Ez még egy korai Woody Allen. Öt évvel az Annie Hall előtt, még javában benne vagyunk abban a korszakban tehát, amikor Allen inkább azokat a bolondozós, poénokra felfűzött cselekményeit bonyolította, hol a szexualitás, hol egy puccskísérlet témájában. A Játszd újra, Sam! azonban némileg előrébb mutat már az életműben, bizonyos motívumaiban látni a későbbi író-rendező stílusát.
A Játszd újra, Sam! főszereplője egy magának való, antiszociális, neurotikus természetű filmkritikus. Allan-t (mert hogyhogy nem, ugyanúgy hívják, mint az írót magát) épp filmünk elején hagyta el felesége, arra hivatkozva, hogy már nem nevet annyit mint régen és hogy ahelyett, hogy ténylegesen élne, a filmekbe van belehabarodva. Az első képkockák alapján ez rögtön be is igazolódik: Allan egyedül ül a moziban, a vásznat tátott szájjal bámulva, éppen a Casablanca utolsó jelenete pörög. A film vége után lassan vánszorog ki a moziteremből, egymaga társaságában, míg mindenki a maga kis társaságában beszélget, cseverészik. Vélhetően kismilliomodik alkalommal látta már a filmet, de láthatóan ezúttal is ugyanolyan hatással volt rá, mint elsőre. Ez abból is sejthető, hogy otthonában néha megjelenik neki maga Humphrey Bogart, abban a jellegzetes kabátban, kalapban és életmódbeli tanácsokat ad hősünknek. A kontraszt jól látható: nehéz úgy élni az életet, hogy egy lúzer vagy, akit a felesége elhagy, közben pedig folyamatosan Bogie mormog a füledbe, hogy miként vedd kezedbe az irányítást és hogy egy jól irányzott pofon mindig észhez téríti a nőt. Ha pedig hozzávesszük, hogy a főhőst Woody Allen játssza, aki alapvetően mintegy prototípusa ennek a szerencsétlenkedő figurának, akkor máris kaptunk egy elég jó, szellemes és vicces ötletet.
Allan persze nem ülhet túl sokáig a babérjain és nem sajnáltathatja végtelenségig saját magát. Barátai, Dick és Linda (Tony Roberts és Diane Keaton), ahogy megtudják a hírt, rögtön sietnek hozzá és máris azon törik a fejüket, hogy össze kell őt hozniuk valakivel. Sok-sok balul elsült próbálkozást követően aztán Allannek rá kell döbbennie arra, hogy a nő, akit szeret épp csak karnyújtásnyira van tőle.
Woody Allen saját, azonos című színdarabja alapján írta meg a film forgatókönyvét, azonban a legtöbb filmjével ellentétben a rendezést már nem ő vállalta, hanem Herbert Ross. Ne felejtsük el, ebben az időben ott volt neki a Szerelem és halál, a Hétalvó, valamint az Amit mindig tudni akarsz a szexről című filmek, úgyhogy éppen eléggé elfoglalt volt. Ross pedig (aki később az Acélmagnóliákat is rendezte) bevállalta a munkát.
A film telis-tele van helyzetkomikummal és verbális humorral egyaránt, de ellenben mondjuk a Szerelem és halállal, vagy éppen az Amit mindig tudni akarsz...-szal, itt már érződött az, hogy Allennek van némi - mondjuk úgy: érdemi - mondanivalója a párkapcsolatokról. A Játszd újra, Sam! arról szól a maga hebehurgya, de szerethető módján, hogy sokszor mennyire kétségbeesetten próbálkozunk másokra jó benyomást tenni, miközben az, aki igazán megért minket és aki elfogad bennünket olyannak, amilyenek vagyunk, ott van a közvetlen közelünkben mindvégig. Itt a mérleg nyelve persze - a későbbi munkákkal ellenben - inkább még a kelekótya humor felé dől, de az, hogy van egy központi téma, amit végigfuttat, és hogy mindezt koherensen, nem pusztán vicces kis epizódok mentén teszi (lásd: Amit mindig tudni akarsz...), már annak a jelét mutatja, hogy egy érettebb történetmesélő bujkál benne. Lényegében, ha levonnánk a néhol túlhúzott poénokat, csajozásbeli ügyetlenkedéseket illusztráló kis szegmenseket, akkor kapunk egy egészen józan, önmagát komolyan vevő filmet.
