Jane Austen rajongóként mindig örömmel veszem, amikor a filmesek az írónő regényei után nyúlnak és hisznek benne, hogy a ma embere is örömét lelheti ezekben az érzelemdús történetekben. A Netflix kínálatában felbukkanó Meggyőző érvek készítői ráadásul egy merész huszárvágással Dakota Johnsonra bízták a főszerepet, aki korábban - bár sok más filmben is szerepelt - a sokat vitatott Szürke ötven árnyalata-trilógia szexrabszolgájának megformálásával került a köztudatba, így sokan kételkedve várták a színésznő alakítását.
A történet főhőse Anne Elliot, egy okos, szellemes, rendkívül művelt fiatal nő, aki fura családja körében "vénlányként", önkéntes visszavonultságban él. Pedig lehetett volna ez másként is... Anne fiatalon szerelmes volt, ám Wentworth, vagyis a lány kedvese egy hozomány nélküli fiatalember volt, s ily módon érdemtelen a házasságra - legalábbis a kor felfogása szerint. Egy nő sem ment volna feleségül hozzá, nemhogy egy tehetősebb hajadon, hisz egy ilyen döntés tönkretehette volna mindkettejük életét. Így Anne a család és az éra neveltetésének megfelelően elengedte Wentworth kezét - boldogságra ítélve ezzel önmagát és a szerelmét.
Az évek egymás után telnek, ám Anne nem tudja feledni a fiatalembert - talán nem is akarja. Egyetlen öröme a költészet, és azok az átborozott magányos esték, amelyeken a régi szép időkön merengve a holdfénynek önti ki a lelkét.
8 év múlik el csendes búskomorságban, amikor a semmiből felbukkan Wentworth, ám már nem, mint szegény legény, hanem mint hajóskapitány, aki ez idő alatt mesés karriert futott be és vagyonos ember lett. Anne tudja, hogy elkerülhetetlen lesz a vele való találkozás, de vajon mire számíthat? Gyűlöletre? Rezignációra? Szomorú emlékekre? Maga sem tudja, csak azt, hogy a szíve még a férfi gondolatától is kis híján kihagy...
A forgatókönyvírók (Ron Bass és Alice Victoria Winslow) merészen modernizálták Jane Austen párbeszédeit, így Anne morfondírozásai már-már Bridget Jonesosan viccesek. Anne ráadásul a történet narrátora, így ő mondja el, mi történt vele azon a bizonyos nyáron, és hol tart most az élete. Ő mutatja be (roppant szellemesen) a családját, és ő mesél a kor erkölcseiről, gondolkodásmódjáról, az udvarlási és viselkedési szabályokról.
Dakota Johnsonnak nagyon jól áll ez a szerep, ez az éra, léleksimogatóan lágy a hangja, ahogy beszél, élvezet hallgatni minden szavát. Szerény mosolya, megvillanó intellektusa, törékeny alakja tökéletesen passzol a karakterhez - a színésznő pedig szemmel láthatóan lubickol ebben a szerepben.
Rengeteg Jane Austen adaptációt láttam, de még sosem éreztem azt, hogy a főszereplő ennyire benne élt volna a szerepben és ennyire jól érezte volna magát a hősnő bőrében, mint ő. Dakota kitűnő választás volt, a forgatókönyvíró pedig nagyon szép és vicces mondatokat mondatott el vele, amitől a történet sokkal könnyedebbé és mai viszonyok között is emészthetőbbé vált, mint a korábbi Jane Austen adaptációk.
A ruhák, a frizurák is sokkal könnyedebbek, mint a régebbi feldolgozásokban, látszik, hogy itt egy színész sem fulladozik a mell alatt záródó angol ruhákban, és a hajuk sem olyan rémesen begöndörített, mint pl. az 1995-ös Büszkeség és balítélet, vagy az Emma női szereplőinek. Dakota Johnson a film minden egyes pillanatában üdítő jelenség a filmvásznon, függetlenül attól, hogy épp mosolyog, szaval vagy a könnyeit lenyelve a saját fájdalmát próbálja eltitkolni a családja elől.
