Nemrég került mozikba Matthew Vaughn (Kingsman-filmek, X-Men: Az elsők, Ha/Ver) újdonsága, az Argylle: A szuperkém, amely Elly Conway azonos című regénye alapján készült. A film bár Argylle nevét viseli, és fel is vonultatja az ügynököt, valójában nem ő a főszereplő, hanem maga a szerző, Elly, aki a filmben íróként jegyzi az Argylle-könyveket, és minden, amit leír, az megtörténik. Ekkor döbben rá, hogy nem csak a fantáziájában léteznek kémek. Elmefacsaró koncepció, mi?
A sztori nagy része kitaláció, viszont valóban létezik Argylle könyv és valóban Elly Conway írta, aki rejtegeti az azonosságát, a kötet végén is csak egy sziluett látható róla és egy alibi leírás. A pletykákkal ellentétben azonban nem Taylor Swift áll az írói álnév mögött, hanem egy írópáros, Terry Hayes és Tammy Cohen, akiket a Telegraph exkluzívan leplezett le a film premierjének napján.
Jogosan kérdezhetnétek, hogy miért mondom el ezeket? A könyvben nem játszik szerepet Conway? Nos, nem, a regényben tényleg "csak" a történetért felel, nem szerepel benne. A sztori inkább a fiatal Argylle-ra fókuszál, aki még nem kémkedik hajmeresztő ügyekben megfordulva, hanem turistákat kísér az Arany Háromszögben (azon a ponton, ahol Észak-Thaiföld találkozik Mianmarral és Laosszal) és tengeti a hétköznapi emberek életét, várva valamire, ami kimozdítja ebből a közegből. Ez meg is történik, amikor a CIA kisrepülője némi segítséggel lezuhan a közelben, ő pedig azzal, hogy a túlélők megmentésére siet, felhívja a szervezet figyelmét magára. Bizonyos körülmények miatt kénytelen elutazni a főhadiszállásra, ahol megismerkedik a kémfőnökkel, Frances Coffey-vel.
Eközben a világ másik oldalán, Moszkvában az Egyesült Államokat hátrahagyó Christopher Clay, azaz immáron Vaszilij Fjedorov egyre nagyobb hatalomra tesz szert vagyonának és befolyásának köszönhetően, és ha teljesíti az orosz népnek tett ígéretét (miszerint visszaadja nekik a legendás, eltűnt Borostyánszobát), akkor olyan félelmetes ellenséggé válhat, ami az egész világra fenyegetést jelent. Ezt próbálja megakadályozni a CIA tehetséges újoncok bevonásával, de valójában két legyet akarnak ütni egy csapással. Noha a könyvben nincs annyi csavar, mint a filmben, így is lesz egy-két meglepő, izgalmas fordulat, amiket persze a legtapasztaltabbak valószínűleg előre fognak látni. Az viszont biztos, hogy ezekig el is kell jutni: az Argylle-nek ugyanis sajátos stílusa van, nem siet és lelkesen elidőzik a részleteken, így a tempójára, a hangvételére rá kell hangolódni.
Akinek sikerül, az egyrészt megkaphatja Argylle barátságokkal, szerelemmel, árulással, akciókkal és humorral teli, szórakoztató eredetsztoriját, amit bátran lehet olvasni a film előtt, közben vagy után is, másrészt betekintést kaphat, hogyan működik egy CIA-hoz hasonló kémszervezet, még ha itt fiktív is. Arról nem is beszélve, hogy a regény a moralitással is behatóan foglalkozik, mozgatja az erkölcsi iránytűnket. De teljesen érthető az is, ha valakinek túlságosan nehezen indulnak be az események, és nem tud rezonálni a mű hol lassú, hol felgyorsuló sodrásával. Az elején nem adja magát könnyen az Argylle, de minél több időt töltöttem el vele és a többi különleges karakterrel, annál jobban megszerettem őket, és Elly Conway (illetve a mögötte álló szerzőpáros) történetmesélési módját.
A végére már úgy voltam vele, hogy nagyon szeretnék még többet kapni Argylle kalandjaiból, és végigkövetni azt az utat, hogy a karakter még kiforratlan, de ígéretes tehetségből miképpen válik az a minden helyzetet magabiztosan megoldó szuperkém, akit Vaughn a mozivásznakra álmodott. Mert ahogyan a könyv szlogenje szól (ami a filménél sokkal elegánsabb):
"Minél jobb a kém, annál nagyobb a hazugság."