A formai játékosság is jelen van, ez pedig leginkább annak tudható be, amit már fentebb is említettem, mely szerint több ponton is felbukkan Humphrey Bogart egyfajta mentorként. Tanácsai persze humorforrásként is minősülnek. Abban a jelenetben például, amelyben Allan és Linda melegednek össze a kanapén, Bogie folyamatosan adja a férfi szájába a mondatokat, de azok vagy teljesen máshogy jönnek ki, vagy pedig nevetséges színezetet öltenek. Ebből a szempontból a filmet akár úgy is nézhetjük, mint egyfajta kritikát, amely azt a tipikus, filmes macsómentalitást állítja pellengérre. Lehet ám itt filmhősösdit játszani, jó az, ha van egy példakép, amely inspirál bennünket, de azok a példák, melyeket a filmeken látunk, nem mindig ültethetők át a valóságba. Vagy legalábbis nem mindenkinek állnak jól. A film ezt nem dörgöli az orrunk alá, a konzekvenciát leszűrhetjük. Emellett kiváltképp szórakoztató, ahogyan a Casablancát folyamatosan megidézi, valamint az, ahogyan a finálét is kifejezetten annak befejezésére, végső fordulópontjára építi. Van abban némi szépség, hogy egy ilyen kis szemüveges, nem a klasszikus értelemben főhősi attribútumokkal rendelkező férfi is megkaphatja a maga keserédesen romantikus befejezését.
A dialógusok a megszokott, korai Allen-i zsenialitást tükrözik, tele idézhető, szellemes szövegekkel, melyek sok esetben a főszereplő lúzerségére és setesutaságára, valamint szerelemben való kudarcosságára építkeznek. A színészek is remekelnek: Diane Keaton itt volt látható először Allen-filmben, kevésbé az a kiépített, ikonikus jellem, mint az Annie Hall-ban, de már itt is kellően határozott, kedves és dinamikus jelenléttel bír, amivel gyorsan eléri, hogy beleszeressünk. Partnere Tony Roberts pedig viszi a prímet a folyton elfoglalt, egyfolytában telefonáló és üzleti tárgyalásokat lezavaró férjként. Visszatérő poén, egyben sokatmondó karaktermotívum, hogy akárhová mennek, legyen az étterem, vagy vendégség, mindig valamit el kell intéznie és mindig megadja a hely telefonszámát, hogy azon kereshetik őt. Roberts ezt tökéletes pókerarccal abszolválja, mely sokat teszi ahhoz, hogy mennyire vicces jelenség tud lenni. Ami Allen-t illeti: többi szerepével ellenben itt sokkal inkább látunk egy olyan karaktert, aki kevésbé tudja uralni saját magát.
A többi Allen-karakter mind felvértezte magát egyfajta cinizmussal, vitriollal a kudarcosságok ellen, itt viszont azt éreztem - és ez önmagában nem von le az értékéből, pusztán megfigyelés -, hogy ennek híján vagyunk. Ezzel együtt persze nagyrészt ugyanaz az ideges, szemüveges, értelmiségi kisember, akinek megszerettük és akit azóta is...Nos, szeret az, aki el tud vonatkoztatni a való életben történtektől. Egyébként hozza a tőle megszokottat, még ha az amúgy poénfaktorként szolgáló ügyetlenkedéseit vagy éppen hirtelen jött magabiztosságát nem is mindig tartottam annyira viccesnek. Egy-két fokkal mindig túlhúzta, ami nálam kontraproduktívvá vált és inkább éreztem azt, hogy kínosan feszengek helyette is, ahelyett, hogy hahotáztam volna (a legtöbb poénnak szánt megszólalása persze így is arany).
Apró-cseprő problémáival együtt úgy gondolom, érdemes felfedeznie annak ezt a filmet, aki még nem találkozott volna vele. Nem mestermű, de az alapkoncepció, a színészek, a helyzetkomikumok nagy része és bizonyos megoldások abszolút viszik előre, a szűk másfél óra gyorsan elrepül. Néhány avíttas, mai szemmel nézve problémás poén ugyan akad (lásd: amikor Diane Keaton és Allen karaktere a megerőszakolásról beszélgetnek), ezek ma már nyilvánvalóan nem mennének át a szűrőn. Ezzel együtt azonban egy sziporkázó, szórakoztató romantikus komédia ez, ami mind az író munkásságáért rajongóknak, mind pedig a filmekért úgy en bloc rajongó embereknek is szolgálhat több érdekességgel.