Hallatlan 2013 – Filmzene

A leginkább értékelhető albumok: olyan téren viszont a rangsor elhagyásával mindenképpen könnyű dolgom van, hogy megjelenésük időrendje szerint csoportosítsam azokat az albumokat, amelyek a leggyakrabban fordultak meg a lejátszómban.

Marco Beltrami – A Good Day to Die Hard Ha a film stábjában van valaki (a kaszkadőrökön kívül), akinek nem kell lehúznia a fejét a rászegeződő géppuskák torkolattüzétől, akkor az Marco Beltrami. Annak ellenére, hogy megfeszített munkatempóban dolgozott, lényegesen jobb munkát adott ki a kezei közül, mint John McClane ezt megelőző kalandjánál, ami szintén nem volt rossz. Sajnálatos, hogy a komponista más munkáiban (Eleven testek, Z világháború, Farkas) tavaly ezt a szintet csak alul múlni tudta.

M83 – Oblivion Valójában a Hans Zimmer-i hátszéllel megsegített formáció nem tett mást, mint egybegyúrta az Eredet, a Tron: Örökség és az A Sötét Lovag: Felemelkedés zenéjét (sokszor már felettébb pofátlanul), ugyanakkor mindezt rendkívül jó érzékkel és dinamikusan tették, amiért nem lehet őket elmarasztalni.

 Thomas Newman – Side Effects A Newman család legfiatalabb, és legegyedibb stílusú tagja a kétezres évek közepes zenéi után, az elmúlt időszakban sikeresen rehabilitálta magát. Ennek egyik újabb állomása a régi időket idéző, melankolikus, ugyanakkor kellően frissnek ható Mellékhatások zenéje is.  

 Michael Giacchino – Star Trek: Into the Darkness Valójában sokáig csalódásként éltem meg Giacchino munkáját, mivel az első részhez írt szerzeménye nagy kedvencem, ez pedig már kevésbé hatott annyira frissnek és elevennek, mint elődje. Azonban lassú víz, partot mos alapon szépen lassan beért nálam, elsősorban az új gonosz briliáns vezérmotívumának hála.  

 Hans Zimmer – Man of Steel Sokat ostoroztam (és még fogom is) a német komponistát, de azt továbbra sem vitatom, hogy szórakoztató, a képeket nem csak aláfestő, hanem az ott látottakat a négyzetre emelő zenét csapatával együtt még mindig remekül tud komponálni. Az Acélember zenéje pedig abszolút ilyen, minden lényegi újdonság ellenére is.

Hans Zimmer – The Lone Ranger És a lényegi újdonság hiánya – továbbra is Zmmernél maradva – A magányos lovas zenéjére is abszolút áll, mégis érződik rajta, hogy komponistája nagyobb kedvvel, lendülettel és több kreativitással dolgozott ezen a Karib-tenger kalózait, Sherlock Holmest, valamint Angyalok és Démonokat is megidéző western muzsikán, mint az acélmanusén.

Ryan Amon – Elysium A trailerzenék világából érkező Amon lényegében nem tett mást, mint az előzetesek alatt hallható epikus, némiképp hatásvadász stílust hozta magával. És milyen jól tette, ugyanis az eléggé elnagyolt filmhez rengeteget ad hozzá a zene. Soha rosszabb bemutatkozást!

Steven Price – Gravity Nagy rizikó volt egy kevésbé ismert komponista bevetése egy olyan sajátos stúdiófilm esetében, ahol a zenei stáb munkájának a súlya az átlagosnál nagyobb. Price azonban sikeresen vette az akadályt, ugyanis a Gravitáció számos erősségének az egyike a sajátos, hol éteri, hol eltorzított, de semmi máshoz nem fogható aláfestése.

Johann Jóhansson – Prisoners Több ismeretlen komponistát Hollywoodba! A filmhez hasonlóan muzsikája is precíz, minőségi, ugyanakkor megterhelő műremek. Épp ezért nem egyszerű hallgatnivaló, de az ínyenceknek kihagyhatatlan.

James Newton Howard – The Hunger Games: Catching Fire Míg Shyamalan újabb szakmai koporsószögéhez egy korrekt aláfestést össze tudott hozni, addig az Éhezők Viadala második felvonásához egy az első résznél kiforrottabb, komplexebb, de szerencsére az előző témákat nem nélkülöző zene született. Reméljük a finálékra sem fog megállni ez a fejlődés.

