Hallatlan 2012 – Filmzene

Legjobb filmzene albumok Nem hiába tartották sokan 2012-t minden idők legerősebb mozis évének, hiszen majd minden hétre került egy várva várt blockbuster vagy egy kultikus rendező filmjének a bemutatója (talán ők is féltek a világvégétől), és ez a műfaji sokszínűségen is látszik. Volt itt újfent a zsigerekig hatoló horror, hamvaiból feltámadó, minőségi sci-fi, valamint csúcsra járatott képregényadaptáció is. Ez a zeneszerzőktől is minőségi munkát követelt, akik ha nem is feltétlenül reformálták meg a műfajt, de (viszonylag) magas színvonalon képviselték azt.

10.Prometheus (Marc Streitenfeld & Harry Gregson-Williams)   Az Alien filmek zenei aláfestései a műfajból adódóan mindig nehezen befogadható darabok voltak, ugyanakkor megkerülhetetlen részei is. Ha nem vesszük figyelembe Brian Tyler az AvP 2-höz szerzett főhajtását, akkor utoljára James Horner csinált a franchisehoz ilyen jól eltalált zenét. A Ridley Scott most már hivatalosan is házizeneszerzőjévé avanzsált Streitenfeld (Gregson-Williamsszel kiegészülve) egy sötét, elektronikával és szimfonikusokkal átszőtt muzsikát szállított, ami olykor megfeküdheti a gyomrot, máskor viszont megnyugtathatja.

09.The Avengers (Alan Silvestri) A szerző gyakorlatilag a Van Helsing óta a legélvezetesebb zenéjével állt elő, amiből a lényegi újdonság ugyan továbbra is hiányzik, és az album közepe is itt-ott kisebb fajta káoszba fullad, de a szuperhőscsapat egyesülésével Silvestri munkája is magára talál. Sőt, nem egyszer túl is nő a képeken, a szabadidejében borászkodó komponistától pedig reménykedjünk, hogy nem kell újabb 8 évet várni egy ilyen szintű muzsikára, legfeljebb csak a Bosszúállók 2-ig.

 08.The Hobbit: An Unexpected Journey (Howard Shore) Howrd Shore visszatért Középföldére – ami temérdek visszatérő témát is jelentett – ugyanakkor az új motívumokkal sem bánt csínján, és a trilógia színvonalához illő minőséget szállított, amit remélhetőleg az elkövetkezendő két részben is hozni fog.

 07.Life of Pi (Mychael Danna) A szerző ezt megelőző munkái leginkább a filmzene barátok körében váltottak ki elismerést, amelyeket jórészt testvérével, Jeff-el együtt jegyzett (Törés, Doctor Parnassus és a képzelet birodalma). Ezzel a változatosan hangszerelt, egzotikus muzsikájával viszont azoknak is sikerült megismerkedniük a szerzővel, akik előtte sosem hallottak róla. A filmhez hasonlóan a zene néhol ugyan leül, de ennek ellenére egy igazán varázslatos darab.

 06.Argo (Alexandre Desplat) A francia komponista idén takaréklángra kapcsolt (értsd. egy tucat zene helyett csak fél tucattal jelentkezett), de a szokásosan magas minőséget továbbra is hozza. Ben Affleck mozijához azonban – ahova A hatalom árnyékában után az itt csak producerként közreműködő George Clooney hozta be – Desplat a rá jellemző stílust otthon hagyta, és egy egzotikus hangszerelésű, magas minőségű világzenét produkált, ami nemcsak a filmzene barátoknak igazi ínyencség.

05.Snow White and the Huntsman (James Newton Howard) Howard 2010 óta nem mutatott fel semmi érdemlegeset, sőt, még a kommersz zenéi (Zöld Lámpás) is rendre félre sikerültek. Idén három munkával is jelentkezett, és noha korrekt lett a John Powellt helyettesítő Bourne zenéje, valamint voltak kiemelkedő pillanatai a Danny Elfman-t felcserélő Az éhezők viadalának is, a legösszetettebb és legsokszínűbb kétségtelenül ehhez a dark fantasybe oltott esti meséhez készült, ami le sem tagadhatja szerzője kézjegyeit.

