Az Amazon Prime újdonságai közt megjelenő vígjáték címére valószínűleg mindenki felkapja a fejét. Mert minden esküvőn vannak olyanok, akiket nem szívesen látunk, sőt utálunk, de erre filmet alapozni?
Úgy tűnik, az ötlet telitalálat volt, mert a film sikeres, Claire Scanlon rendezőnő pedig egyre-másra kapja a pozitív kritikákat, noha mozija voltaképp gúnyt űz a családi drámákról és a szőnyeg alá sepert sérelmekről, amiből valószínűleg minden családban akad egy jókora adagnyi.
A történet egy bájos családi fotóval indul, amely évről-évre változik, mi pedig a narrációból megismerjük egy patchwork-család életét: anyu első házasságát, elsőszülött kislányát, majd válását, második férjét és az újabb két gyerekét. Aztán ugrunk egy nagyot az időben, és már a felnőtt testvéreket, Alice-t (Kristen Bell) és Pault (Ben Platt), valamint édesanyjukat, Donnát (Alison Janney) követjük nyomon, és azt, ahogy újra összejönnek a félig-meddig elidegenedett féltestvérük, Eloise (Cynthia Addai-Robinson) angliai esküvője miatt.
Hogy miért utálták meg mindannyian egymást? Szép lassan, ahogy a cselekmény kibontakozik, mindegyikük háttértörténetét megismerjük, mégis úgy tűnik, ők hárman (kiváltképp a testvérek) a "genyók", akik folyton kellemetlenkednek, semmiségek miatt sértődtek meg, és rettenetesen irigyek, hiszen féltestvérük az évek során apja révén sikeres milliárdos üzletasszony lett, miközben ők felnőttként is csak folyton siránkozó, senkinek sem kellő, nincstelen lúzerek.
A folyton morcos Alice kapcsolata főnökével, Dennisszel (Dustin Milligan) már-már Bridget Jonesos pillanatokat idéz, legalábbis a remény és a kihasználtság tekintetében. No, de ekkor betoppan a képbe egy fiatal utastárs, Dennis (Dustin Milligan) a repülőn, aki elég alaposan bekavar a főnökével hetyegő, rémesen hazudozó, enyhén alkoholista nő életébe. A film egyik legjobb párbeszédei kettejük közt zajlik - ezek azok a részek, amikor Dennis szembesíti Alice-t a saját "remek" jellemével és azzal, hogy milyen ocsmányul viselkedik a körülötte élő emberekkel.
Alice testvére a roppant sértődékeny, ámde annál viccesebb Paul meleg poénjai nagyot ütnek, az ő és párja, Dominic (Karan Soni) vitái, féltékenységi cirkuszai és csipkelődései a legszórakoztatóbbak az egész filmben. A mimikája, a gesztusai, a hisztériája a régi Ben Stiller nevével fémjelzett klasszikus vígjátékokat idézik, és sokat hozzátesznek a történethez.
Donnát (Alison Janney) ebben a filmben nagyon szerettem, hiszen egy intelligens, a sérelmein rég túllépett, magabiztos idős özvegyet alakít, aki pontosan tudja, mit akar, és el is éri azt. Korábban a Lou című filmben nagyon nem tetszett, nem is a játéka, hanem az a nyugdíjas női Rambo szerep, amit abban - egyébként roppant hitelesen - alakított. Most még idősebb a színésznő, mégis szexi, pikírt, szellemes és szerethető, főként ahogy az őt fiatal korában megcsaló exférjével bánik.
Cynthia Addai-Robinson nagyon szerethetően alakítja a jószívű, minden családtagját támogatni akaró arát, akit tulajdonképpen meg sem érdemel ez a família. Ugyanakkor a karaktere sokszínű, hiszen eleinte nebáncsvirágnak tűnik, de aztán éles helyzetben nagyon is megmutatkozik, hogy Eloise nem csupán az apja vagyona és a kiváltságos háttere miatt tart ott, ahol a többiek sohasem fognak, hanem a jelleme és a céltudatossága miatt. Egyedül az ő labilis jelenetei nem illenek a filmbe, egy ilyen karakterű ember nem viselkedik így, pláne az esküvőjén.
Claire Scanlon rendezése dicséretes, a különböző idősíkok dinamikusan követik egymást, fokozatosan derül ki, hogy kinek mi a sara a múltban, és miként hat ez a jelenjére, valamimt a többiek életére. A szálak szépen összeérnek, mire az esküvő helyszínére érünk, már minden világos, miért vadultak el ennyire egymástól a családtagok. A film nyitó és zárójelenete - nyilván módosítva - ugyanazt a helyzetet mutatja be, ez pedig egy nagyon helyes keretet ad a történetnek, hiszen ezekben benne van az eltelt évek minden eseménye.
A film szépen rávilágít arra, mennyi probléma származik abból, ha egy család "megöregszik", a gyerekek felnőve kirepülnek a fészekből és a maguk életét élik, és ettől kezdve mindenki egyedül marad a maga bajával. Az elidegenedés, a megkeseredés folyamatosan nő, a gyerekként egymással jó kapcsolatot ápoló testvérek felnőttként egymásra sem nyitják az ajtót, ami újabb és újabb sérelmeket szül, mígnem elmaradoznak a családi összejövetelek, megritkulnak, majd teljesen elmaradnak a telefonhívások, és az egykor összetartó család már csak régi poros fotókon létezik. Ez a vonal szépen belesimul az eseményekbe, miközben fájdalompontokat nyomogat a néző lelkén: hiszen kinek nincs olyan rokona, aki az évek folyamán így elvadult tőle? Ki az, akiben nincs sértettség régi dolgok vagy elmaradt hívások miatt? A forgatókönyv azonban mentőövet dob az összes szereplőnek: mindenkinek esélye nyílik rá, hogy kimagyarázza (jóvátegye) azt, amit a múltban elbaltázott és szőnyeg alá söpört a saját érdekében.
Hogy kinek ajánlom ezt a filmet? A vígjáték-rajongóknak egész biztosan tetszeni fog. Nem annyira vicces, mint "Az álljon meg a nászmenet", és nincsenek benne Jack Nicholsonos poénok, de szórakoztató egész estés filmnek nagyon is jó.