Grand 300 - Filmzene

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=xuzHbvbEIxo[/embed] Alexandre Desplat – The Monuments Men A francia szerző immár tíz éve, hogy A leány gyöngy fülbevalóval zenéjével berobbant Hollywoodba és ezalatt a dekád alatt a kisköltségvetésű, kritikailag sikeres filmek (A királynő, Színes fátyol) éppúgy megtalálták, mint a nagyköltségvetésű blockbusterek (Harry Potter 7/1-2, Az öt legenda) és ezekben rendre maximálisan helyt is áll. Mindemellett nem egy rendezővel gyümölcsöző munkakapcsolatot alakított ki az elmúlt években, és ide sorolható George Clooney is. Az egykori Ross doki A hatalom árnyékában című legutóbbi rendezésénél dolgozott először együtt a francia komponistával, majd produceri minőségében vitte magával Ben Affleck Az Argó-akciójához, ami a szerző számára egy újabb Oscar-jelölést is hozott. Ez a munkakapcsolat pedig olyan kitartónak bizonyult, hogy Clooney egyébként nem kiemelkedő háborús filmjében Desplat a zenei feladatok ellátása mellett egy kisebb szerepben is feltűnik, ami egy fősodorbeli komponistától kifejezetten szokatlan. De minket természetesen nem Desplat (remélhetőleg nem létező) színészi ambíciói érdekelnek, hanem újabb kompozíciója, ami összességét tekintve nem kiemelkedő, de részleteit tekintve abszolút minőségi munka. Mivel maga a film is egyfajta tisztelgés az 50’-es, 60’-as évek háborús filmjei előtt, ez a zenében is abszolút tetten érhető. Hangszerelését tekintve leginkább Elmer Bernstein A nagy szökése idéződik meg a katonás pergődobok vagy a rézfúvósok rendszeres használatával (ilyen a visszatérő főtéma is az „Opening Titles”-ben), de John Williams Indiana Jones muzsikái is visszaköszönnek, mindez pedig nyakon van öntve a szerző jellemző nagyzenekari stílusával. Így kapunk egy igazi régi vágású score-t, ami az ínyenceknek igazi felüdülés lehet a sok elektronikai panel zene között.

Értékelés: 75%

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=tp3pWCzh1hw[/embed] Junkie XL – 300: Rise of an Empire A svéd zenész az elmúlt időszakban kezdett el fokozatosan átnyergelni a filmzenék világába. Hans Zimmernek ő „segített be” (tudjuk, hogy ez a germán komponista estében mit jelent) Az Acélember zenéjében, de önállóan is kipróbálhatta magát nemrég a könnyen felejthető Paranoia zeneszerzőjeként, ami egy igen kellemes elektronikus score lett. Az ő szerződtetése a producerek részéről pedig több részről is érthető, hiszen a Superman újjáéledését levezénylő Zack Snyder maradt a stábban, másrészt pedig az első rész zenéje körüli botránytól még mindig hangos Hollywood. Történt ugyanis, hogy az első részt jegyző Tyler Bates munkájáról utólag kiderült, hogy Elliot Goldenthal Titus című munkájából tartalmaz konkrét átemeléseket, ami után a Warner fejesei nem tudtak eléggé elhatárolódni. Snyder ugyan azt követő két rendezésében még kitartott Bates mellett, de ott a szerző munkáját elnyomták a betétdalok (így lényegében fel se tűnt, hogy volt komponistája a Watchmennek vagy a Sucker Punch-nak), míg a már emlegetett Acélemberhez a producer Christopher Nolan vitte magával Zimmert. Bates-nek pedig – érdemi tehetség híján – azóta sem termett babér (pláne nem olyan filmek „zenéjével”, mint A legsötétebb óra), de talán idén megtörik az átok, hiszen A galaxis őrzői zenéjéért is ő felel majd. Ezek után Junkie XL a már meglévő alapok ellenére is tiszta lappal indult, ami a folytatásnak adott némi frissességet még úgy is, hogy érdemi újdonságot – vagy élő hangszereket – nem különösebben tartalmaz a score. Sőt mi több, kitűnik, hogy mekkora szerepe volt Snyder tavalyi munkájának az aláfestésében, ugyanis nem egy tétel elmehetne az Acélemberbe, mint amilyen az adrenalin pumpáló, ütősök és elektronika fantasztikus kombinációjaként definiálható „Marathon” is. Ugyanakkor témáknak se vagyunk híján, ebből a legmarkánsabb egyértelműen az Eva Green által életre keltett Artemisia motívuma, ami már a majd 10 perces nyitótételben felbukkan („History of Artemisia”), de ez az egyszerű, pár hangos, hirtelen váltásoktól sem mentes, egzotikus dallamsor a későbbiekben is visszatér, mint amilyen a bánatos „Childhood of Artemisia” is. Összességében pedig egy szórakoztató, mozgalmas, de eredetiséget nélkülöző elektronikus zene született, ami egyelőre elég lesz a szerző hollywoodi érvényesüléséhez (ellenben néhány, szintén a könnyűzenei műfajból átigazolt kollégával, mint amilyen Johnny Greenwood is), de megújulás híján nem sokáig.