 04.Skyfall (Thomas Newman) Sam Mendes a jubileumi Bond-kalandra hozta magával házi zeneszerzőjét, aki vélhetően a beugrók sorát gyarapítja a franchise immár öt évtizedes történetében. Néha nem olyan kiforrott, mint David Arnold vagy John Barry Bond-zenéi, és van néhány felesleges töltelék szám is, de Newman hozta a sorozat leginkább motívumokban gazdag albumát (Bond jól ismert témáján kívül kapott M, Silva, Severin, az MI6, az akciók és a címadó is), ami a változatos hangszerelésnek hála is egy igazi Bond-muzsika.

 03.Rise of the Guardians (Alexandre Desplat) A remélhetőleg hamarosan Oscar-díjas Desplat ezzel az albumával végképp felsorakozott az olyan zeneszerzők sorába, mint James Horner vagy John Williams (ha ez eddig nem történt volna meg). Az „animációs Bosszúállók”-hoz komponált szerzeménye a fent említett úriembereknek is dicsőségére válna, ugyanakkor ez a fanfárokkal tele tűzdelt, ízig-vérig karácsonyi kalandfilmzene le sem tagadhatja a francia szerző védjegyeit.

 02.The Dark Knight Rises (Hans Zimmer) Christopher Nolan trilógiazáró darabjához a germán mesternek az előző két rész után nélkülöznie kellett barátját, James Newton Howard-ot annak elfoglaltságai miatt. Ha a zenét tárgyilagosan próbálom nézni, akkor sokkal hátrébb lenne a helye a listán (már ha egyáltalán), mivel jó részét Zimmer az előző részekből egy az egyben copy-pastelte. Kétségtelen, hogy érdemi újdonság nem sok van a két elődhöz képest, de még így is egy erőtől duzzadó, energikus, a témákat a végletekig fokozó, a képekhez rendkívül sokat adó zene született, ami tökéletes megkoronázása a trilógiának. A dobogó legfelső fokáról ugyan lecsúszott, de a legélvezetesebb filmzene díját nyugodtan neki adhatjuk.

 01.The Amazing Spider-Man (James Horner) Pókember újjászületéséhez felettébb érdekes választás volt a szebb napokat látott, az állandó önismétléssel (legtöbbször jogosan) vádolt James Horner, de az Oscar-díjas veterán egy rendkívül változatos, ugyanakkor szuperhősfilmhez képest meglepően emocionális score-t adott ki a kezei közül. Nagyon valószínű, hogy nem lesz annyira népszerű zene, mint a röptét befejező denevérember aláfestése, de ez a fajta zenei sokszínűség – elvégre vannak itt romantikus, vígjátéki, thriller, krimi, sőt, horror elemek is – valamint a letisztult főtéma zenei evolúciója, egy kerek egésszé állnak össze, ezzel pedig Horner munkáját az év legjobbjává teszi.   Az Év Bűnös Élvezete:

 The Cold Light of Day (Lucas Vidal) Az erősen DVD szagú, Henry Cavill főszereplésével és Bruce Willis statisztálásával készült Az igazság nyomában kellő lelkiállapotban igazi kikapcsolódás lehet, és ez igaz a mindössze 29 éves spanyol szerző zenéjére is. Lényegében nem más az egész album, mint egy a Hans Zimmer műhelyéből összelopkodott, a már ismert panelekből összerakott score, de azokat olyan fiatalos lendülettel és ügyességgel teszi egymás mellé, hogy lehetetlen nem szeretni.   Legjobb Zenei Főtémák Mondhatni biztos receptnek számít, ha egy film aláfestésében van egy vezérmotívum, ami a film során folyamatosan visszatér és ezzel nem csak karaktert ad az egésznek, hanem a nézőt is könnyebben berántja a cselekménybe, vagy esetleg közelebb érezheti magát egyes szereplőkhöz – plusz a műfajban járatlanok is általában ezek révén kerülnek közelebbi kapcsolatba a filmzenékkel (lásd. Star Wars, Karib-tenger Kalózai). Az elmúlt évben rengeteg ilyen téma született, amik a laikusok számára is könnyedén a filmekhez rendelhetőek. +1. The Wrath of the Titans – Javier Navarrete Az első részt még a Zimmer-tanonc Ramin Djawadi hozta össze röpke 3 hét alatt, a folytatáson már az Oscar-jelölt Javier Navarrete (A faun labirintusa) ügyködött. Hangzásban érdekes mód érdemi különbség nincs, az album viszont egységesebb, köszönhetően a majd minden számban felbukkanó, de markáns főtémának. 05. Rise of the Guardians – Alexandre Desplat A francia zeneszerzőt – stílusát tekintve – joggal lehetne tekinteni John Williams méltó utódjának, és erre Az öt legenda egy újabb bizonyíték. Az őrzők egyszerre csilingelős és fanfárokkal teli játékos főtémája tökéletesen illik egy olyan hősies csapathoz, amit olyan tagok gyarapítanak, mint Télapó, a Fogtündér, vagy a Húsvéti Nyúl. 04. The Avengers – Alan Silvestri Egyszerű, de nagyszerű. Röviden így lehetne jellemezni a szuperhős alakulat zenei vezérmotívumát. A főtéma a csapat végső egyesülése előtt is többször felüti a fejét, de igazán erőre csak az említett jelenet után kap. Maga a téma a S.H.I.E.L.D. katonás vonósainak dallamaiból ered, és ebből kap szárnyra a közkedvelt motívum a rezesekkel, ezzel egy igazán magasztos és hősies témát alkotva. 03. The Amazing Spider-Man – James Horner A mintapéldánya lehetne annak, hogy egy egyszerű, letisztult témát hogyan kell a végletekig járatni úgy, hogy ne unjunk rá. A változatos hangszerelésnek hála a címszereplő motívumát hallhatjuk visszafogottan és rejtélyesen, erőtől duzzadóan, zongorán vagy ukulelén előadva, gyerek szoprán tolmácsolásában vagy az egész zenekar játékát bevetve. Valóban csodálatos. 02. The Hobbit: An Unexpected Journey – Howard Shore Ez a téma szorul talán a legkevesebb bemutatásra, hiszen már az első előzetes bemutatásakor kult státuszba került a törpök szomorú, de méltóságteljes dala. Várható volt, hogy a már ekkor nagy népszerűségnek örvendő dallam fontos szerepet tölt be a filmben, és így is lett, hiszen Shore ezzel helyettesítette a szövetség témáját. Hibátlanul. 01.The Dark Knight Rises – Hans Zimmer A győzelem nem is lehetett kérdéses. Még ha az album többi része túl sok újdonsággal nem is szolgál, a folyamatos „Deshi Basara”-zás, amire az egész zene fel van fűzve méltó utódja az előző rész Joker témájának. Azzal ellentétben itt nem a kiszámíthatatlanság, az anarchia, hanem a folyamatos fenyegetettség érzése dominált, ezzel zeneileg tökéletesen megteremtve a film egyik legfontosabb hangulati elemét.   Legjobb Betétdalok Általában nem tartom többre a betétdalokat, mint kötelezően csatolt zenei termékeknek, amik az éppen divatos előadók lemezeladásait célozzák megnövelni, ezzel is elvonva a figyelmet a filmzenék (esetleges) valódi értékéről. Persze nagyon ügyesen a filmek szerves részévé is lehet tenni (lásd. Bond-filmek), és 2012-ben mindkettőre láttam példát, méghozzá meglepően bőséges számban és jó minőségben. 05. Live to Rise – Soundgarden (The Avengers) A filmhez kiadták az ilyenkor szokásosan termékcsatolt válogatáslemezt Avangers Assemble címmel, amiből csak a Soundgarden száma hallható a filmben, a stáblista alatt (plusz ez tényleg a filmhez készült). A zúzós rockballada ha nem is találja fel a spanyolviaszt – vagyis van egy ezerszer hallott érzése – mindenféleképpen egy kellemes darab, ami tökéletesen passzol egy olyan filmhez, mint a Bosszúállók. 