Jégkorszaki szakik – Filmzene

David Newman – Ice Age (2002) Mikor 2002-ben Scrat elindította makkját hajhászva a jégkorszakot, senki sem gondolta, hogy az elkövetkező évek egyik legbiztosabb franchise-ává növi ki magát. Talán ehhez igazodva döntöttek a készítők anno David Newman személye mellett. David a Newman család legkevésbé (el)ismert tagja. Apja a filmzeneszerzés hőskorának egyik legnagyobb alakja, a 9 Oscar-díjas Alfred Newman volt, aki az olyan klasszikusok mellett, mint az Airport, a Jégkorszak epizódokat finanszírozó 20th Century Fox logójának zenéjét is szerezte. Öccse a drámai zenék mind a mai napig egyik legelismertebb nagymestere, Thomas (A remény rabjai, Halálsoron), unokatestvére pedig az Oscar-díjas Randy (Toy Story-trilógia, Ébredések). David azonban rendre vállal – John Debneyhez hasonlóan – úgymond „kutyasétáltatós” munkákat, vagyis filmográfiájában túlnyomórészt animációsfilmzenék és vígjátékok vannak, utóbbiakból is jórészt vállalhatatlanok, mint az elmúlt évek Eddie Murphy „komédiáinak” aláfestései. Nagyritkán persze becsúszik egy-egy minőségi film minőségi zenéje is, mint például Danny DeVito klasszikusa, a Rózsák háborúja vagy Joss Whedon Serenity-je. Az előbb említett vígjátékokban való jártassága pedig jól jött az első Jégkorszak elkészültekkor, ugyanakkor Newman zenéjében az a baj, ami ilyenkor gyakran előjön akármelyik művészeti ágnál, ha az ember sokadjára csinálja ugyanazt. Ez pedig a rutin. Az alkotó nem talál benne kihívást és érezhetően Newmannek ez csak egy újabb megbízás volt, amit kisujjból rázott ki. Pedig a nyitó „Opening Travel Music” rezeseseivel és gitárpengetésével igazán hangulatosan indul. A baj az, hogy az azt követő számokban, mint a „Angered Rhinos”-ban vagy a „Humans – Diego”-ban a már említett rutin jön elő és egy valamire való főtéma híján ezek maximum a képekkel alkotnak összhangot. A „Dodos” hóbortosan katonás dallamainál már ismét eszünkbe jut, hogy a zene animációsfilmhez íródott, és ez folytatódik az említett madarakkal folytatott dinnye meccset aláfestő „Fighting over the Melons”-ban. A „Baby’s Wild Ride”-ban a tipikus newmani megoldások köszönnek vissza, de a jégcsúszdás jelenethez ez tökéletesen passzol. Néha azonban olyan érzésem volt, mintha David átruccant volna az öcskös Thomashoz és felhasználta volna néhány drámai hangmintáját, mint amilyen a „Checking Out The Cave”-ben vagy a záró tétel Diego-t sirató zongorája és hegedűi, a „Giving Back The Baby” elején. Utóbbi tétel hívatott zárni az igen rövid, mindössze 35 perces albumot, azonban a hatperces szám az addigi rutinmunkát egyik pillanatról a másikra fejezi be, ezzel pedig minden illúziónk elszáll – már ha volt – hogy az albumnak valaha is volt íve, és a szerzőnek koncepciója.   John Powell – Ice Age: The Meltdown (2006) A hatalmas sikerre való tekintettel természetes volt, hogy elkészül a folytatás, azonban a stáb összeállításában két fontos változás történt. Az első rész társrendezője – részben előző évi munkája, a Robotok miatt – a háttérbe vonult, és a rendezést kollégájára, Carlos Saldanha-ra bízta. Wedge persze nem csak a háttérből bábáskodott a film felett, hiszen ő adta (és adja mind a mai napig) a hangját mindenki kedvenc makkhajhászának, Motkánynak, valamint ő hozta a fedélzetre John Powellt is, akivel a fent említett robotos mesét is készítették. Kétség kívül Powell a Hans Zimmer szárnyai alól kikerült tanítványok legsikeresebbje és legtehetségesebbje. Noha ezt megelőzően