A cikk a 91 éves korában elhunyt Christopher Plummer tiszteletére jelent meg újra.
Julie Andrews a Mary Poppins után ismét bébiszitternek állt, ezúttal a náci Németország árnyékában. Minden idők egyik legismertebb musicaljét elnézve még mindig muszáj vagyunk mosolyra fakadni és vele együtt énekelni bele a nagyvilágba, cinizmusunkat optimizmusra cserélve. Ha csak ideiglenesen is.
Talán kevesen tudják, hogy minden idők egyik legsikeresebb és legismertebb musicaljének, A muzsika hangjának cselekményét valós események inspirálták. Az egész 1949-re húzódik vissza, amikor is Maria Augusta von Trapp megírta önéletrajzi regényét, a The Story of the Trapp Family Singers-t, melyben azt mesélte el, miként élt a család Salzburgban, majd miként kényszerültek arra, hogy elmeneküljenek Európából Amerikába a nácik rémuralmát látva. A történet olyannyira sikeres lett, hogy pár évvel később, 1956-ban film is készült belőle. Nem, ez még nem A muzsika hangja volt, hanem egy német dráma Wolfgang Liebeneiner rendezésében. A film sikeres lett Németországban, két évre rá jött is a folytatás The Trapp Family in America címmel. Olyannyira felkapott lett, hogy híre eljutott Vincent J. Donehue színházi rendezőhöz is, aki beizzította barátját, Mary Martin-t, 1959-ben pedig már színpadra is állították azt a musicalt, amely aztán végérvényesen megágyazott jelen írásunk tárgyának.
Ami magát a produkciót és a forgatást illeti, természetesen jó hollywoodi módra semmi nem ment gördülékenyen. A rendezői feladatokat eredetileg a Ben Hur rendezője, William Wyler vállalta magára - dacára annak, hogy már magát a színdarabot sem szívlelte -, ám a forgatókönyvíró, Dennis Lehman kezdeti lelkesedése és rajongása után fenntartással viseltetett személyéhez és elhivatottságához, miután érezte hogy ez nem úgy megy, ahogy kellene. Ezt követően Wyler egy másik filmért elhagyta A muzsika hangját (pontosabban: szerette volna eltolni a musical forgatását annak érdekében, hogy egy másik filmet megrendezhessen az idő alatt), majd színre lépett Robert Wise. Wise jól jött a produkciónak, hiszen pár évvel korábban, 1961-ben már rendezett egy nagy sikerű, kitűnő musicalt, a West Side Story-t, innentől kezdve pedig már kicsit gyorsabb tempóban mentek a dolgok. Nem sokkal ezután képbe került Julie Andrews is, akit maga Lehman szeretett volna a projekthez, majd miután Zanuckkal láttak néhány jelenetsort a még be nem mutatott Mary Poppins-ból, azonnal le is szerződtették őt. A többi - ahogy mondai szokás - már történelem. A film siker lett: bemutatása évének legjövedelmezőbb mozifilmjévé vált, 1966-ra pedig minden idők legsikeresebb filmjévé nőtte ki magát (ezen sokat segített az, hogy időközben Oscarra is jelölték és újból vetítették a mozik), ezzel letaszítva trónjáról Victor Fleming Elfújt a szél-jét. Na de mégis mi olyan különleges ebben a filmben és miért képes a mai napig elbűvölni a nézőket?
