A film, ami annyira tetszett Brad Pittnek, hogy addig nem tágított, míg szerepet nem kapott a rendező soron következő filmjében. A film, ami iránt még Tom Cruise is lelkendezett, majd pedig segített a film Amerikában való bemutatásában. A film, ami a híres és elismert énekest, Stinget is meggyőzte arról, hogy megéri szerepet vállalnia benne. A film, amivel Guy Ritchie berobbant a köztudatba és amelyet most az amerikai premierjének évfordulójának, valamint az Úriemberek-sorozat indulásának apropójából újranéztünk.
Van valami faragatlan bája azoknak a filmeknek, amik egy később híressé vált rendező bemutatkozó darabjai. Vegyük például A ravasz...-t: minden egyes képkockájáról ordít a kezdetlegesség, a faragatlanság. Képileg koszos ugyanúgy, mint cselekményvezetését illetően, a költségvetés csökkentett üzemmódba helyezése lerí róla (habár eredetileg 20 millió dolláros büdzsével bírt volna a film, később ezt lefaragták 800 000-re). Mégis, kendőzetlenül magán viseli a rendező összes kézjegyét. Mindazt, amiért szeretjük és mindazt, amiért esetleg kritika érheti őt. Na de menjünk sorba, kezdjük az elején.
A ravasz, az agy és a két füstölgő puskacső (istenem, a továbbiakban tényleg nem fogom végigírni a címet, remélem megbocsájtjátok) szakítva a brit gengszterfilmek hagyományával, Michael Caine és Mike Hodges örökségével (ők ketten készítették a Get Carter! című szikár, szigorú gengszterfilmet), egy merőben más irányba terelte a műfajt. Ne felejtsük el, 1998-at írunk. Ekkor már négy éve, hogy bemutatták Quentin Tarantino Ponyvaregényét, ami alapjaiban frissítette fel az indie-filmipart Hollywoodban, 1997-ben mutatták be a nagy sikerű brit komédiát, az Alul semmit és lassan elérkezni látszott az ezredforduló. Egy évvel vagyunk az új Star Wars-film előtt, az előtt, hogy a Mátrix felkavarta volna az akciófilmek és sci-fik állóvizét, úgyhogy valahogy óhatatlanul is ott volt a levegőben valami újnak az ígérete. Nos, a huszonéves brit rendező kétségkívül megadott valamit az akkori nézőközönségnek, ami picit ismerős, mégis újszerű, ami kreatívnak hatott és izgalmasnak.
A Ravasz... egy csapat gengsztert mutat be - akad köztük piti és sokat látott, szőröstökű profi is, de mi leginkább négy, cseppet sem tapasztalt, de a pénz érdekében elszánt karaktert (Jason Statham, Nick Moran, Jason Flemyng és Dexter Fletcher alakításában) követünk és nekik kell szurkolnunk, hogy céljukat elérjék. Ami a cselekményt illeti: két ellopott, antik puska körül forog. Leegyszerűsítve. De van itt elveszített pókermeccs, felhalmozott adósságok, különböző gengsztercsapatok közötti érdekellentétek, átverések és szerencsétlenkedések, ütődött rablók és magukat komoly üzletemberekként beállító füves fiatalok. És akkor még egy szót sem szóltam a kisfiával együtt dolgozó verőemberről, aki Vinnie Jones megformálásában tűnik fel a filmben. Csupa színes-szagos fickó, akik elnagyolt, bohókás rajzfilmfigurákként rohangálnak fel-alá ebben az őrült angol univerzumban.
Guy Ritchie mozija leginkább Tarantino játékos, a narratív szálakat vadul és bátran egybeszálazó stílusára hajaz, miközben papírforma szerint picit megidézi a klasszikus gengszterfilmeket és sorozatokat is. Előbbit illetően a hasonlóság persze nem csupán a formát, de a karaktereket és a szituációkat illetően is letagadhatatlan. Ritchie-nél is alvilági figurákat követhetünk nyomon, akik hiába élnek bűnös életet, a film egy olyan perspektívát alkalmaz, amely szimpatikussá, mitöbb, szerethetővé avanzsálja őket. Ahogyan Vincent és Jules is emberi formát öltött, ahogyan a melóba autózva sajtburgerről és talpmasszásról cseverésztek, úgy Ritchie piti gengszterjei iránt is hasonlóan érezhet a néző, amint egy kocsmában ülve elverik a könnyen jött pénzt és seggrészegre isszák magukat.
