A fent feltett kérdés nem elhanyagolható, még akkor sem, ha a kész filmet megnézve személy szerint egyre csekélyebb érdeklődést mutatok iránta. Nem elhanyagolható, mert érezhetően ez volt a marketingesek egyik fő aduásza: vajon Taylor Swift áll az alapul szolgáló regény írói álnév mögött? Vagy Ryan Reynolds? Esetleg J.K. Rowling? Vajon megtudjuk a kész filmből, vagy pedig homályban maradunk? És végül: tényleg érdekes lehet ennek a kérdésnek a megválaszolása? 

Matthew Vaughn egy izgalmas filmkészítő, akinek a nevéhez olyan filmek kötődnek, mint a Ha/Ver első része, a Kingsman-filmek, az X-Men: Elsők. Izgalmas filmkészítő, mert mindig képes valami pluszt belevinni az alapanyaghoz képest. Előszeretettel egyensúlyoz a paródia határán, nem rest belevinni egy nagy adag abszurditást, van szeme az egyedi koreográfiájú és komplex akciójelenetek megálmodásához és kivitelezéséhez. Megfigyelhetjük persze, hogy nem mindig dob nagyot, a Kingsman második része például minden ötlete ellenére inkább egy ízlésficamos baromkodás, az előzményfilmet pedig bár nem láttam, a kritikák arról is erősen megoszlanak. De mondjon bárki bármit, Vaughn egy tökös, rebellis filmes, aki valamivel mindig képes minket meglepni.

Mit lehetett hát várni legújabb filmjétől, az Argylle: A szuperkém-től? Egyrészt örültünk, hogy ismét a kémfilmes vonalon megy, másrészt ismételten egy sztárparádéval kecsegtetett (Sam Rockwell, Bryce-Dallas Howard, Samuel L. Jackson, Bryan Cranston...és még sorolhatnám), harmadrészt pedig első blikkre egy igazán nagyszabású, globálisan lefedett, sziporkázó akció-kalandfilmet ígért az előzetes. Egy olyat, amire elvihetjük az egész családot és kikapcsolódhatunk rajta (Vaughn egyébként alapvetően egy olyan filmet szeretett volna készíteni, amit a lányai is élvezhetnek, szóval helyben vagyunk). Látszólag minden adott ahhoz, hogy mindez létrejöjjön, még elöljáróban azt a fenntartásomat is félretettem, hogy Vaughn egyszerűen túl jó az explicitebb jelenetekben ahhoz, hogy elnézzek neki egy vérszegény akciófilmet. 

Na de beszéljünk a történetről: adott egy írónő, Elly Conway, aki egy Argylle című, egy titkos ügynök kalandjait bemutató regénysorozattal robbant be a köztudatba. A hírnév ellenére Elly egyedül él a macskájával és köszöni szépen, nem kér mások társaságából - ez utóbbi kívánsága pedig akkor borul fel, amikor egy vonatútja során mellé szegődik egy igazi titkosügynök (Sam Rockwell). Majd pedig az életére tör egy tucat rosszfiú. Hogy miért akarják megölni? Röviden, leegyszerűsítve: mert a könyvei kísértetiesen hasonlítanak bizonyos megtörtént dolgokra és azt tartják, hogy a tudása felbecsülhetetlen értékkel bír. Itt pedig meg is állok a történet ismertetésében, mert Vaughn filmjének cselekménye hatványozottan épít annak fordulataira.

Az Argylle: A szuperkém már az első perceiben igyekszik megalapozni a hangulatot, ahogyan belecsöppenünk egy ízig-vérig ponyvásított kémfilmbe egy bámulatosan buta fizimiskával bíró Henry Cavillel és egy parádésan szexi Dua Lipával. A dialógusokon, a szituáció felvázolásán érződik a klisésség, az akciók pedig rajzfilmszerűek, de ezzel (még) nincs probléma. Tudjuk, hogy egy fikciót látunk a fikcióban, ami szándékosan játszik rá a klisékre. Vaughn ekkor még mutatja jelét annak, hogy továbbra sem fogyott ki az előző filmjeiben megmutatott ötleteiből, a kezdeti játék a képzeletbeli, épp íródó fikciós elemekkel arra engednek következtetni, hogy ezt a vonalat talán valamilyen kreatív módon később tovább fogják szőni. Természetesen nem számítottam arra, hogy egy Felforgatókönyv-jellegű akciófilmes agymenést fogok látni, de akár még az is benne lehetett volna, ha valakiből, talán Vaughn-ból ki is néztem volna ennyi merészséget. Ezzel szemben a rendező szépen elvágott magától minden észszerűséget és logikát, hogy az elkövetkezendő bő két órában olyan konfliktusokat vázoljon fel és tárjon elénk, amelyek legalább annyira műnek hatnak és butának, mint Henry Cavill haja. 

