Ez az ember csak szórakoztatni akar, nem többet. Ezt több ízben elmondta már a vele készült interjúkban. Filmjei - egy-két kivétellel - abból a célból készültek, hogy a befogadó színtiszta szórakozást illető igényeit kielégítsék. Pergő dialógusok, laza szövegek, lassítások és olykor gyorsítások, habókos karakterek és abszurd helyzetek - ezek jellemzik filmjeit. Nem árul zsákbamacskát, nem akar moralizálni és nem akar szájba rágni: pattogatott kukorica mellett, sör és jó baráti társaságban kell mozgóképeit fogyasztani. A pályamű azonban így is három részre szakad, hiába a nagy egészre vonatkozó általános jellemzők és megállapítások, Ritchie filmjei valamilyen szinten mégis változatosnak mutatják magukat. Emberünk bár megújhodásra hajlamos, de lévén, hogy megújhodása nem hozott túl nagy szakmai és anyagi sikert, végül inkább csinálja, amihez a legjobban ért: szórakoztat, jobb híján.
Huszonhét éves volt, amikor rálépett a filmkészítés rögös útjára, ekkor azonban a későbbi brit filmkészítés egyik stílusos fenegyereke inkább videoklipek, reklámfilmek készítésével próbálta megmutatni hangját. Vagy mondjuk úgy: hangolni a nagy fellépésre, ami 1999-ben meg is történt A ravasz, az agy és a két füstölgő puskacső című mozival.
1. fejezet
Gangsta-style (A brit korszak)
Fillérekből elkészített debütáló alkotása megmutatta rendezőjének az utat, amit érdemes bejárnia és ami több szempontból is jövedelmező lett. A ravasz, az agy és a két füstölgő puskacső című filmet mind a közönség, mind pedig a kritikusok keblükre ölelték - olyannyira, hogy Ritchie-t az ítészek már kikiáltották a brit Tarantinónak. A közöttük vont párhuzam persze ennyi idő elteltével sem tekinthető teljesen alaptalannak és értelmetlennek, hiszen mindkettő rendezőre oly jellemző a popzenére komponált jelenetek sokasága, az erőszak tomboló jelenléte (stilizáltságot illetően persze vannak bizonyos különbségek) és a karakterek folyamatos beszéltetése. Ám míg Tarantino a Kutyaszorítóban és a Ponyvaregényt követően ki tudott mozdulni ebből a keményfiús, macsós közegből, addig Ritchie benne ragadt egy darabig és csak nagy nehezen tudott kikászálódni belőle, hogy újradefiniálja saját karrierjét. A Ravasz... és a Blöff című filmek vitathatatlanul nevezhetők Ritchie-esszenciának és egyben a régi iskola brit gengszerfilmjei előtti tisztelgésnek...akarom mondani a régi iskola felé mutatott kamaszos pimaszkodásnak. Oda a szikár, brutális stílus, melyet Mike Hodges és John Mackenzie képviseltek a műfajban (előbbitől az Öld meg Cartert, utóbbitól a Hosszú nagypénteket hozhatjuk ide példának), helló modern dizájn, helló MTV-generáció, már ami maradt belőle.
Ritchie filmjeinek cselekménye mindig valami rablás körül szerveződik, a képzeletbeli sakktáblán pedig szimultán mozgatja az összes bábut, egy pillanatnyi nyugtot nem hagyva a nézőnek. Eseményben gazdag filmek a Ravasz... és a Blöff, amikben a karakterek csetlenek és botlanak, sokszor egymáson keresztül, vagy akár egymásba, miközben a legalitás defektet kap, az erősebb kutya baszik, majd jól pórul is jár - hogy aztán szeretnivaló kis szerencsétlen hőseink nyugtával dicsérjék a napot. Bár az erőszak rendre felüti a fejét, Ritchie soha nem a gyomortájékra céloz, ezt az intenciót meghagyja QT-nek. Explicit, de sose megterhelő és csak nagyon ritkán célja, hogy drámai hatást érjen el - sokkal inkább a meglepetés erejével hatnak és komikus jellegűek. Rajzfilmszerűek, ha úgy tetszik. [Ja, hogy a Kill Bill akciói is inkább egy looney tunes-rajzfilmre hajaznak? Meglehet, ám ezzel szemben ott van a Kutyaszorítóban fülmetélése, ami pedig már mindjárt más kalapba tartozik.] Karakterei, drámai jeleneteihez hasonlóan skiccszerűen vannak felrajzolva. Egyszerűek, viszont - és itt jön Ritchie zsenije - ezekre a skicc-szerepekre olyan színészeket volt képes kiválasztani, amely színészek nagyon szépen egybeforrtak (ideig-óráig mindenképpen) a megformálandó figurákkal. Hogy mást ne említsek, Jason Statham, Vinnie Jones, Dennis Farina. Statham azóta ment a maga útján, brit tough guy-ból Amerika első számú Bruce Willis-imitátora és ügyeletes B-filmes akcióhőse, Vinnie Jones nevét meghallva azonban azt hiszem mindnyájunknak a Blöff Golyófogú Tony-ja jut eszünkbe. Lássuk hát be, Ritchie tipikusan olyan filmekkel kezdte, amik már megjelenésük pillanatában kult-státuszra voltak ítélve. Filmekkel, amik olyan szórakoztatóak voltak, hogy az ember hajlamos volt elfeledni, alkotójuk tehetségének is van egy határa.