A muzsika hangja Mariáról (Julie Andrews) szól, aki egy zárdában éli hétköznapjait. Maria nem igazán tud beilleszkedni ebbe a szigorú, beszabályozott környezetbe (hiába szeretne, hiába lelkes), ez már a nyitó képsorokban letisztázódik. Szabadidejében eljár sétálni a dombok közé, énekel (ami eleve szabályellenes az ő közegében) és úgy alapvetően rendkívül fegyelmezetlen lányt ismerhetünk meg személyében. Késik a vacsoráról, késik az ebédről, társai szerint túlságosan őszinte, sokat beszél, viszont szeretni való lélek. A főnővér azonban megelégelve ezt a csapodár attitűdöt, elküldi a zárdából kvázi büntetés gyanánt, egyenesen egy hatgyerekes csonka családhoz nevelőnőnek, ahol a megözvegyült apa (Christopher Plummer mint a karót nyelt, jeges, ám olvadékony férfi szerepében remek választás) egyedül próbálja nevelni a gyermekeit. Mariának először nem tetszik az ötlet, de természetéből fakadóan gyorsan felülkerekedik a problémán és arra kezd el koncentrálni, miként veheti ezt az újabb akadályt és miként nyújthatja a saját maga maximumát. Mindeközben időben éppen a náci Németország felemelkedésének idején járunk, így a háttérben ott lóg valami, ami még az örökké optimista és mosolygós Mariát is végleg elkeserítheti.
Mindig is úgy gondoltam, egy jó musical igazán jótékony hatással lehet a lélekre (kivétel, ha a Táncos a sötétben-ről van szó) és A muzsika hangja ennek tökéletesen megfelel: onnantól kezdve, hogy Julie Andrews megjelenik a színen és tiszta szívéből énekelni kezd, nem tudtam nem azt érezni, hogy igen, az ilyen pillanatok miatt nevezhető Hollywood annak, aminek: Álomgyárnak. Nem számít, mennyire giccses (mert igazából az), valahogy pont ebben rejlik az az ellenállhatatlan bája és ezért lehet annyira kedvelni. A cselekmény a nyitó éneket követően két dallal később a lényegre is tér: találkozunk a szigorú jellemű, gyerekeit füttyszóval és kedveskedés nélkül nevelő von Trapp kapitánnyal, aki már megjelenésében is tökéletes antitézise az életvidám Mariának. A rendezés, a színészi játékok ennek az ellentétnek igyekeznek alá is játszani, több humoros pillanatot biztosítva, melyek közül az egyik kedvencem, amikor Maria füttyszóval jelez Trapp-nek is, miután a családfő kiadta ukázba, hogy a gyerekeket majd így hívja magához.
Az első harmad bizonyos tekintetben emlékeztet a Mary Poppins felállására, leginkább abból a szempontból, hogy a rejtett középpontban itt is az apa áll, akire rászorul némi változás és akit ki kell zökkenteni abból a szomorú létállapotból, amelyben filmünk elején senyved. Trapp-nek meg kell tanulnia azt, hogy gyerekeit gyerekként szeresse és ne engedelmeskedő kiskatonákként, ahogy meg kell tanulnia azt is, hogy nem tagadhatja meg folyton elhunyt felesége emlékét és szellemét (amint kiderül, miatta van tiltva az éneklés a házban). Ám míg ez meg nem történik, Julie Andrews szívét-lelkét kiénekli és egy rövidke kis döccenő után megszeretteti magát az ellenségeskedő gyerekekkel is - amelyet a film megint csak giccses-aranyos, szívet melengető és életvidám dalokkal illusztrál. Nagyfokú dallamtapadás veszélye áll fenn, ahogyan megszólalnak az olyan számok, mint a Do-Re-Mi, vagy az ABC, illetve az örökbecsű My Favourite Things - amit valószínűleg az is ismer, aki még nem látta a filmet soha. Lehet ellenállni, lehet szirupot kiáltani, de ez a film annyira szívén hordja ezt az egész pozitív attitűdöt, hogy jobban tesszük, ha beadjuk a derekunkat neki. Ahogyan nehéz ellenállni az Andrews és Plummer között lassan kibontakozó szerelmi szálnak is, amit a két színész keresetlen, természetesnek érződő bája ad el igazán. Plummer, mint zsémbes, lassan oldódó karakán férfi és Andrews kamaszlányos, megszeppent viselkedése, valamint az, ahogyan szép lassan egymáshoz csiszolódnak és felfedezik a másikban az igazit, igazán szívet melengetőnek hat.
