Hogy milyen lett volna Sylvester Stallone, mint a Beverly Hills-i zsaru? Nos, pontosan sosem fogjuk megtudni, de annyi sejtésünk lehet, hogy nagyjából olyan, mint amit George P. Cosmatos filmjében, a Kobrában láthattunk. Sly ugyanis hiába adaptálta papíron Paula Gosling Fair Game című regényét (amit később valamivel hűségesebben leforgattak a kilencvenes években William Baldwinnal és Cindy Crawforddal a főszerepben), javarészt az ahhoz a filmhez kiötölt ötleteit vette alapul. Az eredmény pedig egy olyan alkotás lett, amelyet hibáival együtt is még mindig lehet szeretni.
Fiatal koromban sokszor láttam a Kobrát. Agyonmásolt VHS helyett persze én már inkább másolt DVD-n (pár évvel lemaradtam arról a generációról), de a lényegen nem változtat: sokunkkal egyetemben az én gyerekkoromhoz is szorosan hozzátartozott az, hogy Stallonét tartom a legmenőbb arcnak, ahogy az is, hogy újra és újra megnézem a film legmenőbb jeleneteit, legvagányabb beszólásait, egysorosait. Mert lássuk be, tipikusan olyan film ez, ami kvintesszenciáját nyújtja azoknak a macsó attitűdöt képviselő, tipikus nyolcvanas évekbeli akciófilmeknek: tökös szövegek, tökös hős, kötelező szerelmi szál, sematikus karakterek és egy olyan lead, aki mindenkinél mindent jobban tud és aki ha kell, törvényt áthágva tesz rendet a mocsokban. És akkor azokról az elnézést hírből nem ismerő erőszakos jelenetekről még nem is beszéltünk.
A történet persze faék egyszerűségű: adott egy szuperzsaru, Cobretti (Sylvester Stallone), aki nem fél bepiszkolni a kezét. Adott egy őrült, motoros szekta, akik random ártatlan embereket gyilkolnak. És végül, de nem utolsó sorban adott egy gyönyörű modell (Brigitte Nielsen), akit ez a szekta mindenáron meg akar ölni, mert azt hiszik, hogy látott valamit, amit nem kellett volna. Ennyi és nem több.
Ahogyan a legtöbb nyolcvanas-akciófilmnek, úgy a Kobrának sem elsőrendű érdeme a fondorlatos cselekményvezetés, sokkal inkább tekinthető annak az atmoszférateremtés és a badass-attitűd. Ez utóbbi már a nyitójelenetben remekül körvonalazódik, melyben egy szektatag túszul ejt egy élelmiszerboltnyi embert. Emberünk megérkezik, szája szegletében gyufaszál, fején napszemüveg. Megiszik egy Pepsit, elsüt néhány jól irányzott egysorost ("Dögvész vagy. És én vagyok az ellenszer."), majd szitává lövi őt. Ügy lezárva, nap megmentve. Csúnyán lesarkítva az egész film ilyen jelenetekből áll és a cselekmény nagy része arra van kihegyezve, hogy Cobretti végtelenül laza, nagyon kemény és rendkívül eltökélt (és különben is, ollóval szeli a pizzát). Hogy ez baj lenne? Cseppet sem, mert Sly fiatalos karizmája és megjelenése egyébként is viszi a prímet, a közbeékelt akciójelenetek pedig mai szemmel nézve is vannak annyira látványosak és kemények, hogy pozitív hatást érjenek el. Végtére is, a lényeg éppen ebben az egyszerűségben rejlik. Semmi mellébeszélés, semmi érzelmeskedés, csak a lényeg, csak a gyufaszál a szájban és stukker a kézben.
Ami azonban valamelyest megkülönbözteti az évtized többi klasszikusától (mondjuk Schwarzenegger Kommandójától), az az, hogy iróniának itt nyoma sincs. A Kobra komolyan veszi magát és egy-két vállaltan humorosabb dialógust leszámítva kevéssé ismeri a tréfát, ezt pedig nagyon jól alátámasztja az egész filmnek a morózus atmoszférája, amely helyenként már-már horrorfilmes jelleget ölt. A Brian Thompson által játszott film főgonosza, az ún. Night Slasher például önmagában is kellőképpen ijesztő figura, a film egyik csúcspontjául szolgáló kórházas szcéna pedig ezt ki is használja. Feszült, intenzív jelenetsorban figyelhetjük, amint kiszemelt áldozatát (Brigitte Nielsen) megkísérli elkapni és megölni és tényleg olyan mód vezényelték le az egészet, hogy az javára válna akármelyik slasher-filmnek.
Nem szabad azonban szó nélkül elmennünk a forgatókönyv mellett sem, amely alapvető gyengeségekkel rendelkezik: a szekta céljai és motivációi légből kapottak és lényegtelennek hatnak, Brigitte Nielsen karaktere csupán kirakat, ahogyan azt a tényt is teljesen félrekezelték (pontosabban semmit nem kezdtek vele), hogy a rendőrség egyik embere feltételezhetően a szekta egyik feje. Itt egyébként érdemes kicsit mélyére ásni a kulisszák mögötti dolgoknak: a stúdió, a rendező, valamint a színészek és Stallone is kicsit más elképzelésekkel voltak a filmet illetően. Thompson szerette volna jobban elmélyíteni a karakterét és izgalmasabb motivációt adni neki (míg Stallone azt mondta neki, hogy a Night Slasher gonosz és kész), a stúdió túl erőszakosnak ítélte meg a filmet, a rendező pedig ki tudja mit szeretett volna, hiszen ha egyszer az olasz csődör bekerül a képbe, onnantól kezdve főként az ő akarata érvényesül. Cosmatos pedig egyébként is híres arról, hogy ott sincs a forgatáson, hiszen a Tombstone című filmjének nagy részét is Kurt Russell vezényelte le (hiába ír mást az IMDb).
A korabeli kritikák nem fogadták túl jól a filmet, részben jó okkal. A főszereplő karakter túlságosan emlékeztetett Piszkos Harry-re, azzal a különbséggel, hogy a Kobra sokkal inkább lelte örömét ebben a "trigger happy"-attitűdben, míg azért a Piszkos Harry egy okosabban, a rendszerre nézve kritikusabban levezényelt film volt. A már említett szkriptbeli hiányosságok is okot adhattak a sok negatív visszajelzésre, ám az idő múlásával csak klasszikus vált belőle, valamelyest igazolva azt az egyszerű és lényegre törő látásmódot, amit Sly képviselt a maga "víziójával". És ha hagyományos értelemben véve igazán jó filmnek nem is mondhatjuk, van neki egyfajta maszkulin, béfilmes bája, amilyenben valamelyest ritkábban van mostanában részünk. És mint olyat, a magam részéről maximálisan keblemre ölelem.