Alexandre Desplat – Philomena A francia szerző munkássága nem maradhat le a listámról, még ha pont abban az évben is szabadságolta magát a leginkább (legalábbis a monstre hollywoodi filmek terén), amikor igazán szükség lett volna rá. A Philomena zenéje pedig tökéletesen illeszkedik az olyan korábbi Frears mozik minőségi aláfestéseinek a sorába, mint A királynő vagy a Tamara Drewe.   Csalódás: ebből a gyenge felhozatal ellenére sem volt sok, de azért akadt, ráadásul két olyan filmnél, ahol meghatározónak kellene lennie a zenének is.

Marco Beltrami – Wolverine Ha már az előbb megdicsértem, akkor most hadd marasztaljam el Beltrami-t. Némiképp érthetetlen számomra, hogy miután James Mangold-al első ízben (3:10 to Yuma) olyan sikeresen működtek együtt, hogy az a komponistának egy Oscar-jelölést is hozott, hogy adhatott ki egy ennyire se íze, se bűze zenét a kezei közül. Mondjuk a filmhez tökéletesen passzol.

Howard Shore – The Hobbit: Deselation of Smaug A legnagyobb csalódás azonban mindenképpen ez, méghozzá annak fényében, hogy sem a Gyűrűk Ura világának, sem Shore ehhez szerzett műveinek nem vagyok elkötelezett rajongója, mindamellett, hogy az érdemeit elismerem. A tavalyi Váratlan utazás viszont meglepően tetszett, de arra nem számítottam, hogy az a Shore, aki még egy Alkonyat filmet is képes volt zeneileg érzelmekkel felruházni, az pont egy Tolkien univerzumában játszódó mozihoz elfelejtsen akármilyen témát írni és megelégedjen csak a vásznon látottak aláfestésével.   Amiket szerettem volna szeretni: a csalódások mellé összeválogattam azt a néhány albumot, amiknek vannak értékes pontjaik (vagy önmagukban is azok), de valamilyen félre magyarázhatatlan okból nem tudtam őket megkedvelni.

Brian Tyler – Iron Man 3, Thor: The Dark World Az igazat megvallva a komponistától a Vasember 3 esetében erre, a javarészt Zimmert-majmoló stílusra számítottam. A főtémája és annak interpretációi még kifejezetten tetszetősek, ezért is fájó, hogy nem tudta tartani végig ezt a színvonalat. A Thor-nál viszont fenntartom a lehetőséget, hogy idővel megszeretem, mert Tyler utoljára talán a Childrens of Dune-nél volt ilyen remek formában, viszont néhány remek motívum ellenére (mint amilyen Lokié) sem tudott magával ragadni az egész. De talán majd idővel.

Hans Zimmer – Rush Ez se egy kifejezetten rossz zene, vannak nagyszerű pillanatai (lásd lentebb), de mindezek ellenére nem akar összeállni egy kerek egésszé, amit talán a betétdalok is megnehezítenek. Kellemes meglepetések: ebből ugyan nem volt sok, de mindenképpen érdemesek nemcsak egyszeri hallgatásra.

Brian Tyler – Now You See Me Ugyan az album fele tele van remixekkel, ezek kivételesen egyáltalán nem hatottak feleslegesnek, Tyler pedig egy nagyon kellemes, könnyed, hol régimódi, Lalo Schifrin munkáit, hol pedig Hans Zimmer jobban sikerült zeneiségét sikerült megidéznie, ami a képekhez is rengeteget ad.

Henry Jackman & Matthew Margeson – Kick Ass 2. Az első rész zeneszerző létszáma a felére csökkent, és az eredeti felállásból is csak egy maradt, ami elegendő volt a zenei folytonossághoz, ugyanakkor a nagyobb kiforrottsághoz is. Így született egy lényegesen intenzívebb western beütésű szuperhős muzsika, ami némileg talán elődje fejére is lép minőségben.

