Amikor 1981-ben bemutatták a mozik Steven Spielberg klasszikusát, Az elveszett frigyláda fosztogatóit, mindenki a hatása alá került és ez alól természetesen a filmipar sem volt kivétel. Hirtelen mindenki hajmeresztő kalandokban gondolkodott és kincskeresésben, így készülhettek el az olyan filmek, mint A Nílus gyöngye, A smaragd románca, a Richard Donner-féle Kincsvadászok, majd évekkel később A nemzet aranya.
A fent felsorolt filmek persze mind az amerikai filmtermés egy pici szeletét jelzik, de a hongkongi filmgyártás is inspirálva érezte magát Harrison Ford kalandjait látva. Csak hogy itt is példálózzunk: a Michelle Yeoh főszereplésével készült Magnificent Warriors-t előszeretettel említik az Indiana Jones-szal egy kontextusban, jelen tárgyalt filmünk, az Istenek fegyverzete pedig szintén le sem tagadhatná elődjét.
A Jackie Chan által rendezett, 1986-ban bemutatott film egy kevésbé kiérleltebb, történetmesélői eszközeiben jóval faragatlanabb és - mondjuk úgy - lazább rendezésű produkciót köszönthetünk. Hogy ennek ellenére mégis miért kapott helyet ebben a rovatunkban? A kérdés jogos, de rögtön megválaszolom.
Az Istenek fegyverzete egy kincsvadász kalandjait meséli el, amint barátja segítségéül szegődve igyekszik előkeríteni az istenek fegyverzetét, amelyet számos legenda övez. A kincsek előkerítése egy bizonyos szekta javait szolgálná, Jackie-nek és barátjának (Alan Tam a pipogyaságával fakaszt mosolyt) pedig azért fontos a megszerzésük, mert túszul ejtették utóbbi menyasszonyát (Rosamund Kwannak meg kell elégednie a statisztaszereppel) és csak ezzel szerezhetik őt vissza. Útjuk során segítségükre szegődik egy műkincsgyűjtő lánya (Lola Forner igyekszik kitűnni, de a forgatókönyv sok teret így sem enged neki).
A nyitójelenet máris megadja az alaphangulatot: hősünk (akit nemes egyszerűséggel Jackie-nek hívnak) egy éppen emberáldozatot bemutatni készülő törzstől cseni el a szóban forgó istenek fegyverzetének egy darabját. Rövid, de vicces akciójelenet következik, amint Jackie menekül a bennszülöttek elől és teszi ezt hol faágra ugrálva, hol pedig egy meredek domboldalon lecsúszva, de mindig megúszva a nyakába lihegő veszélyt. Blődsége, illetve az egész alkotás könnyedsége már itt kiütközik, ahogyan Jackie hablatyolva imitálja a bennszülöttek beszédét, de mint általában, úgy itt sem lehet nem szórakozni a különböző mutatványokon. Még akkor is, ha érezzük, azért ennél hajmeresztőbb helyzetekben is láthattuk már és hogy még extrémebb és hosszabb akciójelenetek is elfértek volna (habár itt látható az a jelenet is, amely során olyan súlyosan megsérült a színész, hogy az majdnem a halálát okozta).
Ami ezután következik, az egy gyors expozíció, amely tényleg mintha csak azért lenne, hogy valami legyen, majd egy furcsán összevágott koncert- és mészárlásjelenet, amelyet nézve meglepő, mennyire rezzenéstelen arccal mutatják be, amint egy szekta tagjai hidegvérrel leölnek egy rakás gyanútlan embert és rendőrt. Ahogy ezen túljutunk, jöhet is a lényeg: onnantól kezdve, hogy Jackie-t meglátogatja összetört barátja, hogy segítsen neki kiszabadítani menyasszonyát, a film gyors tempóban halmozza egymás hegyére-hátára a különböző gegeket és akciókat. Előbbi ugyan a legtöbb esetben inkább hat fárasztónak hat és inkább csak megmosolyogtat, de a film szerencséjére az akciójelenetek mellett itt lép életbe a főszereplő, Jackie Chan kisugárzása.
Mint mindig, itt is szimpatikusan izgága, önmagát vicces módon komolyan vevő, fafej figura, akinek mozgásában, harcművészetébe itt is jókora humor vegyült, amit leginkább a nagymesterekhez, Buster Keatonhöz és Charlie Chaplinhez köthetünk vissza. Humorérzéke van, hogy fárasztó (a már említett film eleji hablaty), van, hogy fejvakarós (a romlott kínai sajt esete), de valahogy mindig képes szerethetőnek és szimpatikusnak maradni. Karaktere Indiana Jones-éhoz idomulva nincs túlságosan kidolgozva, néhány karakterjegytől eltekintve: szereti a rágót, akció előtt előszeretettel kap be egyet-kettőt és nem ismer félelmet akkor sem, ha egy egész seregnyi eltökélt fickóval áll szemben.
Nem meglepő módon a már említett akciójelenetek azok, amelyek fő vonzerejét adják a filmnek és bizony, alapvetően a fináléra hagyják a legjobbakat, amely során egy hegybe vájt, barlangszerű erődítményben kell megküzdeniük a főszereplőknek az ellenséggel. És igen, pont ezért érdemelt helyet ebben a rovatban - még ha ez önmagában nem is számít sokaknál komoly fegyverténynek. Ahogyan Jackie összeütközésbe kerül a szektatagokkal (akik természetesen értenek a közelharcokhoz), azt rendkívül élvezetes nézni, ahogyan az is csúcspontjául tevődik a filmnek, amint egy minden elszánt csajbanda gyepálja el. A koreográfia gyors, csiszolatlan, változatos és dinamizmusában lenyűgöző, a humort pedig itt is belecsempészték két-három ütés és rúgás között (természetesen egy kőkemény mellbeütés is befigyel). Eddigre nézőként elfelejtettem mindent, ami a történettel kapcsolatos, csak a lényeg maradt meg, a pillanatnyi tét és a sok arctalan, gyepálnivaló csuklyás tag, akit lehengerlő elánnal intéz el hősünk.
Ez a film nem követel sokat a nézőtől, pusztán azt, hogy ámuljon a harcművészeti mutatványokon és mosolyogjon a sületlen vicceken. Ezt a részét pedig nem nehéz abszolválnunk, mert az Istenek fegyverzete olyan könnyen adja magát, mint amilyen könnyed légiességgel suhan a szikláról leugorva Jackie Chan. Nem veszi magát halálosan komolyan és tudja magáról: ő "csak" egy döbbenetes harcművészeti truvájokkal megtoldott Indiana Jones-követő. De őszintén: olyan ez kicsit, mint a Bud Spencer-Terence Hill filmek. Nincsen különösebben jól megírva, de van egyfajta pozitív és szórakoztató kisugárzása, egy szeretni való főszereplője és nemes egyszerűséggel: mulattató nézni. Van, hogy ennyi is elég.
A film végül nagy sikernek örvendett bemutatója idején és elnyerte a kultstátuszt. Olyannyira sikeres lett, hogy bemutatásakor minden idők legjövedelmezőbb filmjévé vált Hongkongban, a folytatás pedig el is készült öt évre rá, 1991-ben. 15 millió dollárból készült, ami akkor a legdrágább hongkongi filmnek számított - a siker pedig nem is maradt el, bemutatásának évében a második legtöbbet kaszált mozijává avanzsált. Az Indy-ihletés pedig itt sem maradt el: hősünk ebben az etapban egy egykori náci ellen vette fel a kesztyűt. És ami az akciókat illeti? Nos, mondjuk azt, hogy még vadabb szekvenciákat voltak képesek kiötölni.