Hirdetés

Filmklasszikus: Nincs bocsánat

|

"Mind megérdemeljük, Kölyök."

Hirdetés

Clint Eastwood filmjét szokás a western műfajának hattyúdalaként aposztrofálni, de én - bár ebben is van valami igazság - helytállóbbnak tartanám azt mondani, hogy a Nincs bocsánat sokkal inkább egy mítosztemető. Az a film, az a hely, ahová halni járnak a legendák, a szájhagyomány útján terjedő hőstörténetek és vagány sztorik.

Van egyébként valami rendkívül ironikus abban, hogy pont arról a Clint Eastwoodról beszélünk, aki egyetlen arcrezdülésében, poncsójában, fogvégről odaköpött mondatában ott van az egész műfajnak egy jó része. Ő volt az, aki sokak számára szimpatikussá tette a westernt és az, aki miatt sokan megtanulták tisztelni azt. Természetesen mindebben nem elhanyagolható része van Sergio Leone-nak sem (mondani sem kell), de a rendező stílusérzékéhez, rendezői rátermettségéhez és Ennio Morricone zseniális zenéjéhez KELLETT ez az arc, ez a hang. Ezek az összeszűkölő tekintetek és kéretlen lazaság. Ha tehát belegondolunk, nincs annál adekvátabb, hogy ugyanez az ember fogja magát és egy teljesen más megközelítésből vizsgálja meg a westernt. Egyébként már a spagetti western műfajában is ott volt a szándék, hogy megfossza azt mindennemű romantikától (nem a szerelmes, hanem a stilisztika szempontjából), Eastwood a Nincs bocsánattal ezt jóval konzekvensebben, módszeresebben hajtotta végre. 

Hirdetés

A történet szerint egy prostituált arcát összekéselik, munkatársnői pedig - miután a helyi seriff (Gene Hackman félelmetes és magnetikus jelenléttel bír) nem kíván semmilyen retorziót venni az elkövetőn -, vérdíjat tűznek ki a késelőre és társára. Ennek a felhívásnak kíván eleget tenni William Munny (Clint Eastwood), egykori társa és barátja Ned (Morgan Freeman), valamint Schofield Kid (Jaimz Woolvett).

A Nincs bocsánat (Eastwood 17. nagyjátékfilmje rendezőként) első ránézésre egy hagyományos bosszúwestern, de a színész-rendező megtesz mindent annak érdekében, hogy az eredmény semmiképp se legyen sematikus és hamis. Fokozatosan számolja fel mindazt a klisét, közhelyet, amit ismerhetünk akár a hasonszőrű sztorikból, akár magából a westernből. Sehol nincsenek azok a hősök, akiket John Wayne képviselt annak idején és sehol nincsenek azok a vagány antihősök sem, akiket maga Eastwood alakított Leone filmjeiben. William Munny karaktere ebből a szempontból még most harminc év múltán is izgalmas, ahogyan dekonstruálja a klasszikus archetípust. Munny a történet szerint hírhedt rablógyilkos volt, akinek nevéhez megannyi mutatós történet fűződik, ám a film leginkább azt domborítja ki, hogy sötét múltjának szerves része volt az alkohol, az agresszió és mindazok a legendás tettek, amelyeket hozzá kötnek, a feledés homályába vesznek, mert folyton részeg volt. Ő ugyan kapott egyfajta feloldozást az élettől egy szerető feleség személyében (akit mi magunk nem ismerünk meg, csak hallunk róla), ám mintegy büntetésként az előéletéért, végül a himlő elvitte. Amikor először látjuk őt a filmben, nyakig gázol a disznószarban, később pedig a lóra sem tud felülni úgy, hogy először ne essen le. Ennyit a legendákról. 

A film nagyjából minden karakterhez és minden hozzájuk kötődő történethez ilyen felülvizsgáló gondolkodásmóddal közelít. A vérdíjra pályázó Angol Bob (Richard Harris) fennhéjazó viselkedése és a róla, saját maga és életrajzírója által terjesztett történetek üres héjnak bizonyulnak csupán, hamisságuk kiábrándítóan hat. Ugyanez a helyzet Schofield Kölyökkel is, aki szintén egy kiszínezett valóságot kreál magának és környezetének azzal, hogy önmagát rettenthetetlen fegyverforgatónak állítja be, aki már öt embert megölt. Így vagy úgy, de mindkettejük keményen megüti magát, amikor találkoznak a valósággal és minden illúzió lehull. Lehull az illúzió a pisztolyforgató hősökről és antihősökről, majd marad a zord valóság a maga lélektipró erőszakosságával. 

