Pilot: Gotham

Christopher Nolan trilógiájának is állandó sarokpontja volt a városi törvényszolgáltatás átszövő korrupció és a gothami polgárság ezzel szembeni apátiája, de ezt (értelemszerűen) csak annyira használta, amennyire Bruce Wayne hőssé, majd legendává válása megkövetelte. Bruno Heller (A mentalista, Róma) azonban remekül, sőt, majdhogynem hibátlanul ragadta meg ezt az alapvetően tehetetlen helyzetet.  Elvégre csak egy betegesen torz világ kelthetett életre egy olyan szimbólumot, amely denevérnek öltözve, a normál élet lehetőségét maga mögött hagyva éjszakánként bűnözőket kerget, majd ver laposra.

A Gotham alappillére azonban mégsem az elárvult, gyászát éppen feldolgozni próbáló kis Bruce Wayne, még csak nem is feltétlenül a jó szándékú, rendíthetetlen Gordon, hanem az a végig lappangó feszültség, ami az egészet áthatja: a tudat, hogy tudod, hogy a karakterek hova tartanak, ahogy azt is, hogy a segítség, még nagyon sokáig várat magára és addig még nem kevés vérnek kell folynia. A város, amelyben a rendőrség jobb esetben is csak a hatalomért marakodó bűncézárok eszköze, és amelyben egy nyomozónak is szembesülnie kell azzal, hogy a tisztességet emberéletben és nem dicséretben mérik.

A sorozat pedig már alapkoncepciójában is megragadja a Batman-legendárium esszenciáját: a mindent ellepő, erkölcsi züllöttséget és az apátiába fulladt polgárságot, ami egyre sürgetőbbé teszi egy hős fellépését, akinek az érkezése egyelőre kilátástalanul messze van. Heller azonban ügyesen rávilágít a bűn szépen, fokozatosan önmagát felfaló természetére, amiben az olyan hős lovagok, mint Jim Gordon (Ben McKenzie már megjelenésében is a megtestesült becsületesség) indukálják a változást nem csak az egyre kétségbe esettebb és önmagukból kiforduló, az önbíráskodás ösvényére lépő emberekben, hanem egy elárvult gyermekben is, akinek leendő célja és feladatai, ha körvonalazódni nem is, de kezdenek megfogalmazódni. Ezzel pedig egy végeláthatatlanul sötét, városa viszont egy reményt jelentő hosszú útra lép, aminek a végét csak mi, nézők láthatjuk, Bruce Wayne és a többi elkárhozott szereplő  viszont csak fohászkodhatnak, hogy egyszer eljussanak odáig.

Viszont Heller amilyen szépen, mondhatni elegánsan megidézi a noirok hangulatát és teszi ezt a bűntől és mocsoktól bűzlő, kilátástalanságot a manapság szokványos bűnügyi sorozatok elemévé, annyira ügyetlenül, hovatovább erőltetetten emeli be a legendárium egyéb alakjait, csakhogy a rajongók is ki legyenek szolgáltatva: hopp! Emitt egy cicájának tejet lopó kislány, amott egy rejtvényekben szövegelő törvényszéki, itt egy folyton virágokat locsoló kislány, ott pedig egy zaklatott tekintetű névtelen humorista. Szerencsére ezek csak röpke botlások, és a Batman univerzumot ismerőkön kívül nem biztos, hogy feltűnnének másnak is. Pláne a többi jól eltalált karakter mellett, akik közül már most kitűnik a törtetően szociopata Oswald Cobblepot (Robin Lord Taylor), valamint a fekete és fehér határmezsgyéjén egyensúlyozó Harvey Bullock (Donal Logue) nyomozója, de megkockáztatom, hogy pár mondatával Sean Pertwee egyszerre szikár és laza Alfredja még előlük is ellopja a showt. Jade Pinkett Smith ellenben akármennyire is próbál veszélyesen kiszámíthatatlannak tűnni, minden erőlködése ellenére nem egyszer önmaga karikatúrájává változtatja Fish Mooney gengszterfőnököknek egyszerre kiszolgáltatott és hatalomra törő bábjátékos figuráját.

A Gotham mindenképpen az elmúlt időszak legígéretesebb sorozatnyitányát produkálta, amelyben a Nolan-i ridegség vegyül a Burton-i gótikával, ezzel együtt mégis saját világot és karaktert adva a jól ismert történet eredetének. A kérdés csupán az, hogy a hátra lévő részekre is kitart e hangulat. Én legalább annyira bízom benne, mint hogy a megváltás is egyszer elérkezik Gotham számára. De lehetőleg minél később. https://www.youtube.com/watch?v=VwOPA2upeCA

Oldalak: 1 2