Jane Austen regényeit számtalanszor feldolgozták már film vagy épp sorozat formájában. Az első Emma adaptáció 1948-ra nyúlik vissza, s azóta készült még hat verzió, nem számolva Autumn de Wilde idei művét. A rendezőnő egy klasszikus értelemben vett, hithű változatot álmodott meg, aminek létjogosultsága erősen megkérdőjelezhető, de a kosztümös filmek kedvelőinek maga lesz a mennyország.

Emma Woodhouse (Anya Taylor-Joy) 21 esztendős, okos, szép és gazdag. Semmi problémája nincs az életben, így szabadidejében előszeretettel játszik kerítőt és szól bele mások életébe. Mindenről határozott elképzelése van és nem szokott tévedni. Legalábbis ő ezt hiszi. Meg van győződve róla, hogy soha nem megy férjhez, ám az érzelmeknek nem lehet parancsolni.

Austen könyvéhez nem volt szerencsém, de nagy összegben le merném fogadni, hogy a film szorosan követi a regény stílusát és cselekményét. Történetről kár beszélni. Az 1800-as évekbeli brit arisztokraták világába enged betekintést. Vacsorák, bálok, esküvők és összejövetelek váltják egymást, a gondtalan nemesek nonszensz csacsogásával keretbe foglalva a nem létező konfliktust. Kár kertelni, itt semminek nincs tétje, súlya, amit látunk, az még ha a maga módján bájosan szórakoztató is, végtelenül érdektelen. Ami valamelyest javít az összképen, azok a karakterek. Emma cseppet sem szimpatikus figura, arrogáns, pökhendi és nagyon fenn hordja az orrát. Természetesen idővel változik, de csak Anya Taylor-Joy kisugárzásának köszönhető, hogy nem kívánjuk a pokolba. Szöges ellentéte Mr. Knightly (Johnny Flynn), a szerény, kedves és önzetlen úr. Kettejük szócsatái tartogatnak emlékezetes pillanatokat, de sokkal több civódást el tudtam volna viselni tőlük, afféle se veled, se nélküled kapcsolat gyanánt. Ők ketten viszik a prímet, de a film tele van olyan szereplőkkel, akik oroszlánrészt vállalnak abban, hogy de Wilde mozija ne súrolja a nézhetetlenség határát.

A tenyérbe mászó tiszteletes, a butácska naiva, vagy a szószátyár asszony egyszerre irritálóak és szerethetőek, de úgy kellenek ide, mint egy falat kenyér. Ez a kettősség abszolút körbelengi a komplett művet. Megvan a bája, a szolid humor működik (még ha kevés is) és a maga módján be tud szippantani ez a világ. Mégis zavaró a színpadiasság, a mondvacsinált konfliktusok, a piperkőc stílus és a bagatell témák. Hiába kívánja ezt az alapanyag, egyszerűen kevés, amit az Emma nyújtani tud. Nem fogok meghökkenni azon a döbbenetes tényen, hogy "Oh minő téboly, Mr. Senkiházi rangon aluli arát kíván választani Miss Kapdbea személyében". Tény, hogy kiváló korrajzot kapunk, csak úgy süt a sznobizmus és a fennköltség mindenkiből, de ezzel nem lehet kitölteni két órát. Olykor olyan érzésem volt, mintha egy Wes Anderson tanítványt néznék, aki szépen másolja mesterét, csak tartalmat és egyedi hangot nem tud megütni a munkájával. Technikai fronton azonban egy rossz szó nem érheti de Wilde alkotását. A díszletek szépek, a külcsín tökéletes, a kosztümös már készítheti is a köszönőbeszédét a jövő évi Oscarra.

Kemény dió az Emma, aminek kétségkívül nem én vagyok a célközönsége, de látom az értékeit, csak nem nagyon tudok velük mit kezdeni. A színészgárda pazar, a látvány egy festményhez hasonlítható, a karakterek és a humor mentik a menthetőt, csak maga a cselekmény kong az ürességtől. Austen és a zsáner rajongóinak kötelező, más esetben nyugodtan mehetünk máshova teázni eltartott kisujjal.