Hasonlóan Tarantinóhoz, úgy itt is a gördülékeny, dallamosan obszcén és könnyen idézhető, humorral bőven átitatott dialógusok dominálnak, annyi plusszal, hogy ezeket ízes brit akcentussal hallhatjuk. A humorhoz nagyban hozzátesz a helyzetkomikum is, valamint maga a tény, hogy a főszereplők inkább keménykedő balfékek, akik belekeverednek az erőszaknak egy olyan spiráljába, melyből nehezen találják a kiutat. A film pedig előszeretettel gördít eléjük még több és még több akadályt, konfliktust. Talán mondhatjuk, hogy néhol túlbuzgón halmozza a szkript az újabb és újabb problémákat, karaktereket, akiknek egy másik karakter keresztbe tett és ezért bosszút esküszik, vagy éppen a szerencsétlen véletleneket. De pont ezekben a felvázolt helyzetekben rejlik a legfőbb bája. Fesztelen és laza, nemtörődöm és szerethetően slendrián. Lehet tehát, hogy láthattunk már hasonlót ehhez, de brit közegbe ágyazva, friss, új, ismeretlen arcokkal ez az egész újszerűnek hatott és nagy sikert aratott a közönség körében.
A szépiás képtónus, a bárdolatlan képi világ úgy en bloc az ábrázolt közegnek ad egy erősen autentikus hatást: érezzük a költségvetés minimalizálását, de ez csak jót tesz a koszos-büdös hatásnak (Tim Maurice-Jones operatőr munkáját dicséri ez). Egy kipolírozott londoni gengsztermiliő közel sem lenne ennyire hatásos, itt viszont nagyon jól passzol az alkoholbűzös pubokhoz, a szexboltokhoz és a rosszarcú, morózus gengszterekhez, akik golfütővel és macsétával riogatják egymást. A film egyébként úgy erőszakos, hogy az sose túl megterhelő, nincsen túl sok explicit vérfürdő, az egész inkább amolyan elnagyolt, rajzfilmszerű, inkább csak a pillanatnyi, semmint a drámai, hosszabban kiható hatást keresi vele.
De hogy ne csak a jót mondjam, nem lehet elmenni amellett sem, hogy Guy Ritchie már ekkor is Guy Ritchie volt. Bár most, második megtekintésre ez a film sokkal jobban tetszett, mint elsőre, nem tudom nem észrevenni azokat a problémákat, amik elsőre is szemet szúrtak. És amelyek összességében Ritchie filmjeit illetik. Legyen bármennyire is szórakoztató ez a munka, vagy akár a soron következő Blöff, az mindkettőnél, valamint a későbbi filmjeinél még inkább kiütközik, hogy a nagylétszámú slendrián bűnözők egymásnak eresztése a rendezőnél nem több, mint stílusos szövegelés a nagy semmiről. Élvezetes és idézhető, de legbelül kamaszosan éretlen kis hülyéskedés. Baj ez? A későbbiekben már látványosabban kimutatható a filmográfiában (akár az Úriembereket, akár a teljesen más műfajba tartozó Az U.N.C.L.E. embereit nézzük), itt azonban még csupán az egész egy kócos kis gyakorlat, ami azonban van annyira határozott, hogy egy markáns kézjegy kimutatható legyen. És amíg ez a helyzet áll fenn, addig igazából nagy baj nincs.
A film egyébként nem csupán egy menő angol filmrendezőt adott a világnak, aki később Robert Downey Jr.-t rendezte Sherlockként. Vagy aki Brad Pittből egy cigány bokszolót avanzsált. Ez az a film, ami igyekezett úgy válogatni a színészeit, hogy azok autentikusak legyenek. Fésületlenek és kemények. Így esett, hogy Jason Statham, aki a film előtt búvárkodott és futballozott, szerepet kapott a filmben és most az egyik legkarizmatikusabb kortárs akciósztárként szerethetjük (Ritchie őt amúgy úgy ismerte meg, hogy Statham épp hamis parfümöt árult az utcán). De ugyanígy debütált Vinnie Jones is, aki szintén focizott és a forgatás alatt sem tudta levedleni rosszfiús imázsát (nem egy balhéja volt). Dexter Fletcher pedig, aki a filmben egy kezét semmiképpen be nem mocskoló, de azért kellőképpen simlis figurát játszik, időközben egy Elton John életrajzi filmet is rendezett. Felnőttek a kis simlis gazfickók. És hogy miként került a filmbe Sting? Valószínűleg nem kis részben annak köszönhető, hogy az énekes felesége, a producer és színésznő Trudie Styler talált rá a forgatókönyvre még a kilencvenes években és bár úgy vélte, rengeteg helyesírási hiba van benne, látott benne potenciált. Később vélhetően aztán a férje is ránézett a műre és úgy látta, egy próbát megér a dolog.
Ritchie időközben vissza-visszatér a piti gengszterekhez. Pár éve az Úriemberek című filmmel tette meg, most ugyanannak a filmnek a sorozat-verziójával teszi. Úgy tűnik, megy neki, szereti, a közönség vevő rá, hogy néha rájuk szabadítsa trágárkodó rosszfiúit, akik kisded játékait játsszák egymással.