Legutoljára a Six Underground kapcsán taglaltam, hogy Michael Bayt lehet szeretni vagy utálni, de lássuk be, akkor is egyedi stílusáról ismerhetjük a rendezőt. A forgó és túldinamizált felvételei legendásak, na meg ugye minden is robban általában. Mondjuk, aki a klip forgatásból érkezik, az érti is ezeket az elnagyolt kameramozgásokat, meg ne felejtsük el, amikor páran másolták őt, mennyire érződött rajta a mesterkéltség és nézett ki furán idegennek az egész. A Bad Boys után Michael Bay egy újabb szenvedélyével is megismerkedhettünk, imádja az amerikai hadsereget, amit először az éppen ma 25 éves Sziklában villantott meg először. (Sokszor érzem az ő filmjeit gyakorlatilag egy állami megbízásából készített reklámfilmnek, de ez egy másik téma.) Michael Bay második nagyjátékfilmjére bátran elszórtak 75 millió dollárt, ami akkor sem volt kis szó, de ha azt nézzük, hogy a Transformersekre meg egyenként a dupláját kapta meg, akkor igazából ezek még a kezdetek voltak. Mondjuk, ha annyira nem is simán, de végül a kicsivel több, mint háromszorosát táncolta vissza és ikonikus akciófilmmé avanzsálódott az évek során.
A szikla eseményei Hummel tábornok (Ed Harris) rablásával kezdődnek el, aki a vietnami háborút és sok más titkos akciót megjárt már. Sajnos megtapasztalhatta az amerikai haderő nem szép oldalát is, ezért igazságot követel magának és embereinek leginkább pénz formájában. Ehhez pedig egy zsáknyi halálos gázzal megtöltött rakétára van szüksége, meg néhány túszra, amire már a használaton kívüli méltán híres Alcatrazban tesz szert. Terrorista lévén a kormánynak persze esze ágában sem lenne tárgyalni vele, de hát mégis egy régi jó barát, háborús hős, akinek a mellkasán már el sem férne az összes kitüntetése, meg különben is pár szuper titkos információja is van az általa látott dolgokról, ezért megígérik neki, hogy fizetnek. Közben persze az FBI már szervezi is a titkos SWAT akciót, csak még két dologra van szükségük, egy tudósra, aki hatástalanítani tudja a rakétákat, meg a gázt, plusz egy útra befele, a világ egyik legbiztonságosabb börtönébe. A tudóst gyorsan megtalálják saját köreikben Stanley Goodspeed (Nicolas Cage) személyében, már csak az innen egyedüliként megszökni képes rabot, John Masont (Sean Connery) kell kiásni egy elfeledett lyukból és indulhat is a móka.
A film bőven hagy időt a bevezetésre, mindössze egy óra elteltével indulnak meg egyáltalán az Alcatrazba, de Hummel sem siet sehova, mert nem is érkezésük után tíz órával kéri a száz milliót. A történetben nincs igazából semmi extra, láttuk már sokszor, azóta meg aztán főleg, de Bay ezúttal is a buddy cop tematikára erősít rá nagyon. Goodspeed és Mason ugyan felületes felvezetést kapnak jó hosszú időn keresztül, de aztán összeereszti őket és indulhat is a film igazi ereje, kettejük folyamatos adok-kapokja. Mindketten műveltek és jó katonák, akiknek helyén van az értékrendjük. Connery hozza a kimért, elegáns, brit úriembert, aki nem siet sehova és idősen is kemény még. Ellenben Cage szokásosan kicsit őrült önmaga, aki izeg-mozog és lehetetlenül ripacskodik. Ennek ellenére működik kettejük, hősies menetelése előre.
A terroristák is emberek a filmben, jó állampolgárok, akik csak igazságot követelnek, meg egy kis pénzt. Amikor szembe találják magukat a túszok megmentésére érkező csapattal, nekik is megadják a lehetőséget a fegyverletételre, nem lélektelen gyilkosok ők, nem az értelmetlen mészárlás a céljuk, hanem a nyomásgyakorlás. A jussukat szeretnék kikényszeríteni, pusztán elkeseredettségből. Szimplán elismerésre vágynak a szolgálatukért.
Na, de kit akarok itt ámítani, ez a film nem a komoly drámai mélységekről, meg a karakterekről szól, hanem az akciózásról. Abban pedig hatalmasat megy. Ahhoz képest, hogy a film felétől egy szigeten vagyunk, nagyon változatos, kreatív helyszíneket kapunk. (A closed setting amúgy is mindig nagyobb kreativitást kíván minden készítőtől.) Szétlőnek mindenkit és hullanak az emberek, mint a legyek, de mindig halál laza mindeközben és kapjuk az epic beállításokat, még drámaibb zenei aláfestéssel.
Azért pofás akció film ez még gy 25 év után is, mert ami a műfaj fontos eleme, az kiváló és eleve túlzó, de sehol sem fordul át röhejesbe, jó a tempó, nincs túlvágva, látni lehet az akciót, izgalmas és fordulatos. A többi meg pont annyira okés, hogy ne legyen zavaróan dilettáns. Részemről nem csak a nosztalgia tartja életben, bármikor elő tudom kapni, mondjuk egy újabb A feláldozhatók helyett.