Az év 1996. Los Angeles lángokban áll, a várost egy megalomán őrült tartja rettegésben: Simon Phoenix. Éppen egy busznyi túszt ejtett foglyul, az egyetlen remény pedig, hogy ezt a vadállatot elkapják, az nem más, mint John Spartan. Spartan mindent megtesz a cél elérésének érdekében, ám a küzdelmük végkimenetele mégis az, hogy ellenfelével együtt őt is hibernálják büntetésül.
Ha mindez úgy hangzik, mint egy rongyosra olvasott ponyva (vagy épp egy kazettán rongyosra nézett B-film), akkor nem járunk messze: az első negyedórában a film mindent megtesz, hogy egy régimódian, szerethetően béfilmes közeget hozzon létre a rettenthetetlen és merész főhőssel, a kegyetlen bűnözővel, megannyi pirotechnikai mutatvánnyal és tűzharccal. A saját magát komolyan vevő, de végtelenül szórakoztató (mert annyira kajánul maszkulin, klisés és látványos) felütést követően aztán jön az a film, amit az egész generációm rajongva szeret minden kagylójával, a régi, piszkos társadalmat a patyolattiszta és morálisan makulátlan újjal összeeresztő poénjával együtt. Stallonéstul, Bullockostul.
Az 1993-as film alapkoncepciója amilyen szimpla, annyira ötletes: adott egy utópia, amelybe belecsöppen két olyan ember, aki még az előző századból származik és az előző század eszméin, szabályain szocializálódott. Két ember, akik egymás ellenpólusai, de munkájukat ugyanazzal a pusztító elánnal végzik. "Őrült kell egy őrült ellen." - hangzik el a film két pontján is, hiszen Simon Phoenix túlkapásait és erőszakosságát csak egy olyan ember állíthatja meg, aki maga sem fél bemocskolni a kezét. Ez pedig John Spartan. Az utópia, melybe kerültek elítél mindent, ami káros az emberi egészségre, így a dohányzást, az alkoholt, a kávét, a testnedvcserés szexet, az erőszakot, a húsfogyasztást. Nem csoda, hogy hősünk, John Spartan csak pislog nagyokat, amikor szembesül mindazzal a furcsasággal, amelynek addig nyoma sem volt.
Marco Brambilla rendező filmje egy futurisztikus macska-egér játék két elszánt anyaszomorító között, aminek egyik legfőbb vonzereje maga a közeg, amibe helyezték mindezt. Az, hogy egy alapvetően standard akciófilmet belehajtogatnak egy ilyen pozitív jövőképbe, ad egy jókora bónuszt, ahogyan az is, hogy mindezt megfelelő humorral és szellemességgel voltak képesek abszolválni. Ennek ugyan a nyitányban megvillantott faltól-falig akciófilmes dinamika látja kárát (ez majd a fináléra látszik teljes erővel visszajönni - kielégítőnek is hat), de tartogat nem egy olyan elemet, ami tényleg ötletesnek hat.
A pusztító által felvázolt jövőkép ugyanis csupán a felszínen makulátlan, hiszen tudhatjuk nagyon jól már megannyi történetből: a túlzott tökéletesség és harmónia mindig csak a látszat, valami úgyis bűzlik Dániában. Az új, látszólag boldog norma merev beszabályozottságot rejt magában, ami látszólag híján van mindennek, ami picit is fésületlenné tehetné az emberi lelket (márpedig egy kis fésületlenség sosem árt). Ez a beszabályozottság nem is tetszik mindenkinek, ahogyan nem is részesül mindenki abből az úgynevezett "jólét"-ből (ahogyan a polgárok egymásnak köszönnek), így egy föld alatti szervezet kovácsolódik össze, akik folyamatosan forradalmon törik a fejüket és azon, hogy miként lehetne ezt a hamiskás tökéletességet szétrobbantani. A film kontrasztot teremt a két világ között: fent egy szép, tiszta, idilli San Angeles, lent pedig egy koszos, bűzös csatornavilág, ahol patkányburgert esznek az emberek, de legalább van sör. E két világ közé kerül Spartan, aki folyamatosan konfrontálódik az új társadalom új szabályaival, többé-kevésbé próbálja őket betartani, de a szabályokat alapból sajátosan értelmező férfi lévén folyamatosan (ha tudat alatt is) bomlasztja a két világ közötti falakat. Lassan-lassan visszacsempészve valamit a régmúlt idők karakán és higiéniátlan szépségeiből.