2. fejezet
Hullámvölgyben (A Madonna-korszak)
Rosszmájúak szerint a népszerű popdíva, Madonna volt az, aki rossz útra térítette a brit fenegyereket azzal, hogy fejét elcsavarta és viharos szerelmi viszonyt kezdeményezett vele. Igaz ez vagy sem, azt mindenképpen kijelenthetjük, hogy kapcsolatuk alatt Ritchie száznyolcvan fokos fordulatot vett az addigi stílusához, munkáihoz képest. 2002-ig alvilági arcokkal, véletlenek szabta cselekménnyel foglalkozott, amely történeteket nagyszájú gengszterek és gengszter-wannabe figurák mozgattak. 2002-ben pedig fogta magát és elkészítette egy 1974-es olasz drámának a remake-jét Hullámhegy címen. Ritchie saját forgatókönyvből dolgozott, a két főszereplő közül az egyiket pedig akkori felesége, Madonna formálta meg. Annyit bizonyosan kijelenthetünk, hogy papíron ez az éles váltás az addigi stílushoz képest egészen figyelemreméltó és a jó ég tudja, talán még a rendező elkötelezettebb, hűségesebb rajongói is bizalommal figyelték, hogy mire készül kedvencük. Elvégre emlékezzünk csak vissza Tarantinóra (megint, a párhuzam), aki a Ponyvaregény után szembement mindenki elvárásával és ahelyett, hogy a Ponyvaregény tényleges, vagy akár spirituális folytatását készítette volna el, inkább egy érettebb, még átgondoltabb, már-már filozofikusabb hangvételű, lassú sodrású drámát terített elénk a Jackie Brown-nal. Nem lett volna tehát meglepő, ha ugyanerre a truvájra képes lett volna a kortárs, brit (pop)gengsztermozik szakértője. A Hullámhegy ezzel szemben inkább adott tanúbizonyságot arról, hogy Ritchie-nek sokkalta jobban áll az, ha meg sem próbál az emberi kapcsolatok és emberi lélek mélységeibe hatolni. Az előző filmjeinek lazán felskiccelt, egydallamú karaktereit felváltották az egymás felé sodródó, a társadalomnak különböző rétegeit képviselő szereplők. Osztálykülönbség, gazdag-szegény, szegény gazdag, lakatlan sziget és egy szerelmi szál, amit a legjobb szándékkal sem lehet romantikusnak titulálni - tragikusnak is csak kivitelezését illetően.
A Hullámhegy sikertelensége egy ordas nagy pofonként hathatott 2002-ben a keményvonalas Ritchie-fanoknak (ami azt illeti, a hatása még most is agresszívnek bizonyul, lévén, hogy e sorok írója most pótolta ezen lemaradását), ami kicsit visszafelé is hatott, értelemszerűen. A rendezőnek át kellett gondolnia, hogy mégis milyen szerepet akar betölteni. Kezdeti jelszava, miszerint ő a szórakoztatásra hajt, a Hullámheggyel megkérdőjeleződött. Megkérdőjeleződött az is, hogy mennyire nevezhető kompetens direktornak. Joggal tehettük fel a kérdést, hogy vajon ő is azon alkotók sorát gyarapítja, akik egyazon dallamot fütyülnek egész pályafutásuk alatt? Nem baj ha igen, de ha nem, akkor mégis mit akart mondani ezzel a sokad rangú szerelmes mozival? Kérdés kérdés hátán. Nem könnyítette ám meg a dolgunkat az sem, hogy a Hullámhegy után egy filozofikus hangvételű, gondolkodóba ejtő (ám inkább okoskodónak tetsző) heist-mozival, a Revolverrel rukkolt elő, amiben kicsit vissza is ment a gyökereihez és kicsit újítani is próbált. A belső démonaival kényszerű harcot vívó figura története azonban túl furcsának és túl elszálltnak hatott, hiába tette meg főszereplőül Jason Statham-et, mint Ritchie-regulart. És hiába próbálta menteni a menthetőt Ray Liotta. A kudarc ismét bekövetkezett. Hogyan lehet kikászálódni egy ekkora gödörből?
