Dr. Stephen Strange karakterével 2016-ban találkozhattunk először a Marvel filmes univerzumában (innentől MCU), és kétségtelenül az egyik legjobb eredettörténetet láthattuk a képregényes franchise égisze alatt. Bár az eddig eltelt hat évben is feltűnt a stúdió számos másik produkciójában, a következő önálló filmjére várni kellett, egészen mostanáig. A Pókember: Nincs hazaútban már kaphattunk egy ízelítőt a multiverzum témából, most azonban úgy tűnt, sokkal mélyebben beleásunk a dologba. A stáb adott, az élen a veterán rendezőnek számító Sam Raimivel és minden okunk megvolt abban reménykedni, hogy egy szórakoztató káosz lesz a Doctor legújabb kalandja.
Doctor Strange (Benedict Cumberbatch) igyekszik rendbe tenni az életét, mióta visszatért az élők sorába. Bizarr álmában egy fiatal lányt lát, akit másnap felismer a valóságban is. Kiderül, hogy az America Chavez (Xochitl Gomez) névre hallgató hölgy képes kapukat nyitni a világok közt, mely képességre másnak is fáj a foga. Strange meg akarja menteni, de azzal nem számolt, hogy ez mekkora veszéllyel is jár.
Mondanom sem kell, de mégis muszáj, egy laikus ne ezzel a filmmel kezdje az ismerkedést a MCU-val. Nem probléma, ha nem láttunk minden sorozatot vagy mozis darabot, de nem árt tisztában lenni a főbb eseményekkel, ugyanis vannak visszautalások bőven. Ismerős karakterek, kulcsfontosságú történések kerülnek elő, elég csak Wandára (Elizabeth Olsen) és az ő motivációjára, tetteire gondolni.
Aki azonban arra számít, netán fél, hogy egy újabb cameóktól hemzsegő, csak a rajongók kiszolgálására építő művet kap, meglepetés fogja érni. Természetesen vannak váratlan feltűnések, de néhány perc alatt letudjuk őket és tökéletesen belesimulnak a cselekménybe, nem érződve erőltetettnek. A sztoriba nem mennék bele tüzetesebben, inkább térjünk ki egy kicsit a rendezőre. Sam Raimi dirigálta a 2000-es évek három Pókember filmjét, előtte pedig elsősorban horror direktorként volt ismert. A Gonosz halott-trilógiával tette le névjegyét, de a 2009-es Pokolba taszítva is erős képviselője volt a zsánernek. Ezt azért fontos megjegyezni, mert a Doctor Strange második része ízig-vérig Raimi mozi. Az első harmad irtózatos tempót diktál, mely izgalmas, látványos, de szörnyen érdektelen, ahogy akciójelenetek váltogatják egymást bárminemű értelem nélkül. Aztán körvonalazódik a konfliktus, mely nem túl bonyolult, de a multiverzum sikeresen megkavarja a szálakat. Itt jön a képbe Raimi, akinek stílusa számos képkockáról visszaköszön. Sikeresen idézi meg korábbi munkáit és egyszerre keveri a Marvel-filmek habitusát a saját, elszállt fantáziájával.
Előzetesen sokan pedzegették, hogy ez egy horror a képregényfilmek berkein belül, melyre a műfaj kedvelőjeként csak legyintettem. A Doctor Strange az őrület multiverzumában nem horror, ám rengeteg ilyen elem található benne. Olyannyira, hogy helyenként kikerekedett szemekkel ámultam, mennyire bevállalós a film. Raimi olyanokat képes meglépni, melyekről álmomban sem gondoltam volna, hogy egy Marvel-filmben fogom viszontlátni. A groteszk hangjegyes harc, Wanda pokolian hangulatos testátvétele, vagy a nyugtalan lelkek mind bravúros húzások. Más kérdés, hogy a sztori önmagában suta lábakon áll és pont a multiverzum miatt a következmények súlya is jóval kisebb, de a cselekmény sodrása és Raimi stílusa miatt ezt meg lehet bocsátani.
A Doctor Strange második része messze nem hibátlan, sőt sokszor rapszodikus, netán kapkodó hatást kelt. Mégis emelem kalapom a Marvel előtt, mert ez talán az eddigi legkülönlegesebb és legbátrabb munkájuk, mely játszi könnyedséggel vetkőzi le magáról a biztonsági játék jelzőt. Benedict Cumberbatch és Elizabeth Olsen remekelnek, új távlatait nyitva meg karaktereiknek. Biztos vagyok benne, hogy megosztó darab lesz, Raimi húzásaira nem mindenki vevő, sőt a legfiatalabbaknak kifejezetten meredek élményben lehet részük, de én a hibák ellenére is díjazom, hogy ezt, ebben a formában meg merték lépni. Ha pedig a Marvel ennyi film után is képes megújulni, az mindenképp jó jel a jövőre nézve.
