Floridában van egy (képzeletbeli) hely, ahol azt hihetnénk, az ódon, titokzatos kastély tartogat meglepetéseket, holott a megszólalásig hasonló pasztell házak és sztereotip lakói az igazán zavarba ejtőek. Edward és Kim nem csak egymást tanítják meg szeretni, hanem minden különc figurát, legyen az egy jóravaló idős tudós vagy egy lesben álló, szeretetéhes kertvárosi feleség. Idén harminc éve, hogy az Ollókezű Edward megjelent.
Tim Burtonnek a Beetlejuice és a Batman sikere után nagy nyomást kellett kiállnia, hiszen mindenki a következő nagy dobását várta, és nem ok nélkül. A mára már szebb napokat megélt rendező sajátos világából nem kilépve, a gótikus tereket megtartva fordult egy egészen más téma irányába: maga felé. 1990-ben Edwarddal karöltve lejött az elefántcsonttornyából, miután mestere, Vincent Price útjára engedte, és felnőtt fejjel kellett megtapasztalnia, milyen az, ha elismernek, milyen, ha kihasználnak, és hogy nem mindig jó "olyan klubhoz tartozni, ami elfogadna tagnak."
A felismerés, hogy az elszigeteltség és a magány nem is olyan rossz dolog, egészen üdítő. Edward története azért is univerzális, mert velünk egy hullámvasúton ül: vágyunk más társaságára, majd megcsömörlünk, s végül megbocsátunk; szeretünk, csalódunk és kibékülünk és így tovább. Akármennyire kicsinek és általánosnak tűnik ez a körforgás, ez az élet, de nem jelenti, hogy ez a kör ne lehetne egyre szebb, nagyobb, ahogy rájövünk, hogyan változunk és hogyan változnak mások, kit érdemes a körön belül és kit a körön kívül tartani. Folyton nő, változik és magunk alakítjuk ezt, ahogy Edward a növényeit.
Edward "felnövéstörténete" gyermetegnek tűnhet, mégis ilyen és ehhez hasonló témákat boncolgat, és nem kötelezi el magát sem a megszokott, sem a váratlan mellett. Burtonnek megvan a maga értékrendje és előszeretettel élcelődik például a mintafeleségek mintaéletén, de még ők is kedvelhetőek a maguk gyarlóságában és egyediek az egyformaságukban. Vagyis Burton nem magát és különös teremtményeit igyekszik integrálni az általa tapasztalt kisarkított világba, hanem mindenkinek megadja a lehetőséget, hogy a közösség tagja legyen, és arra is, hogy hibázzon. Emiatt karakterei amennyire karikaturisztikusak, annyira emberiek is. A kis boldogság lebeg a szeme előtt, ami az egyik szemszögből valóságos katasztrófának tűnhet, a másikból viszont hálát rebegnek érte. Mindezek mellett pedig egy csodás történet a (plátói) szerelemről, de még inkább magáról a szeretetről. Mégiscsak jobb tudni és elveszíteni a szerelmet, mint soha nem is ismerni, nem?
Burton szokásához híven bátran keveri az esetlent és bájosat a furával, és az egyértelmű és közérthető ellentétpárokon túl a látszólag összeférhetetlen színek, jellemek és események olyan fúzióját hozza össze, ami széles közönséghez szól, miközben arra tanít bennünket, hogy semmi sem csak fekete és fehér. Persze ennek két abszolút végpontja Edward a komor öltözékében és Kim a menyasszonyi viseletnek tetsző ruhájában. Az élet soha nem egy befejezett dolog, de minden a maga tökéletlenségében tökéletes.
Winona Ryder legnagyobb szerencsénkre A keresztapa III. egyik szerepét mondta vissza, hogy eljátszhassa Kimet, Johnny Depp pedig azért vállalta a főszerepet - egyrészt, mert sírt a forgatókönyv elolvasásakor -, mert ki akart törni a tinibálvány státuszból, amit addigi filmjei (például a Rémálom az Elm utcában, 21 Jump Street, Cry-Baby) után ráaggattak. Burton szerint a legtöbben problémásnak tartják és nehéz természetűnek, de ő egészen másképp ismerte meg, ezért azt érezte, van Edwardban és benne valami közös, és ez az érzékenysége vitathatatlanul érződik a játékán. Nem hiába Deppet választották Tom Cruise, Tom Hanks vagy Jim Carrey helyett (sőt, Michael Jackson is sorban állt a szerepért!), hiszen némafilmek hőseit tanulmányozta, hogy szavak helyett a testével fejezze ki magát minél jobban, sőt, egyesek szerint maga húzta ki szövegének nagy részét. A film önéletrajzi ihletettsége abból is egyértelmű, hogy Edward figuráját Burton egy gyerekkori rajzáról mintázta, amit azért készített, mert nehezen barátkozott és magányos volt. A film forgatókönyvírója, Caroline Thompson ezzel szemben a kutyájára gondolt, amikor Edward karakterét formálta.
A rendezőnek nem csak a főszereplővel kapcsolatban voltak határozott elképzelései, de képesek voltak egy egész lakónegyedet pasztell színűre festeni a forgatás kedvéért a floridai Tampában. És a forgatási költségek még így sem rúgtak az egekig: nagyságrendileg 20 millió dollárból forgattak, és ennek négyszeresét termelte vissza. Sokan az ott élő emberek közül végül részt vettek statisztaként a filmben a jó hangulatnak köszönhetően, ami abszolút hihető, hiszen a film minden kockájáról érződik, hogy mindenki értette és érezte, miről szól ez a film és miért fontos elkészíteni, átható az a személyesség, ami jellemzi.
Érdemes érte megszakítani az ünnepi készülődést, és nem csak azért, mert épp akkortájt játszódik, hanem mert megnyugtat, elgondolkodtat, meghat és még meg is nevettet. Mindebből is látszik, hogy a mézeskalácsszív igazán komoly szimbólum, hiszen mi is csak a legfontosabbaknak adjuk, s úgy tűnik, valaki jobban él vele, mint más egy igazival.