is voltak már elismert munkái, mint például az első két Bourne-mozi aláfestése, és az animációsfilmek terén is megfordult már másodmagával, egykori mesterével (Irány ElDorádó) éppúgy, mint egy másik tehetséges növendékkel, Harry Gregson-Williamsszel (Csibefutam, Shrek), a szerző karrierjében a 2006-os esztendő volt az igazi fordulópont. Mindamellett, hogy egy látványos képregényfilmhez (X-Men – Az ellenállás vége) és egy megrázó drámához (A United 93-as) is készített minőségi aláfestéseket, a Jégkorszak második részének zenéjével betonozta be magát igazán abba a műfajba ahonnan manapság – rajongói legnagyobb bánatára – egyre ritkábban mozdul ki. A nyitó „The Waterpark”-ban ismerjük meg a Jégkorszak kellemesen dallamos új fő témáját, mely az album során sokszor visszaköszön még, mint például a bánatosan induló, majd a Tom és Jerry legszebb hagyományait megidéző lendületbe átcsapó „Sad Manny And The Possums”, a „Migration” vagy az „Into the Sunset”. A két mammut, Manny és a kezdetben magát oposszumnak képzelő Ellie fokozatos egymásra találása természetesen lágyabb dallamokat kívánt meg, ilyen a furulyán alapuló „Ellie Remembers” is. A lendületes egész zenekart megizzasztó akciótételek – mint az „Attack From Below The Ice” vagy a „Manny To the Rescue” – és a fanfárokkal teletűzdelt „Mammoths” mellett néhány érdekes, az albumról kilógó tétel is helyett kapott – igaz maguk a jelenetek se nagyon passzolnak a filmbe. Ilyen a Sid isteni megtestesülése alatt hallható „Sid’s Sing-A-Long”, a keselyűk musical betétje, a „Food, Glorious Food” vagy a rövid, gospelbe átcsapó „ Who Will Join Me On the Dung Heap?”. Említést érdemel még Motkány mennyországi vizitje alatt hallható Hacsaturján klasszikus „The Pearly Gates” és az ezt követő, keleties hangszerekkel indított röpke „CPR”, mely remekül illik a kung fu harcosba átvedlett harcos makkhajhászhoz.     John Powell – Ice Age: Dawn of the Dinosaurs (2009) Miután hőseink túlélték a globális felmelegedés okozta megpróbáltatásokat és Manny is becsajozott, a különös csorda kénytelen alámerülni egy elveszett világban, ahol „elődeikkel” kénytelenek farkasszemet nézni. Noha maga az alapötlet, miszerint a jégkorszaki állatokat eresszük össze egy mondvacsinált indokkal a rég kihalt dínókkal több, mint erőltetettnek tűnik, a készítők tehetségét dicséri, hogy ebből is sikerült kihozni egy felettébb bájos és szórakoztató családi mozit, amiben közrejátszott az újabb mellékszereplő, a félőrült menyét, Buck figurája is. Bevált csapaton ne változtass alapon a rendezői székben maradt az előző részt is jegyző Saldanha, a zeneszerzői poszton pedig Powell, aki az azt megelőző három évben csak tovább fejlődött animációs filmek terén olyanokkal, mint például a Táncoló talpak, a Volt, vagy a Kung Fu Panda – igaz utóbbit Zimmerrel együtt jegyzi. Egy folytatás zenéje legalább akkora kihívás tud lenni egy szerzőnek, mintha új filmhez kellene komponálnia. Mit használjon fel az előző részből és mit dobjon el? Az új témák mennyire legyenek markánsak? Powell viszonylag ügyesen megoldotta ezt a problémát, mivel az előző rész jól ismert elemeit nem használja agyon. Sőt mi több, némileg háttérbe szorulnak a zakkant menyét, Buck témájának előnyére, mely először a „Buck’s Theme”-ben hallható – a végén némi elektronikus beütéssel – de a legszebben a „Buck Returns”-ben, valamint a Powell munkáját összegző „End Credits”-ben érvényesül. Az említett témába néha-néha felcsendül az elektromos