Egy harminc-negyven évvel korábbi alkotás megtekintésekor elsősorban nem a speciális effektek akkori állapota, vagy a támogatott, tűrt és tiltott viselkedésről vallott társadalmi közmegegyezés átalakulása lepi meg az embert. Hanem elsősorban a dramaturgiai szabályok hökkentik meg a nosztalgiázni vágyókat, mivel letaglózó, hogy még a kilencvenes években is mennyivel feszesebb tempója volt egy filmnek. Pontosabban fogalmazva, a hangulati egységre és a szigorúan behatárolt stílusú történet töltelék nélküli elmondására tett törekvés intenzitása összehasonlíthatatlan.
Ez a két, visszaszorulófélben lévő trend önkéntelenül is ráébreszt minket, hogy mostanában más szelek fújdogálnak. A direktorok ignorálják a rendelkezésre álló alfelek és az azokkal megülhető lovak száma közötti, kérlelhetetlenül szigorú összefüggést. Ergo, gyakran támadhat az a benyomásunk, hogy igazából a forgatás napján ébredtek rá, hogy lövésük sincs arról, hogy pontosan mit is akarnak elmesélni. Ennek folyományaként dagályos-eklektikus szörnyszülöttek másznak elő a szórakoztatóipar talán legnépszerűbb ágának boszorkánykonyhájából: az ildomosnál fél órával hosszabb, ám cserébe mindenbe bele-belekapó, és maguk után óhatatlanul hiányérzetet hagyó, hamvába holt próbálkozások.
Mérhetetlen szerencsékre Jesús Font műve, a HollyBlood elkerüli ennek a hullámnak a primitívebb csapdáit, de le sem tagadhatná, hogy a korábban kőbe vésettnek hitt szabályokat laza ajánlásokká minősítő éra szülötte.
A bántóan átlagos Javi (Óscar Casas) megszólítani sem nagyon meri vele egy iskolába járó szerelmét, a vámpírmániás Sarát (Isa Montalbán). Ezért jobb híján női álnéven chatelget a lánnyal, miközben a kapcsolatukról fantáziálgat - ám véletlenül egy kincset érő lehetőség hullik az ölébe. A különc leányzó ugyanis szentül hiszi, hogy Azrael, a vámpírok enigmatikus fejedelme valahol a közelben bújik meg, és néhány félreértés miatt arra jut, hogy a fiú a legendás vérszívó. Az kezdetben kéjes örömmel táplálja ezt a tévképzetet, de hamar kénytelen ráébredni, hogy paranormális entitások síron túli létének imitálásával hódítani lényegesen bonyolultabb annál, mint ahogy azt elsőre gondolta.
Mert nem csak a koporsószökevények szokásait kéne hibátlanul utánoznia: halmazati büntetésnek furábbnál furább figurákkal is összehozza a sors. Agresszív, rokkant-leszbikus állatvédő, önveszélyesen lelkes Van Helsing-pótlék és a Real Madridot vallásosan imádó tapló mellett kvázi legyőzhetetlen szörnyetegekkel is meggyűlik a baja. Ám miféle amorózó az, aki nem nyom barackot a halál dögszagú csontkobakjára, és ragad szenteltvizet vagy fakarót, ha ez kell ahhoz, hogy elhódítsa epekedve áhított egyetlene szívét?
Tagadhatatlanul mókás az alaphelyzet, és a fényét emeli, hogy megannyi kortárs komédiával szemben nem az imbecillitás határát súrolóan korlátolt flótásokon, vagy egymással sohasevolt szlengkifejezéseket használva kiabáló nyomorultakon kéne röhögnünk. Bár fékeveszetten hömpölygő poén-parádéról beszélni minimum barokkos túlzás, de az okosan felépített, hovatovább, nemritkán frappáns-merész gegek és dialógusok garantáltan mosolyt csalnak az arcunkra. Ráadásul a szereplőgárda tagjai egytől-egyig markáns egyéniségek, és a jellemük gyengeségeire építő tréfák tovább emelik az összképet.
Azonban kissé paradox módon pontosan ez a legfőbb baj. Mivel az Alkonyat franchise-ba belerúgó, uszkve másfél évtizedet késő fricskák kivételével parádésan muzsikáló humoros vonulat egyik nem kívánt mellékhatása, hogy az alibizésnek is gyenge horrorelemek láttán sanszosan kedvünk szottyan gúnyosan ciccegni. Elvégre az új évezred hajnalán is kínos CGI-trükkök, a mérsékelten meggyőző praktikus kunsztok és a drámaian szűk marokkal mért, elviekben borzongató, ellenben gyakorlatilag libabőrt sem előidéző intermezzók paródiának hatnak.
Mintha egy pillesúlyú tini-bohóságba szigorúan marketingokokból hozzáadtak volna pár, a büféköltségvetésből megspórolt pénzből tető alá hozott, és a játékidő nyolcvanöt százalékához ímmel-ámmal se nagyon illeszkedő rémmese-jelenetet. Megkockáztatom: az élőholtak, illetve a lapos álrejtély elhagyásával, és a sztori a kamaszkor kínjainak-klikkharcainak mélyebb bemutatásával egy, magasan a Netflix szürke-lábszagú tucatátlaga fölé emelkedő etalon érkezésének örülhetnénk.
Összességében tehát, ha elfogadjuk, hogy a nap hátralévő részében át-átsuhan az agyunkon, hogy a gigantománia újabb áldozatot szedett, akkor ne habozzunk. Hiszen a spanyol rendező fáradozásainak sajátos zamatú gyümölcse kilencven kurta percre elfeledtetheti velünk a hétköznapok búját-bánatát - már persze, ha nem irreális elvárásokkal kattintunk rá a lejátszás gombra. Amennyiben viszont ununk azon bosszankodni, hogy világosabb fókusszal nagyságrendekkel szórakoztatóbb végeredménnyel üthetnénk el az időnket, nem sokat vesztünk, ha kihagyjuk.