Daniel Pamberton – The Counselor Oly sok év után, Ridley Scott lecserélte állandó komponistáját, Marc Stretenfeld-et, de hangzásban lényegi különbség nincs. Szerencsére. Kellemesen latinos hangzás és elektronika nem feltétlenül maradandó, de élvezetes keveréke.   Legjobb sorozatzene: alapvetően ezekben az összeállításokban csak a nálunk mozikba került filmek zenéiről emlékezek meg, de jelen esetben kivételt kell tennem.

Murray Gold – Doctor Who: Series 7 Hosszas évek halogatása után estem neki a kultikus brit sorozatnak, ami hamar magával ragadott, részben Murray Gold fantasztikusan sokszínű zenéjének köszönhetően. A harmadik évadban találta meg igazán a sorozat zeneiségét, majd az ötödik évadtól újabb szintet lépett a muzsika, részben a 11-es zseniális témájának köszönhetően, amit a komponista a legújabb szezonban is tudott úgy variálni, hogy az frissnek hasson, miközben – a kelleténél hosszabb albumon – még így is sorjáznak a jobbnál jobb számok.   Legjobb betétdalok: itt nem feltétlenül a filmhez készült nótákat vettem alapul (pedig úgy lenne illendő), hanem hogy funkciójukat mennyire látták el. Radioactive – The Host (Imagine Dragons) A botrányosan ótvar film előzetesét is ez a szám adta el és sajnos bő két órát végig kellett ülnünk a filmből, hogy végre felcsendüljön az együttes remek száma, ami legalább próbálja velünk feledtetni az addig látottakat. Oblivion – Oblivion (M83 feat Susanne Sundfor) Az együttes és a norvég énekesnő egy egyszerre régi vágású és modern dallal rukkoltak elő, ami azon kevés nóta közé tartozik (jelen listán is az egyetlen), ami hangzásban szorosan összefonódik a score-al. We own it – Fast & furious 6 (2 Chains feat Wiz Khalifa) A hip-hop és a rapp nem éppen a szívem csücskei, már ami a modern zenei irányzatokat illeti, de azt el kell ismernem, hogy ez egy több, mint hangulatos darab. Happy – Despicable Me 2. (Pharrel Williams) Az első rész válogatás része szerintem több, mint botrányos volt, és a most lényegesen jellegtelenebb score-al összevonva sem sokkal jobb a helyzet. Ettől a daltól azonban lehetetlen, hogy az ember ne derüljön jó kedvre. I See Fire – The Hobbit: Deselation of Smaug (Ed Sheeran) Valójában a Középföldéhez készült betétdalok közül messze a leggyengébb és igazán csak a stáblista alatt fejtette ki nálam a hatását, de ott legalább nagyon.   Legjobb témák: ez az egyetlen olyan kategória, ahol képes voltam rangsort felállítani, pedig tavalyhoz képest, most nem volt olyan erős a felhozatal. +1. Can You Dig It – Iron Man 3 (Brian Tyler) Az amúgy korrekt, a jellegtelen score-t némileg megmentő főtémának nem sok keresni valója lenne ezen a listán, viszont ez a retrós, rajzfilmsorozatok főcímét idéző interpretációja kétségtelenül zseniális. 5. The Witch Hunters - Hansel & Gretel Witch Hunters (Atli Örvarsson) A főtémát hallgatva némileg furcsa, hogy egy Hans(el) Zimmer keze alól kikerült, egyre tehetségesebb komponista és nem Danny Elfman egyik rajongója szerezte eme hangzatos kis muzsikát, pedig az előbbi esete forog fenn. 4. Philomena – Philomena (Alexandre Desplat) Már az első hangjegytől világos, hogy ki az elkövető. Sőt! Sok hasonlóságot mutat Desplat korábbi műve, az Extremely Loud and Incredibly Close főtémájával, de ennek ellenére bánatos meghittsége továbbra is magával ragadó. 3. Now You See Me – Now You See Me (Brian Tyler) Az egész mű gerincét képező főtéma könnyed és laza, ami nagyon jól fekszik a komponistának, és annak ellenére, hogy a zene a kelleténél jobban erre van felfűzve, valahogy cseppet sem válik unalmassá. 