Értékelés: 80%

Alexandre Desplat – The Grand Budapest Hotel Minden elfogultság nélkül állíthatom, hogy egyet értek az egyik külföldi kritikussal, miszerint Desplat a legjobb dolog, ami a Hans Zimmer uralta populista filmzenék világában jelenleg történhet. Azon kevés komponista közé tartozik, aki a klasszikus iskolát képviseli, ugyanakkor van annyira egyéni, kreatív és szellemes, hogy zenéi ne tűnjenek avíttasnak. Sőt! Ha arról van szó, akkor modern akciózenét is képes szerezni (pl. Largo Winch 1-2), ami köröket ver a mai elektronikai panelekből összetákolt aláfestésekre. Wes Anderson filmjei pedig megkövetelik azt a fajta zenei sokszínűséget, amit a szerző képvisel. A rendező első ízben A fantasztikus Róka úr kapcsán dolgozott együtt Desplat-al, ami az animációs mivoltából fakadóan mindkettejüknek ismeretlen terepnek bizonyult, de könnyedén vették az akadályt. A Holdfény királyságban Desplatnak a válogatott számok miatt „egyszerűen” csak annyi dolga volt, hogy egy témát variált egész végig a film alatt, de ez olyan jól sikerült, hogy egy Oscar-jelölést is begyűjtött érte. Harmadik közös munkájukról pedig elmondható, hogy együttműködésük csúcsteljesítménye, sőt hovatovább, a szerző életművében egy igencsak kiemelkedő pont. Ugyanis Desplat egy rendkívül sokszínű és változatos zenét komponált Gustav H. (Ralph Fiennes) kalandjaihoz, ami amellett, hogy rendkívül intelligens témáit és hangszerelését tekintve is, a komponista játszi könnyedséggel tartotta egyben az egészet. Míg a Műkincsvadászokban Bernstein és Williams idéződik meg, addig a közel és kelet-európai tónus végett Vladimir Cosma stílusa vegyül Danny Elfman gótikus groteszkségével (ezt leginkább az orgona olykor váratlan alkalmazásával éri el a szerző), mindez pedig megbolondítva Desplat saját stílusával. Noha a film egy képzeletbeli Közép/Kelet-Európai országban játszódik, a zenét mégse lehet egyik nemzethez sem kötni, de a cimbalom gyakori használatával – mint amilyen a jazzes „The New Lobby-Boy”-ban is – sokszor ad magyaros tónust a zenének, de a poroszos hangzás sem ritka, amit néhány kortárs szerző dalának beemelésével (mint amilyen a néhai szovjet zeneszerző, Vitaly Gnutov) ér el, és amihez észrevétlenül idomul a komponista. Mindemellett az egészet egy olyan fokú bolondosság, könnyedség járja át (pl.  „Canto at Gabelmeisters Peak”) némi groteszkséggel vegyítve (pl. a spoileres című „The Cold-Blooded Murder of Deputy Vilmos Kovacs”, vagy a „A Troops Barracks (Requiem for the Grand Budapest)”), ami Desplat-tól eddig szokatlan volt. Jelen pillanatban nehéz lesz minőségben ezt túlszárnyalnia idén akárkinek is, de talán pár hónap múlva maga a szerző teszi ezt meg a Godzilla zenéjével.

