A cikket a film 30. évfordulója alkalmából frissítettük fel!
Dr. Richard Kimble-nek menekülnie kell. Gyilkosság vádjával zárták rácsok mögé és mikor lehetősége nyílik a menekvésre, megragadja a kínálkozó alkalmat és fut, mint a nyúl. De Richard Kimble nem csupán fut, Richard Kimble azon van, hogy tisztázza a saját nevét azzal, hogy megtalálja a félkarú embert, aki a felesége haláláért felelős.
Nem lesz könnyű feladata, nagyon nem. Úgy főleg nem, hogy ott lohol a nyomában fáradhatatlanul minden idők legelszántabb és legtökösebb rendőrbírója. De hát az igazság az olyan dolog, hogy néha meg kell érte dolgoznia az embernek.
Sok embernek az első, ami eszébe jut A szökevény című filmről az az, hogy benne van Tommy Lee Jones és hogy alakításáért kijárt neki egy fényes Oscar-szobrocska. Talán még az is eszébe jut az embernek, hogy mennyire túlzás azért egy Oscar-díj, hiszen nincs benne semmi extra, nem vonultatja fel érzelmek teljes skáláját. Túlértékelt! - mondhatnánk, ha cinikusak lennénk és sajnálnánk Jones-tól azt az átkozott szobrocskát, de tudjátok mit? Megérdemelte. Mert milyen egy jó alakítás?
Elsősorban magára vonja a figyelmet. Érzékletesen bemutat egy karaktert - ha kell, csak alig néhány eszközzel, ha kell, akkor bevetve teljes eszköztárát. Érzékelteti, hogy mi a karakter célja, hogy milyen ember, hogyan viszonyul bizonyos dolgokhoz (amik fontosak a cselekmény szempontjából), érzékelteti, hogy mi az, amit képes megtenni a célja elérésének érdekében. Tommy Lee Jones ezt minden további nélkül megteszi. Teljesen minimalista eszköztárral. Megjelenése határozott, tiszteletet parancsoló, mágnesként vonzza a figyelmét a nézőnek és végül, de nem utolsó sorban átkozottul, mondjuk úgy, végtelenül szórakoztató nézni ezt az embert. Ezt az embert, aki mogorva pokróc lovagja a nagybetűs igazságnak és akiről el is hisszük, hogy nem érdekli üldözöttje ártatlansága, más részről nem tudjuk elképzelni, hogy aztán végül ne essen meg rajta a szíve és ne kezdjék érdekelni a felvonultatott bizonyítékok. Ő egy ilyen ember. És ez tökéletesen átjön. Azért, mert Tommy Lee Jones ebbe a rendkívül hálás és fontos mellékszerepbe beleadta szívét-lelkét.
Andrew Davis 1993-as filmje persze nem csak azért jó, mert benne van ez a sziklaarcú férfi, és amiért töretlenül megy előre, hogy minél gyorsabban elérje célját. Az A szökevény egy olyan film, amit nyugodtan aposztrofálhatunk egy kvázi tökéletes (avagy tökéletesen szórakoztató) blockbusternek, ami tökéletesen kielégíti a legtöbb olyan igényünket, amelyet egy ilyen nagyobb költségvetésű B-film iránt támasztunk. A B-filmes jelleg persze cseppet sem pejoratív, inkább arra vonatkoztatom, hogy kevéssé merül el a film a karakterekben, és az ő drámájukban, kevéssé árnyalja a szituációt, amelybe hőse belekeveredik - a hangsúly a cselekményen van, mely megállás nélkül pörög. Davis ennél a filmnél volt leginkább csúcsformában: zsánerfilmekre való rátermettsége itt volt a leggyümölcsözőbb, mert hiába van miért bőven szeretni a Nicót, valamint az Úszó erődöt (Tommy Lee Jones-ból itt is egy rendkívül emlékezetes - még ha enyhén szólva over-the-top - alakítást csikart ki), az A szökevény az, ami mind közül a legmasszívabb és legpezsgőbb. Persze sokatmondó, hogy ezt követően egy filmjénél se volt képes megütni még a Nico szintjét se. A Láncreakció álmatagsága és az Igazság nevében fontoskodása és túltolt drámaisága enyhén szólva nem lopta be magát a nézők szívébe - marad hát Kimble maga igazáért folytatott izzasztó vesszőfutása, mint a rendező magnum opusa. Nem baj, jó ez így. Más rendezők fél karjukat odaadnák egy ilyen decens kis moziért.
Az alapfelállás egyébként már ismerős lehet és ismerősségével máris szimpatikus: Richard Kimble amolyan hitchcocki főhős a maga ártalmatlanul senyvedésével, mi pedig mindig szeretjük az olyan hősöket, akik gerincesek, mégis pórul járnak, majd lehetőséget kapnak arra, hogy ország-világ előtt bebizonyítsák igazukat. Davis lépten-nyomon él is a hitchcocki feszültségkeltés eszközeivel, így kapunk néhány feszültebb pillanatot, melyet az álca alatt (vagy egyéb, biztosnak tűnő helyen) való bujkálás szituációjával jár együtt. Filmjét lényegében ilyen, valamint üldözéses szcénák sorára húzza fel (pihi csak néha van), ezáltal pedig egy olyan alkotást kapunk, aminek tempója, izgalmai és macska-egér játéka még ma is garantáltan székhez szögezi a befogadót. Ha pedig hozzávesszük mindehhez James Newton Howard intenzív, fülbemászó taktusait, akkor ez az érzés csak erősödik.
Davis ugyan elég gyorsan lezavarja az expozíciót, gyorsan ledarálja az információkat (mi történt, hogy érez hősünk felesége halálával kapcsolatban stb.), majd amint tud, a lényegre is tér. Kicsit rohan, de céltudatosan teszi ezt és nem mondható zavarónak, mert legalább nem erőltet olyat, amit nem tűzött ki céljául. Bőven megmarad annál a film, amihez láthatóan ért, és amivel nagyon ügyesen el tudja szórakoztatni az embert.
Az összképen még az se igazán ront, hogy a végső csavar cseppet kiszámítható és összességében híján van annak, hogy igazi súlya legyen. Sőt, még az is megbocsátható, hogy Richard Kimble egyszerűen nem olyan érdekes karakter, mint amilyen Samuel Gerard (Jones). Ugyan egyikükről sem tudunk meg túl sokat, de utóbbi karakán mogorvasága sokkalta szórakoztatóbbnak bizonyul, mint előbbi elnyűhetetlen gerincessége, becsületessége. Még ha szimpatikus és szerethető is olyan főszereplőként, aki Seagallal és Norrisszal ellentétben nem az öklével szerez érvényt az igazának, hanem az eszével, a gógyijával.
Pár évvel később aztán 1998-ban megpróbálták újra elkapni a varázst, megismételni a sikert. Davis nélkül ugyan, Stuart Bairddel a rendezői székben, Tommy Lee Jones-t újrahasznosítva, egy akkor még kábulatban lévő Robert Downey Jr.-ral és egy Wesley Snipesszal. Finoman szólva sem lett akkora durranás, mint az előd. Hiába, a mikróban újramelegített kaja már soha nem lesz friss. Tommy Lee Jones-t se jelölték aztán még egy Oscarra, a film pedig a feledés homályába veszett. A szökevényre azonban - élek a gyanúperrel - majd még további harminc év múlva is jó szívvel emlékezünk vissza.