Ami még feltűnő volt számomra még így, 55 évvel a bemutatója után is, hogy képileg mennyire gyönyörű kiállású, mennyire finoman grandiózus film ez. Az operatőr Ted D. McCord (Édentől keletre, A Sierra Madre kincse) hol élénk, ragyogó színekkel telítette meg a képsorokat, hol pedig lágy tónusokkal operált, tette ezt előbbit a természetben játszódó jelenetekkel, utóbbit pedig az intimebb, romantikus szcénáknál. Az eredmény mindenhogyan nagyívűnek, szemet gyönyörködtetőnek és letaglózónak hatott - az ember óhatatlanul is elgondolkodik ilyenkor azon, hogy sok esetben a mai filmek mennyivel másként néznek ki és sokszor mennyire híján vannak ennek az elemi gyönyörnek. Persze az is ritka, hogy mostanában háromórás musicalt készítenek (meg úgy egyáltalán: musicalt), mert igen, A muzsika hangja játékideje majd' három órára rúg, ami ugyan gyorsan el is telik, ám a végén még így is azt éreztem, hogy több is belefért volna.
Ha ugyanis bele szeretnék kötni Wise filmjébe (igazából ha szeretnék, ha nem, most megteszem, minden tisztelettel, szeretettel), akkor azt kötném az orrára, hogy olyan, mintha két filmet néznék egy jegy áráért. Míg a film első háromnegyede ugyanis igazi feel-good, meseszerű musicalként funkcionál, úgy az utolsó harmad már egy sokkal sötétebb területre téved, azzal, hogy behozza a realitást a nácik személyében. Tudván a történet előzményeit teljesen érthető, hogy nem hagyhatták el, ugyanakkor mégsem éreztem teljesen konzekvensnek a váltást. Habár egy-két dialógusban igyekeztek felvezetni, illetve finoman elő lett készítve azzal is, hogy Maria a gyerekeket és az apát szépen fokozatosan ráébreszti arra, hogy a szolgalelkűség és beszabályozott életmód nem való embernek (ezen a ponton a nácik elnyomására és a kényszerű, katonaként való szolgálatra láthatunk némi utalást), mégsem éreztem azt, hogy összhangban lenne az addig látott már-már meseszerű, feel-good musical-világgal. Ezen azonban túl lehet lendülni, a bujkálás képsorai így is feszültséggel telítettek és izgalmasak, a tétek valódinak érződnek, itt már nem az a helyzet áll fenn, hogy néhány eltalált dallammal kivághatják magukat a szarból. Ahogyan Mary Poppins sem fog felbukkanni, hogy rímekbe szedjen egy-két varázsigét. Ebből a szempontból pedig őszintén szólva még bátor döntés is volt párosítani a mézesmázos hollywoodi szentimentalitást a diktatúra sötét, gyülekező fellegeivel - még úgy is, hogy igazából tényleg csak a felszínt kapargatta ez ügyben, egyáltalán nem ásott mélyre. De az idill felforgatása megtörtént, az álomvilág szertefoszlott, ahogyan a lányregényekbe illő szerelem is, ami Trapp tizenhat éves lánya és a szőke, később hithű nácivá érett postásfiú között bontakozott ki. Maradt a menekülés a zöldellő hegyeken, dombokon keresztül.
Robert Wise filmje tehát mindenképpen egy olyan alkotás, amelyet látni kell. Látni kell, mert egyszerre hordozza magán egy kiváló, életigenlő musical vonásait a fülbemászó dalokkal egyetemben, miközben próbál valami komolyabb is lenni. Még ha utóbbit nem is képes olyan gördülékenyen integrálni, azért maga a koncepció dicséretes. Érdemes megnézni (vagy újranézni) továbbá azért is, mert kevés olyan derűs és figyelmet parancsoló jelenség létezik mozgóképen, mint amilyen Julie Andrews. Elég ránézni, elég hallgatni, ahogy énekel és a világ kicsit egyből szebb hely lesz. Naivitása, optimizmusa ragadós. Isten éltesse őt!