Mondhatnánk, hogy ezzel sincsen probléma, hiszen ez egy ilyen film, szórakoztatásra készült, nem pedig arra, hogy különböző súlyos drámákkal taglózza le az embert. De legyen egy film bármennyire FUN, legyen bármennyire könnyed, kellene hogy legyen a konfliktusoknak valamilyen súlya, legalább minimális. Legalább annyi, hogy ne nézzem teljes közönnyel, amikor valaki percek óta a vásznon ugrándozik és vetődik pisztollyal a kezében, hogy aztán ejtőernyővel szépen angolosan távozzon a száguldó vonatról. Márpedig itt ez történik, jelenetről jelenetre. Nem segít az sem, hogy a fordulatokat úgy dobálja és hányja egymásra a forgatókönyv, mintha nem lenne holnap, maximálisan megbízva abban, hogy ezek majd elviszik a hátán az egész produktumot. Némelyik egyébként meglepő, némelyik meglepő ÉS érdektelen, némelyik pedig szimplán unalmas és semmitmondó. Ezeknél a fordulatoknál pedig - ha jobban belegondolok - sokkal döbbenetesebb azonban az, hogy Elly Conway macskáját hogyan tudták ennyire rondán animálni.

Végig az volt az érzésem, hogy az Argylle nem tudta levetkőzni azt a kimódoltságát és műviségét, amivel az első percekben operált: olyan volt végig a film, mint amit egy másik filmben néznének. Egy film-a-filmben film (mint amilyenek a Lucas Lee-filmek a Scott Pilgrim-ben), amiből két perc tökéletesen elég, kellemesen megmosolyogtató a sok kis ártalmatlan butaságával, de két óra tizenkilenc percen keresztül már zsibbasztó és nem vezet sehova. A színészek persze próbálnak valamit hozzátenni. Bryce Dallas Howard ügyesen, szimpatikusan hozza a félszeg és mimózalelkű, introvertált írónőt, Sam Rockwell pedig a bolondos titkosügynököt, de őszintén, sok munkát nem ad nekik a forgatókönyv a finálét leszámítva. Bryan Cranston is elszórakozik a Bond-filmes gonosztevő szerepében, Samuel L. Jackson pedig nevetve, meccset nézve markolja fel a gázsiját. Nem baj, megérdemli, szeretjük.

Az utolsó fél órában picit életre kap a film, megmutatkozik Vaughn zsenije az akciókra vonatkozóan (külön figyelmet érdemel egy bizonyos korcsolyázós jelenet), megkapjuk azt a fajta egyedi őrületet, ami rá jellemző, amiért szeretjük. Két jelenet van a filmben, ami emlékeztetett a rendező korábbi filmjeire, ahol jó értelemben, kreatív módon dobta le az ékszíjat és bár ezekből is hiányzott a vér, a durvaság, bocsánatosnak éreztem a dolgot. Mert igen, nem feltétlen áll jól neki az alacsony korhatáros akciózás, főleg ha ennyi halál történik, mint ebben a filmben. 

Mindezek ellenére nem fogok meglepődni, ha sokan megtalálják benne a számításaikat, mert alapvetően egy ártalmatlan film sok poénnal és akciójelenettel, szimpatikus és jól ismert színészekkel. Nem akar rosszat, sőt, nem akar igazából semmit sem. Csak hogy dőlj hátra, lepődj meg, gyönyörködj Henry Cavill mosolyában és mosolyogd meg Bryce Dallas Howard félszegségét. De Vaughn-tól ennél sokkal, de sokkal többet vártam. És hogy kicsoda valójában Elly Conway és tényleg érdekes lehet-e a válasz? Lehet, hogy Elly Conway mi vagyunk. Lehet, hogy nem. És az is lehet, hogy mindez egyáltalán nem számít.