Alapvetően megvannak a maga perfekciói a karakternek és Chris Hemsworth alakításának, de Kenneth Branagh bevezető filmje után kellően kicsit pukkant az Alan Taylor által rendezett második rész ahhoz, hogy az ember elveszítse hitét a franchise-ban. Hiába volt kiváló adalékanyag a norvég istenség a Bosszúállók-filmekben és hiába volt ott mellette Tom Hiddlestone ármánykodó Lokiként, valahogy soha nem tudta kiváltani azt az egyöntetű lelkesedést a kritikusokból vagy a nézőkből, mint - teszem azt - Tony Stark első kalandja, vagy A galaxis őrzői két etapja. Hogy mégis miért élünk a gyanúperrel, hogy épp a harmadik lesz az, amit legtöbb rajongó a szívébe zár? Elég csak egy nevet mondani: Taika Waititi.
Ha még valaki nem hallott volna Taika Waititi-ről ezt megelőzően, talán még nem bűn, mindenesetre olyan hiány, amelyet mindenképpen pótolni kell. Az új-zélandi származású direktor ugyanis az egyik legkelendőbb exportcikke mostanában az országnak - ezen kívül pedig talán a legviccesebb is. Waititi ez idáig csupán három nagyjátékfilmet készített: a Boy címűt, mely egy Michael Jackson-rajongó srácról szól; a Hétköznapi vámpírokat, ami egy fergeteges kamu-dokumentumfilm vámpírokról; valamint a Vademberek hajszáját, ami amellett, hogy rettentő vicces road-movie, még helyenként meghatóbb és emberibb, mint a hollywoodi filmek nagy része. Történetesen ez utóbbi két film volt az, ami úgy istenigazából feltette a rendezőt a filmes térképre és konkrétan a Hétköznapi vámpírok bemutatójától datálhatjuk azt, hogy folyamatosan felfigyelünk arra, ha valami hírt hallunk az alkotó felől. Ám míg az imént felsorolt filmek álomgyári mércéhez viszonyítva meglehetős alacsony költségvetésből készültek el, addig most sokkal nagyobb összeget kapott a markába a habókos direktor, hogy vízióját vászonra vigye. Sok rendezőnek beletörött már ebbe a bicskája, elég, ha csak a közelmúlt filmjeit és azok készítőit nézzük: Josh Trank a Fantasztikus Négyessel sült be, Colin Trevorrow-tól pedig a Star Wars kilencedik etapját vették el és készített helyette egy gyenge Jurassic World-öt. Ugyanakkor a Marvel eddig ebből a szempontból nem lőtt igazán bakot, hiszen mind James Gunn, mind pedig a Russo-testvérek egy függetlenebb, szűkebb körből tettek egy nagy lépést a gigafilmek felé, és azt nem mondhatjuk, hogy balul sült volna el a dolog. Éppen ezért nem nagyon gyötörnek bennünket kételyek azt illetően, hogy ismét egy a nagyközönség számára relatíve ismeretlen csengésű rendezőt választottak valaki más helyett.
Az, hogy Waititit választotta Brand Winderbaum producer, már sokatmondó. Egyértelművé teszi, hogy vérfrissítésre volt szükség. Új utakra, új hangra, ami eltér az eddigiektől. James Gunn is hasonló funkciót töltött be A galaxis őrzői esetében, ehhez azt hiszem, nem nagyon fér kétség. "Szükségünk volt egy igazán menő filmrendezőre, aki a franchise-t egy új, merész irányba tereli" - nyilatkozott a producer ez ügyben. Az pedig nem is volt kérdés már az első találkozás után, hogy az új-zélandi figura megnyerő személyiségével és lelkes attitűdjével megnyeri a projektet. Ő meg értelemszerűen igent mondott a felkérésre, hiszen az ember legyen akármennyire kispályás (szigorúan hollywoodi mércével, hisz Waititi közel sem kispályás), egy ilyen ajánlatot egész egyszerűen lehetetlen visszautasítani.
