A Metal Lordsról írt kritikánkat a linken keresztül olvashatjátok, alább a kibeszélő következik.
A metál szerelmesei új csemegét találhatnak a Netflix filmjei között, mégpedig D.B. Weiss, a Trónok harca alkotójának tollából a Metal Lordsot, l. A Peter Sollet által rendezett film a 2018-as finn-norvég Heavy Tripet idézi, amelynek főhősei szintén lelkes fiatal rockerek, akik egy rénszarvas-daráló üzemben pogány-metált játszanak, miközben hírnévről és fényes sikerekről álmodoznak. Ez az alaptéma persze minden nagy banda sajátja, hisz gondoljunk csak a 2019-es Mötley Crüe: Mocskos rock 'n' roll (The Dirt) filmre. Milyen érzés utólag látni, hogy a loncsos, jóindulattal is őrültnek tűnő tinédzser Tommy Lee és Nikki Sixx voltaképp hogyan indult el? A Metal Lords épp ezt mutatja meg nekünk, hisz abba az életfázisba nyújt betekintést, amiben annak idején a Metallica, a Black Sabbath, a Judas Priest, az Iron Maiden, a Guns N' Roses vagy a Pantera kezdhette... A készítők - vagyis inkább Tom Morello, aki zenei producerként erősítette a csapat munkáját - gondoskodtak arról, hogy mindenki, aki számít a metál zene dicsőséges csarnokában valamilyen módon (plakát, említés vagy zene formájában) feltűnjön a filmben.
A történet főhőse két gimis: az elhanyagolt gazdag srác, Hunter (Adrian Greensmith) és a halk szavú, Harry Potter küllemű és bevallottan szűz Kevin (Jaeden Martell), akik képtelenek beilleszkedni a szürke diákmasszába. Egyetlen cél lebeg a szemük előtt: a Bandák Csatája, amely számukra egyet jelent a felemelkedéssel és a sikerrel, és ami után minden bizonnyal metál-bálványokká válnak. A suliban azonban senki sem hallgat metált rajtuk kívül, sőt, nem is igazán tudnak mit kezdeni az általuk imádott "csörömpölős zúzással". Kivéve a Tourette-szindrómásnak tűnő, de mindenképp dühkezelési problémákkal küzdő skót bevándorló lány, Emily (Isis Hainsworth), aki egy igazi "gyógyegér", ám egész jól játszik a csellóján. Mivel a srácok nem találnak a bandájukba basszusgitárost, úgy gondolják, a szemüveges egérke "a semminél-több-alapon" passzolhat a képbe.
A filmet nézve azonnal felmerült bennem a kérdés: vajon a készítők eleve zenélni tudó fiatal színészeket castingoltak, vagy ezek a srácok csak a film kedvéért tanultak meg a hangszereken játszani? Kisebb nyomozás után megtudtam az igazságot. Jaeden Martell korábban nem tudott dobolni és gőze nem volt a metál zenéről a casting előtt, ám a forgatás előtt komoly felkészülésben volt része. Glen Sobel, egy profi dobos (Alice Cooper mellett dobol 2011 óta) foglalkozott vele hosszú hónapokon át, minden egyes nap azért, hogy Martell játéka kifogástalan legyen a filmben. A philadelphiai születésű színész elmondta, hogy a dobolás megtanulása a legélvezetesebb "munka" volt számára, amit valaha, életében csinált. Ugyanakkor azt is elárulta, hogy a dobolás komoly fizikai megerőltetést jelentett számára: a lába tele volt zúzódásokkal, a kezén vágások voltak, a kisdobja megesett, hogy vérben úszott. És akkor még ott volt a pszichés nyomás, amit a nagy közönség előtti fellépés okozott neki.
"Nagyon kényelmetlenül érzem magam, amikor más emberek előtt kell fellépnem... A tömeg előtt dobolni hatalmas kihívás volt, de jó érzés volt legyőzni a félelmet, amit ezzel kapcsolatban éreztem" - mesélte Martell, aki DB Weiss társaságában is sok időt töltött a dobok mögött. Weiss sokat segített neki abban is, hogy a fiatal fiú megértse a metál-életérzést, sőt, még SMS-ben is elmagyarázta neki, milyen keményen kell ütnie a dobokat. "Azt mondta, olyan keményen kell ütnöd a dobokat, hogy boldog legyél... Ha úgy érzed magad, mint egy metál dobos, akkor úgy is fogsz kinézni, mint egy metál dobos" - folytatta Martell, aki a zenei betéteket elnézve, tökéletesen teljesítette a feladatot.
