Karácsony közeledtével a Netflix saját gyártású romantikus vígjátékkal rukkolt elő, talán azért, hogy a világ kiheverje a Reszkessetek, betörők! dömpinget az ünnepek alatt, és kicsit megfeledkezzen a nehézségeiről. A szerelem illata egy afféle girlandba tekert "Tinder-sztori", amiről mindannyian azt reméljük, hogy jó véget ér.
A történet ígéretesen indul: Natalie Bauer, a Los Angelesben dolgozó újságíró, mint oly sok fiatal, egy randiappon keresztül igyekszik megtalálni élete szerelmét. A Tinderre hajazó alkalmazás persze tele van félkegyelműekkel, perverzekkel és szélhámosokkal, így Natalie egyik csalódásból a másikba esik. Történeteire azonban kitűnő platformot talál a munkahelyén: saját rovatot vezet a válogatott idiótákról, akikkel összehozza a sors. Az olvasói imádják, mivel így a saját nyomorult életük helyett a lány baklövésein tunkolhatnak, és a túlfűtött főszerkesztő is boldog, hisz a nagyérdeműnek minden héten megadatik a moslék, amire annyira vágyik.
Innentől spoileresen folytatjuk!
Natalie azonban egy nap beleszalad valakibe, aki más, mint a többi... ez a srác őszintének tűnik, az írásképe alapján intelligens, mély érzésű - és még jól is néz ki. A lány- noha már rég lemondott arról, hogy normális férfira bukkanjon az alkalmazáson - ezúttal tényleg azt gondolja, hogy karácsony előtt megfogta az Isten lábát. Bejelöli a srácot, és hoppá! - egyezés van, őt is bejelölte a fiú. Ettől kezdve végeláthatatlan chatelés veszi kezdetét, amely azonban más, mint a "Van kedved dugni?" és az "Elküldjem a farkam? kezdetű nyomorúságos párbeszédek. Josh ugyanis szellemes, költői, figyelmes és gondoskodó, egyfajta modern kori Mark Darcy, akihez Natalie őszintén vonzódni kezd...
A bonyodalmak ezzel el is indulnak, mivel a lelkes újságírónő - miután Josh elejt egy félmondatot arról, hogy milyen jó lenne együtt karácsonyozni - úgy dönt, felkeresi újdonsült online-randipartnerét. A forgatókönyvíró ezen a ponton kissé elszállt a realitás talajától, mivel Natalie a történet szerint mindenféle tervezés és szervezés nélkül 5000 kilométert utazik így (a Nyugati partról a Keleti partra), majd becsönget a srác ajtaján. És itt jön a fekete leves - Josh ugyanis nem az, akinek mondta magát: inkább egy afféle kockás inges IT-guy küllemű szingli, akire az ilyen típusú lányok rá sem néznek, nemhogy szerelembe essenek vele. Ezt Josh is tudja magáról, ezért használja a legjobb barátja fotóit a neten...
Natalie levegőért kapkod, a rosszullét kerülgeti, majd hirtelen felindultságában a legközelebbi kocsmába menekül, ahol azonban szembejön vele az a srác, akinek a fényképeivel megvezették. Josh szánja-bánja bűnét, ezért alkut ajánl a lánynak: amennyiben Natalie a családja előtt eljátssza, hogy a barátnője, összehozza a valódi szépfiúval és mindenki jól jár. Natalie, vesztenivalója nem lévén, igent mond az ajánlatra.
A film alapötlete kedves, ráadásul megvan benne minden olyan elem, ami igazán hangulatossá teszi a karácsonyi vígjátékokat: fényárban úszó családi ház, cuki egyen-pizsamába öltözött bájos család egy káromkodó, de imádni való nagyival, száncsengővel kísért karácsonyi dalok, ínycsiklandó ünnepi ételek, hóesésben fürdő kisváros és egy lehetetlen szituáció, amiben közben ott van a siker ígérete... De, és ez egy elég nagy DE, a szereplők között nincs meg a kémia. Nina Dobrev kitűnő színésznő, nem az ő bűne, hogy nem hiteles a két fiúval való kapcsolata, erre a készítőknek kellett volna odafigyelniük. A végeredmény hervasztó: nem hiszed el, hogy a boldog pillanat valóban boldog, és nem látod a vonzódást, a vágyat, a valódi szikrát, sem a csalódást, a bánatot vagy a féltékenységet - ami egy romantikus filmnél elengedhetetlen kéne, hogy legyen.
Nina Dobrev a Vámpírnaplókban megmutatta, hogy szavak nélkül is bármit el tud játszani, de itt a srácok hazavágnak minden jelenetet. Jimmy O. Yangnak Steven Seagalt megszégyenítő arcmimikája van (pont ugyanolyan arcot vág boldogan és szomorúan), Darren Barnet pedig (noha ő lenne az alfahím) valahogy bárgyúnak és erőtlennek hat, de semmiképp sem egy hegymászó szívtiprónak (hiába adnak rá folyton kötött sapkát és zsebes nadrágot) - ettől kezdve pedig ki van herélve mind a romantikus, mind a baráti vonal. A főszerkesztőt alakító Matty Finochio erőltetett, túlgrimaszolt karaktere a mélypont, ő a nézhetetlenség határát súrolja és egyáltalán nem vicces.
A film nem lenne rossz, mert jó az íve, szép a képi világa, fülbemászók a zenék, megvan a karácsonyi hangulat, sőt, a poénok is üthetnének, de a rosszul kiválasztott szereplők elszürkítik az abszurd helyzeteket, amiken jót nevethettünk volna. Nina két dalt is énekel a filmben (nagyon szép hangja van!), ez gyógyírként szolgál a többiek rettenetes, amatőr színjátéka miatt szerzett sebeinkre.
A történetben sokszor szó esik az "Igazából szerelem" című filmről, ami a készítők legnagyobb öngólja, hiszen Emma Thompson, Hugh Grant, Alan Rickman vagy Bill Nighy tehetségének felidézése után ez a film csupán egy rumpuncs illatú harakiri, ami után inkább átkapcsolunk a Reszkessetek, betörőkre...
Ti láttátok már A szerelem illatát a Netflixen? Nektek hogy tetszett?