3. fejezet
Ki a gödörből! (Az Amerika-korszak)
Ugorjunk egy nagyot a jelenbe. Ritchie fiú Arthur királyról forgatott filmjét vetítik a mozik. Kardozós, akciódús, mágikus mozi. Hogy a pokolba jutott ide? Gengsztermozitól hollywoodi tentpole-produkcióig? A válasz egyszerű: miután mind a Hullámhegy, mind pedig a Revolver elhasalt minden tekintetben, Ritchie választás elé kényszerült. Rá kellett döbbennie, ez így nem mehet tovább. Vagy összekapja magát és visszatér végleg a gyökereihez, ahonnét elindult, vagy biztosra megy és kockázatmentes mozikat készít. Ha úgy vesszük, kipróbálta mindkettőt. Először a Spílerrel jött - megnyugtatta rajongóit és saját magát, hogy ismeri még a dörgést, tudja mitől döglik a rákendroll és a laza dumákat még mindig jól nyomja. Ismét egy sokszereplős gengszter-ensamble, ismét egy rablás és ismét néhány szeretni való balfácán. Kicsit több pénzből. Kicsit kiglancolva. Kicsit másként, de inkább javarészt ugyanúgy. Ritchie visszatérése jóleső volt. Jóleső volt, hogy visszatért a saját stílusához, amiben kényelmesen mozog és amiben nem tud megbotlani. Visszatért a lezserség és visszatért az a stíluskavalkád, mely tartalmilag nem sok mindent takar, de nézzünk magunkba: Ritchie-t tudjuk így szeretni. Onnan tudjuk, hogy neki is jó volt ez a kis újratöltés, hogy rögtön trilógiává szerette volna duzzasztani a Spílert. Ez nem jött össze.
Összejött helyette más. Egy kis Robert Downey Jr., egy kis Jude Law. Sherlock Holmes újrakeverve, újragondolva, újrarázva. Lehet azon vitázni, hogy a 2009-es Sherlock Holmes mennyire volt öngyilkos lépés Ritchie részéről azt nézve, hogy honnan is indult, mint alkotó. A népszerű nyomozó kalandjait havermozik dinamikájával, puskaporosan és félvállas komolysággal elregélő rendező ezen filmjével egyrészről ismét rebootolta karrierjét, más részről átlépett a hollywoodi komfortzónába. No more gangstas. Itt már tényleg nincs helye a golyófogú Vinnie Jones-nak. Ez már az amerikai blockbuster territóriuma. Ritchie egyébként jól vette az akadályt. A Sherlock Holmes-filmekbe sikerült beleinjektálnia annyi egyéniséget, hogy még megkülönböztethető legyen más direktorok hasonlóan akciódús munkáitól, átmentett néhányat a formai jegyekből is, Downey Jr. és Jude Law kettősében pedig megtalálta a kilencvenes évek haverfilm-szereplőinek perfekt utódát. Könnyű szórakozás a nézőknek - némi akció itt, némi verbális szellemeskedés ott, a színészek részéről a kötelező karizma és kémia, pazar korabeli díszletek és már kész is. Itt már nincsen véletlenen alapuló dramaturgia, csak egyszerű történet nagy adag stiláris érzékkel elmesélve. Ugyanez pepitában vonatkozik a második részre.
A 2015-ös Az U.N.C.L.E. embere ehhez képest leginkább annyiban mutatott újat, hogy lecserélte az 1890-es évek Angliáját az 1960-as évek Nyugat-Németországára. Erős stilizáltság jellemzi ezt a filmet is (talán még inkább, mint a Sherlockokat), de ugyanúgy megvan az összecsiszolódni kénytelen páros (itt Armie Hammer és Henry Cavill), akik jólesően szétmarháskodják a vásznat a játékidő két órájában. Ritchie stílusérzékéhez, színpompás képeihez tökéletesen passzol Daniel Pemberton old school, olykor spagetti westerneket idéző pazar zenei aláfestése, feledtetve a forgatókönyv gyengeségeit. A hatvanas évek olasz filmjeit idéző kompozíciók és színkavalkád, valamint a humor úgy hatott, akár egy nagy pohár hűsítő limonádé a kánikulában. Ezzel pedig végleg búcsút intve azoknak a koszlott környékről érkező brit vagány srácoknak, akikkel elindult az úton.
És hogy mi van most? Arthur király viaskodik épp saját felelősségtudatával a nagy vásznakon, miközben elefántszerű lényekkel küzd(?) és Jude Law terrorizálja a népet. Gengszterek, detektívek és titkos ügynökök után legendák a sorosak, hogy Ritchie ezek segédletével elszórakoztasson bennünket. Nagy utat tett meg, hogy ide eljusson, mi is nagy utat tettünk meg vele. Göröngyös volt az út és bizony össze is koccant közben a fogsorunk. De ne vegyen senki mérget arra, hogy nem lesz itt még egy karrierfordító húzás, hiszen azok a fránya nézettségi mutatók megint nem állnak úgy, ahogy kéne. Nem baj, Ritchie! Összeszedted magad ez előtt is, ez után is sikerülni fog. Csak az ég áldjon meg, nehogy majd egy Hullámvölgy 2-vel, vagy egy Revolver-folytatással gyere legközelebb!