2. Arcade – Man of Steel (Hans Zimmer) A német komponista kétségtelenül ért a hangfalszaggató főtémákhoz, és adná magát, hogy itt az előzetesekben is elhangzó új Superman-theme szerepeljen, számomra azonban ez a Zod motívumából eredeztethető akciótéma nyerte el a tetszésemet 1. Ode to Harrison – Star Trek: Into the Darkness (Michael Giacchino) Sajnálatos, hogy ebben a formájában nem került rá az albumra, pedig a játékidő elbírta volna (és a stáblista alatt is szerepelt), de Harrison témája a maga, kezdeti sejtelmességével, ami – Star Trek filmtől némileg szokatlan módon – csodálatos magasságokba emelkedik. Ennek fényében kár, hogy a Star Wars VII.-ről Giacchino lecsúszott, de egy olyan emberrel szemben, mint a saga-tól elválaszthatatlan John Williams ez egyáltalán nem szégyen.   Legjobb tételek: ebben a kategóriában, szerencsére legyen akármilyen gyenge is az év, mindig bőséggel találok kedvemre valót. Most is a tavalyi mintájára nem rangsorolva, hanem egy filmzene album mintája szerint következnek a 2013-as év legjobb számai. Logo Mania – Jack, The Giant Slayer (John Ottman) Mikor anno a film alatt meghallottam ezt az alig egy perces szösszenetet, arra gondoltam, hogy végre a komponista igazán odateszi magát. Sajnos ez nem történt meg, de ebben a 60 másodpercben több intenzitás és kalandosság van, mint az album többi részében. Yuri Says – A Good Day To Die Hard (Marco Beltrami) Itt ellenben már bajban vagyok, ugyanis számos tétel közül választhattam volna (pl. Truckzilla Part 1), nekem mégis az (egyébként a film szempontjából irreveláns) Örömóda felhasználásával készült nyitó track az abszolút kedvencem. A Very Sick Girl (Main Title) – Side Effects (Thomas Newman) Newman kétségtelenül a dráma és a melankólia zenei kifejezésének nagy mestere, ami itt a film szempontjából is központi elem, ő ezt pedig már az első hangjegyeknél tökéletesen elkapja. Smash and Grab – The Croods (Alan Silvestri) John Powell tavaly a túlhajszoltságra hivatkozva szabadságolta magát, viszont az animációs filmkészítők ragaszkodtak az általa jól bevált stílushoz, amit részben Danny Elfman Epic-je, de főleg a másik nagy öreg, Alan Silvestri is követett. Ha a fenti tétel mellett nem lenne ott, hogy ki szerezte, nehezen hinném el, hogy ezt Zemeckis házi zeneszerzője követte el, de ez nem von le semmit az érdemeiből. London Calling – Star Trek: Into Darkness (Michael Giacchino) Itt is belefuthatunk számos remek zeneműbe, mint például a kórus, klingon nyelven kántáló „The Kronos Wartet”-jébe, de a legemlékezetesebb a Harrison téma első, zongorára épülő variánsa. A kezdeti bánat szépen fokozatosan megy át fenyegetettségbe, hogy aztán végül a címszereplőhöz hasonlatosan testi valójában is felbukkanjon. Egyszerűen nagyszerű. The Tour – The Hunger Games: Catching Fire (James Newton Howard) Ez a szám tökéletes példája annak, hogy hogyan kell egy franchise zeneiségét továbbvinni. A tétel eleje az első rész legszebb témájával a „Rue’s Farewell”-el nyit, hogy utána átadja a helyét a szerző szokásosan magas színvonalú drámaiságának. [embed]https://www.youtube.com/watch?v=hz1l9GrY8G0[/embed]   Let’s Go to Town – The Great Gatsby (Craig Armstrong) A legtöbb szó általában a válogatásalbumról esik – ami szerény véleményem szerint meg sem közelíti zeneiségében Luhrmann Moulin Rouge-át – pedig a rendező házi komponistája is egy nagyon kellemes score-t hozott össze, amiről a záró tétel mellett a kocsikázás alatt hallható folyamatosan erőre kapó tétel lett a legjobb. The Mechanic – Iron Man 3 (Brian Tyler) Igazándiból ez volt az első – valamint a zárótétel retrós főtéma