Persze buktatók lehetnek: a rendező eddig nagyjátékfilmjeiben kerülte a számítógépes effektusokat, így fennáll annak a veszélye, hogy esetleg itt akadályba ütközik és úton-útfélen a sok technikai cucc között végül elhagyja saját hangját. Az előzetes híresztelések szerint azonban erről szerencsére kevéssé van szó. Ami azt illeti, az interjúkból, forgatási riportokból leszűrtek alapján a hozzáállása irigylésre méltón laza - csak annyira veszi komolyan a dolgokat, amennyire kell. "Egy filmforgatásnak jó mókának kell lennie. Nem igazi munka. Tud nehéz lenni, de lényegében beöltözünk, és más bőrébe bújunk" - így a rendező.
Árulkodó forgatási infó ezzel kapcsolatban az, hogy nem rendezői székből nézte az épp felvett jeleneteket, képsorokat, hanem egy kipárnázott kis kuckóban, mert ugye a kényelmet muszáj megteremteni. A digitális technológiának is inkább az áldásosságáról beszél, semmint arról, hogy mennyire mű: a New York Times egyik cikkében például arról áradozik, milyen jó volt, hogy utólag is lehetett korrigálni a felvett jelenetet úgy is, ha épp valami amúgy lelógott a képről. "Soha nem volt tervem, hogy nagy stúdiófilmeket készítsek. Nagyon boldoggá tett, hogy a magam stílusában rendezhettem a filmjeimet, mert sokkal könnyebbek és gyorsabbak voltak. Szóval meglepetésként ért ez az egész és kissé bizonytalan is voltam, mert bár néztem ezeket a filmeket és élveztem őket, de fogalmam nem volt arról, hogy miként készülnek. Másrészről pedig rájöttem, milyen jót szórakozhatok ezekkel az eszközökkel és játékokkal, valamint a stábbal, amit javasoltak. Úgy vélem, lehet művészetet gyártani stúdiókörülmények között. Csak megfelelő módon kell azt felöltöztetned." Waititi pedig az előzeteseket nézve kétségkívül fel is öltöztette. A Thor: Ragnarök egyszerre tűnik egy nagyköltségvetésű science-fiction fantasy-nek és egy filmnek, amely magán hordozza a rendező kézjegyéül szolgáló szeretnivalóan hebehurgya humort és a karakterek közötti csodás összhangot. Pluszba pedig rájön ez a retrós, régi időket idéző hangulatiság és képi világ, mely a szivárvány összes színében pompázik. Pedig ha belegondolunk, hogy a Ragnarök maga nem jelent mást, mint a világ pusztulásának eljövetele…
A történet egy részének előzményeit (mely a Ragnarökre magára utal), már elhintették a Bosszúállók: Ultron korában, de némi emlékeztető álljon itt a biztonság kedvéért: Thort az Ultron elleni harc során szörnyű látomások gyötrik, melyek Asgard pusztulását jövendölik meg. Pörölyös barátunk eztán felkerekedik és csapot-papot maga után hagyva elindul, hogy kiokosodjék a témát illetően (így pedig jól megúszta a Stark-Rogers csetepatét). Mindeközben apja Odin eltűnése is feltűnik neki, hiszen az ő helyét Loki vette át (magát Odinnak álcázva), így az ő keresésére is indul (társául szegődik a Creed-ből ismert Tessa Thompson által megformált Valkűr, aki kisebb-nagyobb változáson ment át a képregényekhez képest). Megint mindeközben: egy Héla nevű hölgyemény szépen fogja magát és letarolja Asgardot, hősünket pedig Lokival együtt száműzi, aminek következtében eljutnak egy bolygóra, melyen gladiátorküzdelmekkel szórakoztatják a népet.
