Hirdetés

Filmklasszikus: Evil Dead - Gonosz halott

|

Vér, láncfűrész, fák és démonok, avagy Sam Raimi színrelép.

1981-ben már bemutatásra került John Carpenter Halloween-ja, Wes Craven sokkolta a közönséget a Sziklák szemével, valamint Az utolsó ház balra című mozijával, Steven Spielberg pedig már becsalta a nagyvásznakra a Cápát. Ezek a rendezők különböző módszerekkel ugyan, de megmutatták a terror sokféle arcát hol egy személytelen, sztoikus forma alakjában, hol néhány erőszakos suhanc, hol pedig egy cápa képében. Sam Raimi mozija annyiban mindenképp hasonlít ezekhez a filmekhez, hogy ez is rettentő alacsony költségvetésből készült el (350 000 dollár volt a büdzséje), de a fiatal rendező a rémületnek egy olyan arcát mutatta meg és olyan módon, amely a maga módján frissítőleg hatott és felkavarta a műfajt, ahogyan akkor ismerték a filmek szerelmesei. Pofátlan vérmennyiséggel és néminemű, jól irányzott gusztustalansággal támadta be az érzékszerveinket.

Hirdetés

A történet ott kezdődik, hogy öt fiatal - Ash (Bruce Campbell), Cheryl (Ellen Sandweiss), Scott (Richard DeManincor), Linda (Betsy Baker) és Shelly (Theresa Tilly) - kirándulni megy egy erdővel körül ölelt, Isten háta mögötti házikóba. A házikó kissé rozzant, de a célra (inni, szerelmeskedni, jól érezni magukat) számukra tökéletesen megfelel és különben is, ugyan milyen veszélyek fenyegethetik őket azon kívül, hogy arra téved egy róka? Az világos, azzal nem számoltak, hogy a későbbiekben találnak egy furcsa könyvet furcsa rajzokkal, egy hangfelvételt, melyben egy férfi a könyv veszélyeire hívja fel a figyelmet, valamint azzal se számoltak, hogy hamarosan megveszekedett démonok fognak az életükre törni. Nem telik el sok idő, mire beüt a krach, és elfelejthetik azt a vágyott békességet és nyugalmat a nagyváros zajától távol. Miután a lányok egyikét erőszak éri egy fa által (a film egyik leghírhedtebb jelenete), a pokol szépen elszabadul, ő maga démoni hatás alá kerül, ezt követően pedig hőseinknek (főleg Ash-nek, Bruce Campbell alakításában) minden eszközt be kell vetniük annak érdekében, hogy valahogy véget érjen ez a rémálom. Az esélyek nem jók. Nagyon nem. Jöhet hát a láncfűrész, az ásó és minden, ami oda kerül az ember keze ügyébe.

Hirdetés

A mai filmnéző ugyan már elég sok mindent látott és az a bizonyos ingerküszöb sokkal feljebb került, mint régen volt, de mindenképp meg kell jegyezni, hogy a Gonosz halott annak idején igencsak nagy port kavart az erőszak ábrázolásával és kendőzetlen brutalitásával. Olyannyira, hogy Németországban évekig be volt tiltva és történetesen kicsiny hazánkban sem került hivatalosan bemutatásra, csupán egy kalózkópia keringett a rajongók között (melynek címe Az erdő szelleme volt). Hogy a film végül egyáltalán ismertté vált és nagyközönség elé kerülhetett annak volt leginkább köszönhető, hogy maga Stephen King zengett ódákat róla. A New Line Cinema ezt követően vette meg a forgalmazás jogait és a sikerút is ennek hála indult meg. Raiminek mindeközben meggyűlt a baja a korhatárbizottsággal is: bemutatója idején még "Unrated"-ként könyvelték el - a rendezőnek célja volt, hogy elkerülje az X-besorolást, hiszen azzal halálra ítélték volna az alkotást -, majd 1994-ben megkapta első hivatalos besorolását, az NC-17-et, amely lényegében az X-kategória helyettesítője volt, de ez időre már a siker megtörtént, sőt, már a második film is megfutotta sikerkörét a filmszínházakban.

Hirdetés

De mire volt ez a nagy felhajtás? Nos, Raimi filmje valóban egy nyers és erőszakos film. Akkor is és most is mondhatjuk rá ezt. Hiszen lássuk be, ha láthatott is a nagyérdemű erőszak-jelenetet korábban, olyat, amelyben egy fa végzi el a szexuális erőszaktételt, nos, az kétségkívül újnak hatott és - alapvetően - piszkosul meghökkentőnek. Ez a jelenet pedig még csak a film első fél órájában történik, egyfajta bemelegítés gyanánt és figyelmeztetésként arra vonatkozólag, hogy itt nem mindennapi terrorban lesz része a filmnézőnek. Make no mistake: Raimi nem arra játszik, hogy visszafogja magát. Raimi nem Carpenter, aki egy kis minimális szintetizátor-szólammal hozza ránk a frászt. Raimi már ekkor sem a szofisztikáltságáról volt híres (egyébként Carpenter is bizonyította később, hogy tud ő mindenféle horrort) és bár ezt valószínűleg inkább később fedezték fel, de sajátosan abszurd humorával is hozzáadott némi pluszt, mely az erőszak tobzódásának túlzásba vitelében és a vérfürdő mikéntjében mutatkozik meg leginkább.