04. I Believe in Love – Lily Collins (Mirror, Mirror) A kissé bárgyú filmhez egy ehhez passzoló betétdal is dukált, és ezt semmivel se lehetne jobban érzékeltetni, mint egy bollywoodi táncos nótával, ami a moziból sem lóg ki. Sőt. Ha az indiaira hangszerelt Grimm mese többi részével nem is voltunk maximálisan kibékülve, Phil Collins vastag szemöldök mögé bújtatott lánya gondoskodik arról, hogy eme habkönnyű zenés finálé hatására mosolyogva álljunk fel a székünkből. 03. Song of the Lonely Mountain – Neill Finn (The Hobbit: An Unexpected Journey) A Gyűrűk Ura életében mindig kiemelt szerep jutott a betétdaloknak, és ez az előzmény Hobbit esetében sincs másként. Neill Finn a film védjegyének számító törpök dalára fűzte fel énekét, amit a fémes csörgés, valamint a kántálás a háttérben némileg leront, mégis igazán magával ragadó tudott maradni. 02. Skyfall – Adele (Skyfall) A londoni olimpián is szépen produkáló Muse együttes is bejelentkezett a Bond-betétdalra, Supremacy című zúzós szerzeményükkel, ami a Bond-témát is ügyesen használta fel. Sam Mendes egyszerre régi vágású és újító mozijához azonban egy klasszikus Bond-nóta illett, amit a manapság igencsak népszerű Adele – Paul Epworth zenei producerrel karöltve – hozott össze, ezzel a széria az elmúlt 10 év folyamatos stíluskeresgélései után visszatért a Shirley Bassey által már réges-rég kitaposott ösvényre. 01. Breath of Life – Florence & The Machine (Snow White and the Huntsman) A sajátos hangzásvilágáról ismert Florence & The Machine korábbi dalai is eléggé filmszerűek voltak, most pedig végre filmet is kaptak mellé – még ha nem is a legjobbat. A szimfonikusok és az énekesnő sajátos hangszínéből pedig egy olyan magával ragadóan dinamikus és erős dal született, ami nem csak az idei vetélytársakat utasítja könnyedén maga mögé, hanem (kis túlzással) a korábbi évek képviselőit is.   Legjobb Tételek Egy-egy zene színvonalától függetlenül a szerzőknek sikerül maradandó tételeket is alkotniuk. Ezek van, hogy az egész album egyetlen kimagasló pontjai, de van, hogy a nagy egész egy részét képezik. Az alábbiakban, rangsorolás nélkül, de egy filmzene struktúrájának megfelelően próbáltam összeválogatni azokat a zeneszámokat, amiket a 2012-es évből a legjobbnak tartottam. Tea for Three Plus One – The Woman In Black (Marco Beltrami) A már kezdetben baljósan csilingelő nyitótétel szép fokozatosan megy át a hegedűk élesen fenyegető játékába, jelezve hogy sem a filmbéli gyerekek, sem a néző nincs biztonságban a címszereplőtől. Marco Beltrami ezzel ismét bizonyítékát adta, hogy Christopher Young mellett jelenleg ő a horror zenék szakértője. Flying Through The Air – Resident Evil: Retribution (Tomandandy) A visszafelé játszott nyitójelenet alá készült elektronikus szám még bizakodásra adott okot a továbbiakra nézve. Még ha az album további része mehetett volna is a kukába (vagyis a Lomtárba), a „zeneszerző” páros ezen száma valóban egy jól sikerült darab. Too Close – Prometheus (Marc Streitenfeld) A folyamatosan lüktető elektronika, kiegészülve a vonósokkal, fúvósokkal valamint az ütős szekcióval egy igencsak sajátos számot eredményez, ami jól tükrözi azt a titokzatos nyugtalanságot, ami a film szereplőire ez után vár. The Bloody Shot – Skyfall (Thomas Newman) Az album tele van jobbnál jobb akciótételekkel, de Newmannek Bond vonatos tombolásánál sikerült megtalálnia a leginkább az egyensúlyt saját stílusa és a 007-es zenei hagyományai között. A szám kezdetben tompának hathat, de a folyamatosan fokozódó feszültség a zenekartól is a maximumot követeli meg. White Hart – Snow White and the Huntsman (James Newton Howard) Noha a tavalyi Zöld Lámpásnál rácáfolt, de James Newton Howard a varázslatos dallamok egyik nagymestere. Ez a tétel is jól bizonyítja, ahogy Hófehér rácsodálkozik az erdő mágikus lényeire – még ha Kristen Stewart arcán semmilyen érzelmet nem vélünk felfedezni – úgy a hallgatóra is átragad ez a csodálat, és az se rontja el, hogy a szám utolsó harmada egy huszárvágással (a jelenetből adódóan) akciószámba vált át. Tsimtsum – Life of Pi (Mychael Danna) Az album tömve van a változatosabbnál változatosabb hangszerelésű tételekkel, számomra mégis ez a „hagyományosabb”, a kórust erősen igénybevevő sirató szám nyerte el a tetszésemet, ami amellett, hogy szívfájdítóan gyönyörű, tökéletes bizonyítékát adja a szerző sokoldalú tehetségének. Scent of Death – Argo (Alexandre Desplat) Ez a szám is jól példázza, hogy a mai filmzeneszerzés egyik legtehetségesebb komponistája Desplat. Ahogy ebben az esetben (vagy a Hotel Messages tételnél is) a szerző az emberi hangokat használja, és ahhoz igazítja az egzotikus hangszereket, az valóban tanítani való. Ben’s Death – The Amazing Spider-Man (James Horner) Az egész album talán legegyedibb száma, ami egyben vízválasztó is az addig hallottakhoz képest. A kezdeti szintis krimi hangulatot a férfikórus siratása váltja fel, akik a szám végére erőteljes kántálásba kezdenek, ezzel is érzékeltetve azt a gyászból táplálkozó dühöt, ami a címszereplőt elindítja a hőssé válás rögös útján. Tooth Collection – Rise of the Guardians (Alexandre Desplat) Egy igazi színes, vidám és energikus szám, ami a karakterek sokszínűségét és játékosságát is hibátlanul magába foglalja. Igazi kis örömzene, ami Desplat-nak csak egy kisujjgyakorlat volt. Rue’s Farewell – The Hunger Games (James Newton Howard) Noha nagy kedvencem Danny Elfman, jó ötlet volt átadni a stafétabotot James Newton Howard-nak. Ha az album többi része nem is olyan kiforrott, ez a szám bizonyítéka annak a magas szintű drámai érzéknek, amiért a szerzőt szeretjük, és ami nélkül az igencsak érzelmes jelenet, ami alatt felcsendül, lényegesen kevesebbet érne. Over Hill – The Hobbit: An Unexpected Journey (Howard Shore) Mivel a szereplők ebben a történetben is szeretnek bandukolni és kalandokba keveredni, kellett nekik egy vezérmotívum, ami jól helyettesíti a szövetség témáját. A törpök dala tökéletesen ellátta ezt a szerepet, különösen ebben a tételben, ahol a szereplők hegyen-völgyön keresztül vándorolnak céljuk felé. Won’t Let Go – Cloud Atlas (Tom Tykwer, Johnny Klimek, Reinhold Heil) Az egyik rendező, Tom Tykwer ismét hozta magával két kollégáját, akikkel zeneszerzőként minden filmjükön együtt dolgoztak, és jelen esetben is próbálták összefogni zeneileg ezt a szerteágazó történetet – több-kevesebb sikerrel. A címadó szextett ugyan valóban egy gyönyörűséges darab, számomra mégis ez a pörgő szám az album igazi csúcspontja. Imagine The Fire – The Dark Knight Rises (Hans Zimmer) A végül magára maradt Hans Zimmer méltó módon fejezte be a trilógiát, aminek zenei megkoronázása ez a témákat mesterien vegyítő, energikus szám. A sors fintora, hogy a film során egyszer sem hangzik el, leszámítva pár részletét. Scrats Fantasia On A Theme By LVB – Ice Age: Continental Drift (John Powell) Még ha a harmadjára a széria zenéjéért felelős Powellnek ez inkább rutinmunka volt, az a fajta játékosság, ami a szerző sajátossága sokaknak dicsőségére válna. Mint például a fenti tételben is, amiben Michael Kamen Die Hard-jai óta a legjobban vegyíti Beethoven Örömódáját a saját elképzeléseivel, amiből a pár pillanatra felcsendülő egzotikus hangszerek sem hiányozhatnak. A Promise – The Avengers (Alan Silvestri) A főtéma megannyi felcsendülése közül kétségtelenül ez lett a legegységesebb és a legjobb. A kezdetben csak akusztikus gitárral lágyan induló szám szép fokozatosan egyre nagyobb erőre kap, hogy a végén a zenekar teljes pompájában játssza azt, jelezve, hogy a frissen megalakult hős csapat tagjai most búcsút intenek egymásnak, de amint szükségünk lesz rájuk, visszatérnek. The Heroic Weather-Conditions of the Universe, Part 7: After The Storm – Moonrise Kingdom (Alexandre Desplat) A komponista valójában az egész film alatt ugyanazt a varázslatosan hangszerelt témát variálja, ami nyilván abból adódik, hogy a válogatás számokon van inkább a hangsúly. Hogy a stáblista alatt hallható tétel mégis kiemelkedik nemcsak az albumról, hanem éves viszonylatból is, az abból az egyszerű okból fakad, hogy a folyamatosan belépő hangszereket felkonferálják. Így (egy kis angol tudással) az is tisztában lehet, hogy milyen hangszert hall éppen, akinek óvodában is keverőpult volt a jele.

Oldalak: 1 2