Daniel Waters forgatókönyvének stílusa, hangvétele elnagyolt, már-már rajzfilmszerű és vicces, humoros prizmán keresztül láttatja a problémákat, miközben olyan pontokra sikerült rátapintani, amik ma még aktuálisabbak, mint voltak. A dohányzást a valóságban is sok helyről kiszorították, Schwarzenegger valóban politikai pályára került egy időre, a testi kontaktus pedig ténylegesen visszaszorult valamelyest a Covid-járvány idején. Ezek és még több más aspektusai a filmnek még most 2023-ban is elérik, hogy rezonáljunk vele - túl azon, hogy mindig vicces nézni egy olyan karaktert, aki egy számára teljesen idegen és furcsa környezetbe kerül. Stallone pedig tökéletes erre a szerepre, mert hibátlanul tudja hozni a badass, keményöklű rendőrt úgy, hogy közben a humorral átitatott szegmensekben képes humorral is kezelni ezt az imidzsét. Lásd a jelenetet, amiben szembesül saját, varrásra irányuló képességeivel.
A felsoroltak mellett muszáj megemlíteni még Wesley Snipes sajátos küllemű gonosztevőjét. A színész mindent bevet, hogy emlékezetes, fenyegető és nem utolsó sorban rendkívül szórakoztató karakterré váljon Phoenix (aki ugye önmagában csak szimplán egy destruktív, hatalommámoros figura). Karaktere kiszámíthatatlan, ripacskodó, kíméletlen és cool, aki tesz minden szabályra és morálra. Stallonéval vívott adok-kapok játéka tehát miatta is annyira kielégítő és mulattató - nézőként viszont még többre vágytam volna (ami nem feltétlen rossz dolog). Rajta kívül még Sandra Bullock alakítása az, ami emeli a film értékét a kilencvenes évek brutalitásáért rajongó rendőrlány szerepében - az egyetlen karakter a filmben, aki örül annak (kislányos lelkesedéssel), hogy végre valami történés van az utcákon és teheti a dolgát.
Egy-két hiányossága azért van a filmnek: ilyen Spartan személyes családi drámája és a tény, hogy a lánya valahol talán életben lehet. Waters elmondása alapján ennek a szálnak a kibővítése nem lett túl kifizetődő és csak megtörte a film ritmusát. Így bár picit a levegőben lóg, hajlamos vagyok elhinni neki azt, hogy ez volt a jobb döntés. Ezt leszámítva a film tartja magát, a már-már parodisztikusan humoros jelenetek csak picit törik meg az akciófilmes zsánerbe vetett energiát és lendületet, a sok véletlenszerű jövendölés pedig mindig jól működik. Szerethető darab egy szerethető korból szerethető színészekkel, jó szövegekkel és jó koncepcióval. Utóbbi ugyan minden gyanú szerint Nemere István Holtak harca című regényéből jött, de ez az összképen meglehetősen keveset változtat.
A film a mozipénztáraknál szépen pusztított, az emberek szerették, jó kérdés tehát, hogy miért is nem lett folytatás. Egy Waters-szel készített interjú szerint tervben volt, beszéltek róla, még Meryl Streep neve is szóba került, mint Stallone lánya, de végül valahogy mégis elsikkadt a dolog és megrekedtek pusztán az ötlet szintjén. Stallone ugyan három éve megpedzegette, hogy ismét megindultak a tárgyalások, de lássuk be, akármennyire is rabjai vagyunk a nosztalgiának néha, ez nem feltétlen a legjobb ötlet. Vannak dolgok, amiket meg kell hagyni a kilencvenes éveknek.