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


Katarzistól és megnyugvástól mentes történetet mesél el a rendező. Sem a szereplők, sem mi nézők nem lelnek vigaszt az igazságszolgáltatásban, mert az igazságszolgáltatás maga korántsem olyan egyszerű és fekete-fehér, mint tetszik. És az igazság maga pedig nagyon ritkán látszik nyerni. A késelést elszenvedett prostituált és társainak a karakterei háttérbe szorulnak - kiszolgáltatottságuk másodlagosnak bizonyul. Hiába jogos a sérelmük, ebben a férfiak - erőszak és képzelt, vagy vélt igazságosság - által uralt világban erőlködésük, bosszúvágyuk már-már elsilányul, jelentéktelenné válik. Ez azonban nem Eastwood érzéketlenségének eredménye, nagyon is tudatosnak tetszik. Habár a nők csupán mellékszereplők, de jelenlétük hangsúlyos, a rendező rámutat arra, hogy ők, az őket körülvevő emberek szemében csupán portékák. Hiába szeretnének tenni valamit társuk érdekében, a közösség - élen a seriffel, aki az elkövetőktől csupán néhány lovat kér büntetésül - teljes mértékben semmibe veszi őket. Egzisztenciájuk, akaratuk az ő szemükben egyenlő a nullával. Ha úgy tetszik, ezzel is egyfajta kritikusi szemléletet folytat Eastwood, hiszen a westernekben nagyon sokszor csupán csereszabatos mellékszereplői a nők (illetve az örömlányok) és nagyon sokszor asszisztálnak csupán a köröttük hemzsegő férfiak maszkulin erőfitogtatáshoz. 

Ami engem még személy szerint megfog (és megfogott régebben is) ebben a filmben az az erőszak ábrázolása és annak lélektani hatása az emberekre, akiket bemutat a film. Nincsen jótékony hatása, nem kíséri "hurrá"-érzés, még a film végi kocsmai pisztolyharcot sem. Helyette minden halál nyomorúságos, kellemetlen érzést kelt bennem. Itt súlya van annak, ha valaki meghal és nagyon tetszik, hogy Eastwood nem kívánja elmismásolni a dolgokat. A halál itt korántsem nemes. Hol kínszenvedések közepette, szomjazva múlik ki az ember, hol pedig a budin ülve éri a golyó. Nem jó sem az áldozatnak, sem pedig az elkövetőnek. Még akkor sem, ha az erőszaktétel jogos, mert ahogy mondja Will Munny a film egy pontján, meredten a távolba révedve: "Pokoli dolog megölni egy embert. Elveszed mindenét, ami volt és mindenét, ami még lehet.". Ennyire vegytisztán, leegyszerűsítve westernben ritkán beszélnek a halálról. És ritkán van ilyen ereje. Neki, Munny-nak, illetve az őt alakító Eastwoodnak pedig elhisszük, hogy pokoli dolog. Egyiknek azért, mert ölt ő már eleget és tette ezt úgy, hogy még csak nem is emlékszik saját ámokfutásaira, mert végig részeg volt (ha úgy tetszik, ez is egy fricska a nagy, legendás történetek felé). Míg a másiknak azért, mert kismilliószor láttuk őt, amint elsüti a hatlövetűt és rezzenéstelen arccal porba küldi ellenfelét - mondom, ironikus és egyben zseniális is, hogy éppen ez a színész az, aki elemeire bontja és megkérdőjelezi ennek az egész korszaknak, toposzoknak a romantikáját. Éppen ezért nehezen is tudnám elképzelni ezt a filmet más színésszel, mint Clint Eastwood. 

A filmet szerette a szakma. Kapott Oscar-díjat is, négyet (köztük a tényleg zseniális Gene Hackman, mint legjobb mellékszereplő, de nem mellesleg a Legjobb film díját is megkapta a produkció). Most pedig még mindig ott tartunk, hogy nem készülhet el úgy jó western, hogy ne írnák róla sokan azt, hogy "az egyik legjobb western a Nincs bocsánat óta". Ennyire jó ez a film. És bár nyilvánvalóan vitatható az, hogy nem készült azóta jobb a műfajban (hasonló tematikákkal dolgozik és hasonló minőségben például a Jesse James meggyilkolása), de nehéz egy ilyen erőteljes, ennyire profi, zseniálisan reflektív és erőteljes vadnyugati filmet überelni. 

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.