variánsán kívül az egyetlen – tétel, amire felkaptam a fejem. A kezdeti bánatos hangzás a főszereplőhöz hasonlatosan fokozatosan magára talál, hogy aztán egy big bandes, karácsonyi csengettyűvel megfűszerezett kavalkádban magára találjon. Cool. Earth 2077 – Oblivion (M83) Sokat vacilláltam, hogy ez, vagy az Eredet utánérzésű „Canyon Battle”-t válasszam, végül annak enyhén szétszabdaltsága ez ellen szólt, míg ennél a tételnél nem lennék meglepve, ha előzetesek alatt is belefutnánk. Car Trouble – Rush (Hans Zimmer) Ha Zimmer, akkor az intenzitás elkerülhetetlen velejárója egy olyan score-nak, mely a Forma 1 fénykorát járja körbe. Ennek legékesebb példája pedig ez az erőtől duzzadó, energikus és rock-os tétel. New Coordinates – Percy Jackson: Sea of Monsters (Andrew Lockington) A szerzőre az elmúlt években leginkább a filmhez hasonló másodvonalbeli ifjúsági fantasy-k (Szikraváros, Utazás a Föld középpontja felé) kapcsán figyelhettünk fel, ahol munkái valamivel jobb minőséget képviseltek, mint a mozgókép, ami alá készültek. Ez jelen esetben csak félig igaz, mivel mire ehhez a tételhez eljutunk, lepörög az album több mint a fele, de itt végre felkapjuk a fejünket. Through Falling Snow – Prisoners (Jóhann Jóhannsson) Az igencsak depresszív score könnyedén rá tud telepedni az ember lelki világára, mivel megnyugtató, derűs pillanatokkal – a filmhez hasonlóan – nem szolgál. Ez alól csak a zene vezérmotívumát a remény és a dráma elegyével tökéletesen vegyített, végletekig fokozó szám jelent kivételt, de az nagyon. Flight – Man of Steel (Hans Zimmer) Az album roskadozik a szórakoztatónál szórakoztatóbb számoktól (Zimmer, ugyebár), ennek egyik legjobb példája Clark Supermanként való első repülése alatt hallható. Valentine – The Mortal Instruments: City of Bones (Atli Örvarsson) A szerző igen kellemes kis zenéje igazán a főgonosz, Valentine felbukkanásakor kap fenyegetően megkapó erőre, és amíg szól, eltudjuk hinni – szegény Jonathan Rhys Meyers próbálkozása ellenére is – hogy egy valamire való antagonistával állunk szemben. Warehouse Showdown – Kick Ass 2. (Henry Jackman & Matthew Margeson) A film alatt többször is felkaptam a muzsikára a fejem, annak westernes behatásai miatt, de a finálé alatt olyan mértékű libabőr és adrenalin kapott el, ami ritkán szokott. Itt érezhetően a két komponista már mindent beleadott az elektronikai részlegbe, kíváncsi vagyok, hogy egy esetleges harmadik részben ezt hova tudják majd fokozni. Elysium – Elysium (Ryan Amon) Noha az album szerintem a kelleténél hosszabb, rengeteg nagyszerű tétel foglal helyet rajta. Nekem mégis ez a női vokállal kísért, enyhén hatásvadász track volt az egyik kedvencem. Gravity – Gravity (Steven Price) Sok téren hasonló a helyzet, mint az előző számmal. Némileg talán közhelyes, de szépen építkezik a zene egyik vezérmotívumára, ami korábban a veszteség és a fájdalom jelképe volt, itt már a reményé és az újrakezdésé. Finale – The Lone Ranger (Hans Zimmer) Ebben a trackban a szerző részéről ritkán hallható alázat figyelhető meg. A lovas korábbi interpretációival egybeforrt, Rossini féle Tell Vilmos nyitányra csak annyira telepszik rá Zimmer akció stílusa, amennyire kell. Nagyszerű. Desert Star Septic (Credits) – The Counselor  (Daniel Pamberton) Ha az imént azt írtam, hogy maga az album olyan, mintha nem lenne lényegi különbség Ridley Scott előző filmjeinek zenéjét jegyző Marc Streitenfeld és Pamberton muzsikája között, akkor az a megállapítás is helytálló, hogy eme zárótétel viszont akármelyik Robert Rodriguez film vége főcíméhez elmenne.  

Oldalak: 1 2