A Gonosz halott a rövidke felvezetést és a sokkhatással bíró raping tree-t követő pillanatnyi pihi után rátér a lényegre és szépen elkezdi a néző arcába nyomni a sűrűn ömlő vért, a gennyet és egyéb testnedveket. Először csak kicsit. Aztán nagyon. Végül pedig olyan elánnal, mintha nem lenne holnap. Lássuk be, ha az ember ilyen démonokkal van összezárva egy erdei faházban, tényleg nehéz bízni a holnapban. Sam Raimi filmje igazi, old-school effektmozi, egy kézműves horror, amelyben tényleg a külsőségek viszik a prímet, és amelyben a karakterek egyetlen szóval jellemezhetők (ha egyáltalán), viszont ez az egész van annyira pimaszul mocskos és vizuálisan megkapó, kreatív, hogy az imént felsoroltak piszlicsáré problémáknak hatnak minden ilyen jellegű erény fényében. Fun fact egyébként, hogy a film első vágása szűk két órára rúgott (ellenben a kész verzió szűk másfél óra), melyben sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek Ash belső vívódására és drámájára. Többet kaptunk volna a lelki őrlődéséből, melyet barátai halála váltott ki, valamint abból fakadó bűntudata, hogy nem tudta őket megmenteni, is nagyobb teret kapott volna. Érdekes lett volna látni azt a változatot és a bizonyosan a karakterábrázolás magasabbra rúgott volna, viszont így belegondolva nincsen hiányérzet bennem. Ha minimalistára is vette Raimi ezeket a dolgokat, nem ment a horror és úgy általánosságban az élvezhetőség kárára.

Hirdetés

Hogy ezeken kívül mitől is működik olyan jól ez a film? Többek között a Tom Sullivan keze munkáját dicsérő átváltozásoktól, valamint démoni maszkoktól, melyek még most is jóleső undort keltenek és profin kivitelezettnek bizonyulnak - függetlenül attól, hogy nem feltétlen hatnak olyan sokkolónak és félelmet keltőnek mai szemmel (azért hozzá kell tegyem, még mindig akadnak hangosan felszisszentős momentumok - lásd a ceruza belemélyedését az achiless-ínba). Összehasonlítva azonban a ma készült horrorfilmekkel, igazán üdítőnek hat látni egy ilyen, régi iskolás technikával készült filmet, melynek az sem tudott hosszú távon ártani, hogy picit látszik rajta az idő vasfoga. Egész egyszerűen élmény nézni és hagyni, hogy magával rántson a film. Hagyni, hogy elkapjon bennünket ez a mozgóképes, pezsgő, delejes őrület.

Hirdetés

Maradva a film technikai vetületénél, különösen emlékezetesek még mai szemmel is a démonok szemszögét érvényesítő gyorsan kúszó, vagy épp suhanó kameramozgások, illetve az egyéb, szokatlan szögekből felvett snittek, valamint a külső jelenetek kísérteties megvilágítása. Ha belegondolok, a rendezés maga olyan, ami még most is kellemesen inspiráló lehet wannabe horrorrendezők számára, akik kevés pénzből szeretnének összehozni valamit. Raimi, mint úgy en bloc mindennel, úgy előszeretettel játszik a vérrel is mint látványelemmel, és amikor csak tudta, folyatja a filmben nagy lelkesen, legyen szó akár egy vetítőről, egy villanykörte belsejéről, vagy akár magáról a kameráról, amely szinte magát a nézőt is vérben füröszti. Ha úgy tetszik, vérhabos-gennyes élménypark ez a legjavából. Nem számít, hogy Ash-en kívül a négy további karakter valamelyest felejthető, hogy a történet kőegyszerű, Raimi abszurd humora (mely majd csak a második filmben csúcsosodik ki, de már itt is bőven tetten érhető), a gore, Bruce Campbell szomszédfiús bája (milyen fiatal volt még itt!), valamint a már említett kézműves jelleg igazolja azt, hogy filmklasszikus vált belőle az évek során. Olyan, amit jólesik időről-időre újranézni egy őszi estén, Halloween közeledtével.

A FILM ÖRÖKSÉGE

Sam Raimi mozija megannyi filmkészítőre volt hatással, legyen szó akár Eli Roth-ról, Robert Rodriguez-ről, illetve Peter Jackson-ról, de még idevehetjük Stuart Gordont is, aki a Re-Animator című mozijában hasonlóan abszurd hangnemet ütött meg. A rémisztgetést humorral egybekötve tehát azóta is sokan gyakorolják, ahogyan a tekintetben is hatással volt a rendező munkája, hogy kevés pénzből hozott ki látványilag valami nagyon kreatívat és inspirálót. Raimi egyébként ezt követően több más műfajban is kipróbálta magát, így belekóstolt a szuperhősmozikba a Pókember-trilógiával, készített westernt Gyorsabb a halálnál címen, valamint Óz világába is ellátogatott az Óz, a hatalmasban. Horrort legutóbb 2009-ben készített, ez volt a Pokolba taszítva, de szerencsére következő filmjével ismét rémiszteni szeretné a nagyérdeműt. Állítólag a Tortúra és a Számkivetett keresztezése lesz. Alig várjuk.

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.