Értékelés: 95%

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=9YSh_Kp3bEU[/embed] Clint Mansell – Noah Ha Darren Aronofsky, akkor nem kérdéses, hogy a zeneszerzői posztot Clint Mansell tölti be, elvégre egy jól összeszokott párosról van szó, akiknek nem egy halhatatlan klasszikust köszönhetünk, hiszen ki ne emlékezne a Rekviem egy álomért (agyonhasznált) főtémájára vagy A forrás szuggesztív zenéjére. Míg azonban Mansellnek nem ismeretlen a nagyköltségvetésű stúdiófilmek szabta korlátoltság terepe – elég, ha csak Matthew McConaughey hasfalvillantós korszakából származó Szahara nagyzenekari, John Barry Bond zenéit idéző csörtéire gondolunk – rendezőbarátjának itt-ott érezhetően meggyűlt a baja a produceri nyomással a Noé esetében, és a közönség igényeinek sem feltétlenül sikerült megfelelnie a jól ismert(?) Bibliai történet filmre adaptálásával. Viszont a megnövekedett költségvetés érezhetően a komponistának is nagyobb játszóteret biztosított, hogy kreativitását és senkivel össze nem téveszthető stílusát kamatoztathassa, így míg Aronofsky filmje néhol a nézőknek való megfelelési kényszertől szenved, addig Mansell zenéjére egyáltalán nem igaz, hogy megpróbálna beállni az átlag hollywoodi filmzenék sorába. Ugyanakkor eredetinek csak mértékkel nevezném a Noé zenéjét, legalábbis Mansell munkásságához mérten, mivel jelen dolgozata sok hasonlóságot mutat a már említett A forrás aláfestésével. Pontosabban előbbi úgy viszonyul az utóbbihoz, mintha annak drabálisabb testvére lenne: magán viseli ugyanazt a DNS-t, külső jegyeket (pl. a drámai vonósok használatát), de teljesen más a személyisége. A Noé – a filmhez méltóan – sokkal nagyobb volumenű, ugyanakkor az egyszeri filmzene rajongóknak helyenként megterhelő lehet a hallgatása (mint Mansellnél oly sokszor), például a végén kakofóniába hajló „The End Of All Flesh Is Before Me” esetében is. De az említett nagyszabásúság (ami egy Bibliai témájú filmnél elvárható) az olyan tételeknél jön ki igazán, mint a fenomenális „Make Thee An Ark”, vagy a „The Judgement of Man”. A „The Fear And The Dread Of You”-val pedig egy nagyszerű, közel húsz perces finálé veszi kezdetét, ami egy cseppet sem erőltetett betétdalba torkollik (Patti Smith tolmácsolásában), aminek alapjait természetesen Mansell szolgáltatja.  

Értékelés: 85%

  Egyéb, említésre (sem) méltó albumok: A zeneszerző Neil Blombkamp District 9-jával robbant be a filmzenei köztudatba, de azóta sem sikerült élnie a kínálkozó lehetőséggel, és jobbára korrekt, de felejthető score-okkal jelentkezik, mint a Csempészek, vagy Paul W.S. Anderson újabb látványpornója. És a zene jól idomul a film minőségéhez: végtelenül üres, mint Kit Harrington tekintete (vagy színészi eszköztára). Szerepét a képek alatt ellátja, de külön hallgatva már semmi eredeti vagy maradandó nincs benne. Hiába használja Shorter ügyesen a kórust, vagy az egyéb, különleges hangszereket, mire az album végére érünk egy hangjegy nem marad meg bennünk.  

Értékelés: 55%

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=MXy6DFaoGcM[/embed] John Ottman – Non-stop Bryan Singer házi zeneszerzője és vágója rendező barátja filmjein kívül ritkán ad hírt magáról, amiben nem is a tehetség (annak nincs híján), sokkalta inkább a markáns stílus hiánya játszhat közre.  Jaume Collet-Serra azonban előző rendezése, az Ismeretlen férfi stábjából Liam Neesnon mellett Ottman-t is hozta magával, ami ugyan egyszerű rutinmunkánál nem több, de annak legalább korrekt, ami szépen simul a képek alá, de különhallgatva már a tisztes középszer kategória. A főtéma viszont nagyon is tetszetős.  

Értékelés: 65%

Hasonló, mint fent említett társa, csak némileg más aspektusból. Jól idomul a látottakhoz, sőt, itt-ott még fel is kapja az ember a fejét, mint például a finálé alatt hallható „Lethal Force”-nál, aminek egyszerű dallamossága (különösen az ütős és a rezes szekció) nem kevéssel növeli a fordulatszámot az utolsó versenynél. Mindezek ellenére tipikus panelzene, de a nem zavaró fajtából. Pont ezért a rendezőhöz hasonlóan, az Act of Valour-ból átruccant Furst-nak sem jósolok túl nagy jövőt a mozifilmek verseny pályáján.  

Értékelés: 60%

Oldalak: 1 2