Carrie Cracknell rendezése modern, mégis visszaadja a regény hangulatát. A helyszínek álomszépek, kívülről és belülről is láthatjuk a kor mesés épületeit, az enteriőröket, az angol kerteket, vagy az erdei pikniket, amelyen porceláncsészékből isszák a teát és hozzá mandulás kekszet esznek. Mesések a légies lenruhák, a karcsúsított bársony blézerek, a lágyan feltűzött hajak, álomba illő a bálba induló, lámpásokkal világító, kertet átszelő köpenyes nők látványa, viccesek az intellektuális szurkálódások, a kornak megfelelő poénok, a szellemes flörtölések, még akkor is, ha a mi világunk már fényévekre eltávolodott ettől. Megmosolyogtató hangulata van az efféle udvarlásnak, és az írónő által szőtt finom, de annál szövevényesebbé váló bonyodalmaknak, amelyek szíveket és sorsokat zúznak porrá, hogy aztán a romokon - ahogy Goethe mondaná - a legszebb virágok nyíljanak.
Bár sok kritikus lehúzza a filmet, számomra nagyon kellemes meglepetés volt, és végig, amíg néztem, arra gondoltam, Jane Austen, ha ma itt lenne, azt hiszem, szeretné ezt a feldolgozást - nyilván, azután, hogy elmagyaráztuk neki, miért afroamerikai és ázsiai az általa megírt angol mellékszereplők java. Engem mindez nem zavart, legfeljebb néhány másodpercre meghökkentett, mivel a könyv alapján nem erre számítottam, de mint tudjuk, ma már a Netlfixnél ez alapszabály, így senki se csodálkozzon, ha egy nap Karl May Winnetou-ja is afroamerikai, koreai vagy épp finn lesz.
A forgatókönyvíró (és nyilván Austen) nagyon viccesen figurázzák ki a kor elitje, vagyis a nemesek életét, társalgási témáit, öltözködését és prüdériáját. Anne az a fajta lány, aki nem akar megfelelni senkinek, és épp ezért csak még jobban magába bolondítja azokat a férfiakat, akik csak olyan nőkkel ismerkednek meg a társasági eseményeken, akik folyton a legideálisabb arcukat fordítják feléjük. Mindemellett a történet pergő eseményei egy pillanatra sem ülnek le, és megkapunk mindent, ami egy romantikus filmtől elvárható: szerelmi csalódást, féltékenységet, vetélytársat, új udvarlót, félreértést, drámát, halált és a feloldozást.
Anne végre egy okos főszereplőnő, ami manapság ritkaság - főként a romantikus filmekben. A viselkedését, a tapintatosságát, az empátiát, amit mások iránt tanúsít, az éles eszét, a szókincsét tanítani lehetne.
- Nagyszerű érzés volt egy olyan karaktert játszani, aki egyszerre mérhetetlenül érzelmes és sebezhető, ugyanakkor hihetetlenül éles eszű is - mondta Dakota Johnson a Glamour magazinnak, és azt is elárulta, hogy már a szerepét megelőzően is Jane Austen rajongó volt. - Mindig a legnagyobb tisztelettel és csodálattal viseltettem az írónő személye és a munkássága iránt. Számomra ezért hatalmas ajándék volt, hogy megcsinálhattam ezt a filmet. Amerikai lány vagyok, úgyhogy ez a tény már önmagában is magasra tette a lécet, ám az, hogy a készítők bíztak és hittek bennem, csak még inkább erőt adott a munkához, a forgatás pedig nagyon jó móka volt.
A Wentworth-ot alakító Cosmo Jarvis karaktere nem egy "Mark Darcy-jelenség" (bár a gerince és becsületessége révén nagyon is az), mégis, kettejük vonzalma tiszta, hiteles, és talán nem is baj, hogy ezúttal a férfi főszerepre nem egy hollywoodi szívtiprót kértek fel. Cosmo játéka visszafogott. Nem az izmaival vagy a merész vigyorával, hanem a lelkével, a sérülékenységével, a fájdalmas, őszinte érzelmeivel hódít. Sokan kevésnek találták erre a szerepre, de nekem tetszett az, ahogy ők ketten életre keltették Austen főhőseit.
A mellékszereplők is egytől-egyig remekelnek: Richard E. Grant, az önimádó, nárcisztikus apa kiemelkedő alakítást nyújt, akárcsak a finom lelkű Louisát megformáló Nia Towle, vagy a film másik férfi főszereplőjét alakító Henry Golding, aki kellőképpen erős ellenlábasnak bizonyul, és ettől izgalmassá és életszerűvé válik az egész történet.
Ez a film elsősorban a romantikus irodalom és Jane Austen rajongóinak fog tetszeni, de azt hiszem attól, hogy ilyen modern hangvételben készült el, sok fiatal talán ezek után a könyvet is a kezébe veszi és rádöbben, hogy az írónő remek történeteket kanyarított elő a tollából. Olyanokat, amelyek a mai fiataloknak, a mai szerelmeseknek is szólnak, hiszen a mondanivalója, ha régiesnek is tűnhet, ma is igaz.