorolhatnánk. A bolygó neve: Halál feminizmusa nem csak annyit tesz, hogy fegyvert ad egy nő kezébe, de annyit is, hogy szembeállítja az ormótlan maszkulinitást az észérvekkel és higgadt intelligenciával. Hogy aztán a végén, a döntő pillanatban egy mindent eldöntő női párharc szemtanúi legyünk, amelyben anyák küzdenek egymás ellen, hogy sajátjaikat és saját érdekeiket megvédjék.

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


És ha már akciójelenetek: elemi erővel hajtják előre a cselekményt, mintegy folyamatosan rákontrázva az előző okozta feszültségre és egy-egy egységgel feljebb húzva a dinamikát. A "nagyobb, több, hangosabb" tipikus alapelve érvényesül itt, de nagyon jól áll neki, mert még harmincöt év múltán is olyan elánnal turbózzák fel a pulzusszámot, hogy az már szinte egészségtelen. Onnantól kezdve, hogy bekövetkezik az első összetűzés a főszereplők és a xenomorphok között, nincsen nagyon megállás, csak egy-két levegővételnyi szünet, de Cameron ezekben a percekben is, sunyi módon képes frászt hozni az emberre (lásd: a jelenet, amelyben Ripley és Newt bennragadnak a szobájukban, miközben egy arcmászó próbál orvul betámadni). 

És hogy mitől működik még olyan jól A bolygó neve: Halál? Nem utolsó sorban a humora miatt, amelyet Bill Paxton beszari karaktere és a többi katona már-már paródiába hajlóan macsó szóváltásai kölcsönöznek a filmnek. A rém egyszerű, de az első filmhez hasonlóan effektíve felvázolt szereplők miatt, akik tényleg egyszerű eszközökkel vannak megjelenítve, de teszik a dolgukat: Michael Biehn instant szimpatikus a Ripley-t védelmező Hicks szerepében, ahogyan Paul Reiser Burke-jét is könnyű megutálni, amint kiderülnek aljas és ostoba szándékai a xenomorphokat illetően. Itt meglehet tényleg túlontúl egyszerűsít persze a film, hiszen esélyt sem ad arra, hogy esetleg megértsük Burke motivációit, mert annyira egydimenziósan hagyja - ez viszont így, ebben a formában nem lóg ki, nem hat zavarónak. Működik a cucc attól is, hogy James Horner elkészítette a tökéletes akciómuzsikát (amelyet elég meghallani és máris azt érzed, le tudsz tarolni egy egész hadsereget) és működik attól is, hogy főszereplőnőjét sosem degradálja le és nem nézi egy szimpla G.I. Jane-nek. Díszletei, dizájnjai és effektjei mind a mai napig nézve elsőosztályúak (egy-két helyen érezni csak az idő nyomát) és lélegzetelállítóak - kiváltképp a xenomorph-királynő maga, amelynek külcsíne egyszerre iszonytató és vagány, gusztustalan és félelmet keltő. 

Lehetne itt még csűrni-csavarni, a végeredmény ugyanaz: A bolygó neve: Halál egy közel tökéletes film. Kevés intenzívebb alkotást tudhat magáénak a hollywoodi filmipar és bizony olyan blockbuster ez, ami piszok jól tartja magát az idő makacs és bumfordi vasfogával szemben. Utánozni sokan próbálták, de - és ez a legbeszédesebb érdem -, igazán eltalálni azt, hogy mitől funkcionál olyan jól Cameron filmje, csak kevesen tudták. Mert mindenki a gigászi küzdelmekre összpontosít és közben elfelejtik, hogy mindez mit sem érne Ripley drámája és belső vívódása nélkül. Boldog harmincötöt!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.