A hosszú hajú és habitusában is tökéletes rockernek tűnő Adrian volt az egyetlen a csapatban, aki korábban zenei képzésben részesült. A fiatal színész elmondta, hogy számára egy 2003-as film hozta az áttörést, ami után teljesen bezsongott, és úgy döntött, meg kell tanulnia gitározni. Így mesélt erről: "A film, ami miatt meg akartam tanulni gitározni, a School of Rock volt. Amikor elkezdtem tanulni, a rockkal, Jimi Hendrixszel és hasonló dolgokkal kezdtem, aztán eltávolodtam ettől (a jazz irányába - a szerk.). Szóval ezzel a filmmel nagyon izgalmas volt visszatérni a rockzene rokonához, a metálhoz."
A három zenész "titkos fegyvere" azonban végig a Rage Against the Machine gitárosa, Tom Morello volt, akit a Metal Lords írója, D.B. Weiss a trió "legfőbb metál-tanácsadójának" nevezett. A film munkálatai során Morello a három színész edzőjeként működött közre, és megtanította őket a hangszerfogástól kezdve a tökéletes metál-életérzés megjelenítéséig mindenre. Morello szerint ugyanis nagy különbség van aközött, hogy valaki tudja, hogyan kell játszani, és aközött, hogy valóban érzi a zenét. "Amikor az utolsó előtti jelenetet csinálták (ahogy a Bandák Csatájában versenyeznek), azt gondoltam, hogy "hát, ezt mind el kell felejteniük" - mondta Morello.-"Minden ujjukat a megfelelő helyre tették és tették a dolgukat, ahogy kell, de én már vagy 114 különböző videót csináltam, és az ujjaim soha nem voltak a megfelelő helyen a 114 videó egyik pontján sem."
Morello, aki egy pillanatra szintén szerepel a filmben, úgy vélte, a legfontosabb lecke, amit a három metálos tinédzsernek meg kellett tanulnia, az a zenei érzés. "A heavy metal szent szellemének kell benned lakoznia, és az elejétől a végéig őrültként kell nyomnod" - folytatta. "Amikor azt hiszed, hogy elég jól csinálod, akkor közel sem csinálod jól. Sokkal tovább kell menned!"
Morello, hogy segítse a srácokat, egy "hangulattervező" táblát küldött a színészeknek, amelyen három kép volt. Az elsőn a Metallica frontembere, James Hetfield üvöltött, a másodikon egy megvadult jaguár, a harmadikon pedig egy fickó volt, aki úgy nézett ki, mint aki épp most vert szét egy sörösüveget a fején - emlékezett vissza Weiss.
A Metal Lords nem pusztán az első rockbandájukat megalapító lázadó tinikről szól, hanem az álmokba való kapaszkodásról és az akaratról. Arról, hogy mire képes az ember, ha felvállalja önmagát és a saját útját járja - akkor is, ha minden és mindenki ellene szól. Hisz gondoljunk csak bele: milyen lenne ma a zenei világ, ha anno az összes lázadó rock-, punk-, metál- és alternatív zenész lemondott volna a vízióiról és elengedte volna mindazt, amit megálmodott magának?
Régen a bandák csórón kezdték: innen-onnan kölcsönkért, vagy fillérekért megvett hangszerekkel. Tudásuk nemigen volt, inkább csak lelkesedésük, ám amatőr szinten valahogy, akárhogy, de elkezdtek játszani. Érdemes megnézni egy-egy korai Black Sabbath koncertet, vagy elolvasni az "Én, Ozzy" című életrajzi könyvet, és máris a Metal Lords kezdő képsoraiban találjuk magunkat - ám rögtön eszünkbe jut az is, hogy mára mi lett az egykor csóró metál-rajongó gyerekekből.
A Metal Lords tehát egyfajta tisztelgés a régi nagy metál bandák előtt, és közben egy nagyon élvezhető, üdítő történet két mai srácról, akik beleszeretnek az igazi zúzós metálba, hogy aztán saját hangzással, saját stílussal fejezzék ki mindazt (a frusztrációt), ami bennük van. A színészi játék imádnivaló, a poénok nagyon jók, a zene klassz, abszolút megállja a helyét!