A Sakaar nevű bolygón pörölyétől megfosztva a villám istene nem mással találkozik össze, mint a Hihetetlen Hulkkal, aki a küzdelmek egyik legfőbb attrakciójává nőtte ki magát az idő folyamán. Hulkot az alkotók szerint (akárcsak Thort magát) olyan oldaláról ismerhetjük meg, amilyenről eddig nem szólt a fáma. A zöld behemót nem csak beszédesebb lett, de megtanulta még inkább uralni saját magát és zöld formájában is képes megőrizni hidegvérét (Thorral az előzetesek tanulsága szerint nem egyszer fog jóízűt cseverészni). Ezzel együtt persze ugyanúgy gyermeki énnel fog rendelkezni, így Thornak be kell majd vetnie mindent annak érdekében, hogy rávegye a bolygóról való szökésre. A híresztelések szerint egyébként a Chris Hemsworth és Mark Ruffalo közötti kémia annyira működött a forgatás alatt, hogy voltak, akik egyenesen az újkori Walter Matthau-Jack Lemmon párost vélték bennük felfedezni. Ez a baráti viszony persze nem újkeletű, a két színész már korábban megígérte egymásnak, hogy majd szerepelnek még együtt, egy filmben, mondjuk egy jó kis havermoziban. És lám, a Thor: Ragnarököt elsősorban úgy harangozták be, mint egy filmet, aminek nem kis buddy movie-vetülete lesz. Olyannyira, hogy az alkotók egyenesen a műfaj egyik klasszikusát, az Éjszakai rohanást emlegetik lépten-nyomon. Itt pedig meg kell jegyeznünk azt, hogy ezzel a - már az előzetesekben megpedzegetett - Thor-Hulk gladiátorjátékkal egy közismert és sokak által szeretett történetvonalat, a Planet Hulkot idézik meg (mely éppen 10 éve, 2007-ben került kiadásra). Ha már a rajongók legnagyobb bánatára egész estés Hulk-filmként képtelenek voltak tető alá hozni (röviden: az önálló, nagyjátékfilmes jogai Hulknak még mindig az Universal tulajdonát képezik, így a Marvel csak mellékszereplőként használhatja őt), hát megoldották a dolgot így. Vélhetően mindenki legnagyobb örömére.
Most azonban álljunk meg egy szóra és pótoljunk egy nagyon fontos, mi több, kulcsfontosságú információt, melyről eddig nem esett szó. A film egyik fontos mellékszereplője nem más, mint Jeff Goldblum, akit az utóbbi időben nem sokat láthattunk mozivásznon (még a Grand Budapest Hotel-ből emlékezhetünk rá), viszont Waititi is érezte, hogy ez így nincs rendjén. A karakter, akit megformál (Grandmaster) már első ránézésre (a színes hacuka, a kis szakáll, az ezüsthaj) instant közönség-kedvencnek tűnik. A színész, aki annak idején a Jurassic Parkkal lopta be magát többek között szívünkbe, ezt követően remélhetőleg reneszánszát éli majd. Vagy ha más nem, annyit nézzük újra jeleneteit, ahányszor csak tudjuk.
A nagy Goldblumon kívül Cate Blanchettet is megnyerte magának a direktor, aki extravagáns külleméhez és viselkedéséhez olyan punk-dokumentumfilmekből szerzett inspirációt, mint a The Filth and the Fury. Oscar-díjas gonosztevőből egyébként sem elég soha, hát még olyanból, akit Cate Blanchett formál meg - látható kaján örömmel.
Mindezeket összevetve és elnézve a frissen kijött kritikákat (melyek valóságos ódákat zengenek a filmről), nem lennénk meglepve, ha újabb kedvencünk születne, és megint elmondhatnánk egy Marvel-filmről, hogy "lehet, hogy néha beleesnek a sematizmus csapdájába, de ha eltalálják a dolgokat, akkor aztán NAGYON eltalálják". A Jeff Gold-blum legyen Veled, Kedves Olvasó!
A kritikánkat ide kattintva olvashatjátok a Thor: Ragnarökről!