gitár hangja, mely a vérszomjas dínót, Rudit hivatott szimbolizálni. Ahogy a filmeket mindig megszakítja Motkány állandó makk hajkurászása, úgy most a zenében is vannak ilyen kis kitérők. Mivel a gülü szemű rágcsáló kezdetben egy szemre való repülő mókussal hadakozik az áhított makkért, ami később szerelembe torkollik, ezeket megfelelő romantikus betétekkel támasztja alá a szerző. Az alapot a filmben is rendre felbukkanó – és az albumot is záró – Lou Rawls klasszikus a „Youll Never Find Another Love Like Mine” zárja, mely hol zongorán („Scrat Finds Furry Love”), hol tangóharmonikán („You’ll Never Tango”) előadva hivatott aláfesteni a két rágcsáló héjanászát.     John Powell – Ice Age: Continental Drift (2012) A Shrek filmeken kívül most már a Jégkorszak-széria is elmondhatja magáról, hogy megélt négy filmet. A mostanra már végérvényesen összeszokott különös csorda kalandjai a zöld ogréval szemben azonban képtelenek a látványos kifáradásra, és ugyanez igaz John Powell munkájára is. Az ezúttal a mozgó Pangeával és tengeri kalózokkal szembenéző Manny, Sid, Diego és társaik kalandjai kellő változatosságról tanúskodtak ahhoz, hogy a szerző kiélje magát az egzotikus hangszerek és dallamok legváratlanabb helyeken való felhasználásával. Ami azonnal szembetűnő különbség a két korábbi jégkorszaki epizód zenéjéhez képest, hogy itt mindössze 14 szám található az albumon. Ez azért is üdvözülendő, mert az előző két album zavaróan – és értelmetlenül – szét volt szabdalva apró tételekre. Csak a mihez tartás végett: Az olvadás 32, A dínók hajnala 44 számból tettek ki fejenként egy órás játékidőt. Az album most is a szokásos Jégkorszak-témával indít a „Moarning Peaches”-ben, majd a kezdeti megpróbáltatásokat aláfestő „Schism”-„Storm” kettős után a „No Exit Gutt”-al vezeti fel a kalózok témáját, ami később – javarészt az akciótételekben – tér vissza, mint az „Escape from Captivity” a „Pirating The Pirates” és a „Land Bridge Trap”. Powell zsenijét dicséri, hogy olyan témát tudott írni a tengeri haramiákhoz, hogy az frissnek hasson, és ez az agyon járatott Karib-tenger széria zenéje után nem kis szó. Ráadásul ezt a frissességet olyan hangszerek röpke bevonásával éri el, mint a harmonika, a bendzsó vagy a gitár. Az érzelmesebb, nyugodtabb tételek ezúttal is képviseltetik magukat, elvégre a kardfogú tigrisek románca, vagy a serdülő korba lépett kismamut ezt meg is követelik, ennek pedig a „New Lovers” tesz eleget a legtökéletesebben. Néhány Powell-re jellemző sajátos hangszerelésű szám is helyet kapott az albumon, mint a rettenthetetlen földikutyák szereplését bemutató kürtökkel, dobokkal, skót dudával megtámogatott „Diversion” vagy a kezdetben csábító – ugyanakkor mókás – majd egyre hátborzongatóbb „Sirens”. Ezek közül azonban magasan kiemelkedik az albumot záró „Scrat’s Fantasia On a Theme By LVB”, amely Beethoven Örömódáját dolgozza fel amolyan „Powellesen” Motkány kontinensszaggatásánál és film végi tombolásánál, hol alig hallhatóan – például gitáron előadva – hol pedig a teljes kórust bevetve.   A nyitó epizódban David Newman korrekt munkát végzett, néhány kiemelkedő pillanattal, azonban a megszokások érződnek minden hangjegyen, ezért nem csodálkozom, hogy a szerző mára eltűnt a B-filmek mocsarában. John Powell ezzel szemben jól hallhatóan szeret játékos, sokszínű dallamokat komponálni, ami közrejátszik abban, hogy eme különös csorda kalandjai minden egyes alkalommal megteljenek szívvel és lélekkel.

Oldalak: 1 2