Lehet, hogy sokan már végleg eltemették Guy Ritchie-t, legkorábban a Madonna néven elhíresült álomátok, legkésőbb pedig a Sherlock Holmes panem et circenses (kenyeret és cirkuszt a népnek) nevezetű arculatváltásnál, de az kétségtelen, hogy okkal emlegették az ezredforduló környékén Quentin Tarantinoval egy lapon, mint annak brit megfelelője. Nem is kérdéses, hogy melyikőjük tett le többet az asztalra, mindazonáltal okkal tud még mindig megélni abból az image-ből, amit még annak idején felépített magának, de azt - és ezért lehet kárhoztatni éppúgy, mint dicsőíteni - ügyesen, ha nem is hibátlanul igazította a tömegigényekhez. Az Arthur Király: A kard legendája tökéletesen illeszkedik a rendező, modern kori életművébe: itt-ott szedett-vedett, kissé talán többet ígér, mint amennyit nyújtani tud, de egy teljesen szerethető és stílusosan laza kalandmozi kerekedett belőle.
Ritchie annyiban mindenképpen nehéz fába vágta a fejszéjét, hogy a filmtörténet egyik legtöbbször elmesélt, már unalomig ismert legendájához, az Arthur mondakörhöz nyúlt. A legutóbbi filmes feldolgozásig is 2004-ig kell visszamennünk, amelyben Antoine Fuquoa (Kiképzés) a misztikus elemektől megfosztva, egy a történelmi tényeken alapuló, színtelen-szagtalan kalandmozit rittyentett. Bele is bukott, hiába állt a rendelkezésére Clive Owen, Keira Knightley, vagy Mads Mikkelsen. A brit fenegyerek inkább újra visszaemelte a fantasztikus elemeket, megbolondítva a rá jellemző mozaikszerű narratívával, klip esztétikájával és a férfias bajtársiasság rá jellemző menő romantizálásával, mindezt - az eredeti mondából eredeztethető - megváltástörténetbe csomagolva.
Akár a fent leírtakból, akár az előzetesekből is kitűnik, hogy Ritchie az ő markáns stílusához igazítja az adott zsánert, jelesül a dark fantasyt. Elmondása szerint is a célja az volt, hogy a Gyűrűk Ura epikusságát vegyítse a Blöff argo nyelvezetével, ami már papíron is egy rendkívül sajátos elegynek tűnik, nemhogy a vásznon! Az már más kérdés, hogy ennek a két különböző stílusnak a vegyítése hogyan sikerült.
Kezdjük akkor a rosszabbik részével: A kard legendája fantasyként működik a kevésbé és itt ütköznek ki Ritchie elsődleges hiányosságai. Hiába tud erős atmoszférát teremteni - és abban nem is szenved hiányt a film - a mesélés nem az ő terepe. Sokszor akármennyire is egyedien fordít ki egy-egy tipikus zsánerelemet, amikor szükséges lenne, nem időzik el sem a karaktereken, sem pedig a világ megalapozásán - pedig ez elviekben egy 6 részes széria nyitódarabja kellene, hogy legyen, ahol ez elengedhetetlen - és rohamtempóban (gyalog) galoppozik végig a 2 órás játékidőn, hogy aztán egy félresikerült videójátékok bossfight-jára emlékeztető végjátékába torkolljon. Ritkán írok ilyet, de míg pár hónapja Az egészség ellenszeréből vágni kellett volna 40 percet, addig itt alsó hangon ugyanennyi kellett volna, hogy érdemben eltudjunk merülni Arthur legendáriumában. Hogy ez mennyire róható fel a folyamatosan átírt forgatókönyvnek, valamint a folyamatosan tologatott premiernek mindenesetre kérdéses.
Ez némileg rányomta a bélyegét a karakterekre is, amelyeknél azért már lényegesen jobb a helyzet. No persze nem a női karaktereknél, azok most is elsikkadnak, mint Michael Baynél az érdemi forgatókönyv (vagy az érdemi női szereplők), hanem az Arthurt körülvevő gazfickókra. Ritchie többet mozgat belőlük a kelleténél és épp ezért ideje sincs kibontani őket, mégis van annyi karakterjegyük - amelyet jobbára a nevükben hordoznak - hogy megkedveljük és megszeressük őket. Persze a film elsősorban Charlie Hunnam Arthurjának és a Jude Law alakította Vortigernnek a szembenállása körül zajlik, amit Ritchie ugyan a kelleténél megint didaktikusabban mesél el, mégis működő képes. A két férfit gyakorlatilag ugyanúgy a sorsuk elől való menekülés hajtja, csak míg egyikük az örökségét, másikuk a végzetét képtelen elfogadni. Hunnamet nem lehetne egy kikezdhetetlen színésztalentumnak nevezni, azonban a szajhák által nevelt, arany szívű Arthur rettentően jól passzol hozzá és mind tettre kész bajtársként, mind tekintélyt szerzett vezetőként helytáll. A Ritchie-vel a két Sherlock Holmes mozi után ismét együtt dolgozó Law képességei ezúttal sincsenek maximálisan kihasználva és helyenként mintha visszaköszönnének Az ifjú pápában nyújtott alakításának a karakterjegyei, van annyira szánnivalóan utálatos, hogy könnyedén az ellenében drukkoljunk, még ha figurája egyes attribútumai megmagyarázatlanok is maradnak.
Amiben viszont maradéktalanul erős az újkori Arthur király - főleg az első felében - a Ritchie fénykorát idéző sziporkák és karakterek. A Jack Szemnek előadott sztori a rengeteg beszélő névvel, a jelenet ritmusával, cinikus humorával mintha csak a Blöff középkori verziójából köszönne vissza, mindezekhez pedig Daniel Pemberton - Az U.N.C.L.E. emberét követően - ismét olyan elképesztően vagány zenét szállított, ami után még hetekig járni fog a lábunkban a boogie.
Szerencsére a bűvös kard körüli mizéria - vagy szándékosan, vagy Ritchie érzékének hiányában - mellőzi a görcsös előreutalásokat a leendő (valószínűleg soha meg nem valósult) folytatások felé, az Excaliburral való csörték pedig - a nem túl acélos CGI ellenére - elég intenzívre sikeredtek. Ritchie kultstátuszát ismerve azonban garantáltan megtalálja magának ez is a közönségét idővel, amely messze nem hibátlan ugyan, maximálisan hozza amit elvárunk a 21. században Arthur és az Excalibur legendájától: laza, stílusos, király!