D. B. Weissnek valószínűleg még sokáig nem fogják megbocsátani a Trónok harca rajongói, amiért az általa felügyelt széria utolsó évadai olyan minőségűek lettek, amilyenek. Azonban egyelőre kár lenne végleg hátat fordítani neki, főleg ha ezentúl olyan alkotások forgatókönyvét fogja jegyezni, mint a Metal Lords.

Őszinte leszek: a Metal Lords trailere hiába volt hangulatos, óvatos szkepticizmussal ültem le a Netflix legújabb alkotása elé a kanapéba. Aki az elmúlt években megjárt egy-két rockkoncertet, az bizonyára szembesülhetett egy-két olyan kiszólással az aktuális együttes frontemberétől, miszerint "ti vagytok a bizonyíték arra, hogy a rock nem halott!" Attól nem kell félni, hogy a rockzene egyhamar kikopna a mindennapjainkból, de azt be kell látni, hogy a '90-es, 2000-es évek eleji virágkorát már meghaladta ez a zenei műfaj, így 2022-ben kissé furcsának hatott egy olyan film, mely pont eme korszak előtt akart egyszerre tisztelegni, és egyben aktualizálni is egy kicsit a legendás pogózásokat.

A Peter Sollett által rendezett filmben adott két jóbarát: a Jaeden Martell által alakított Kevin, illetve a metál zenén felnevelkedett Hunter, azaz Adrian Greensmith. Mindketten különcök: míg Kevin a meg nem értett kocka archetípusának tűnik első blikkre, addig Hunter a hosszúhajú, "koraérett" metál arc, aki időről időre Kevin védelmére kel, amikor éppen szekálják a fiatalabb barátját. Hunter rendre a metál életmódról, illetve életérzésről papol Kevinnek, aki viszont sokáig csak jobb dolog híján követi őt ezen az úton, nem tud igazán átszellemülni a "metálba".

Azonban, amikor a fülükbe jut, hogy az iskola egy Bandák Csatája eseményt fog lebonyolítani, Hunter eltökéli, hogy részt vesznek rajta, hogy megnyerjék azt, ami elindíthatná a zenei pályafutásukat. Igen ám, de egyelőre karcsúnak tűnik a kétfős felállás, viszont basszistát sehol sem találnak - vagy legalábbis olyat, akivel Hunter is kibékülne. Kevin ugyanis szemet vet az iskola újoncára, Emilyre (Isis Hainsworth), aki nem mindennapi dührohamaival tanúsítja, hogy akár benne is ott lappanghat az a bizonyos "metál érzés". Ám megférhet-e egyáltalán egy lány a metál világában?

A Metal Lords egyszerre egy nosztalgikus múltidézés mindazok számára, akik tiniként vagy huszonévesként vagy afelett is hallgatták, hallgatják a rock- és metálnótákat, és egy nagyon ügyesen megvalósított tinidráma a különcségről és az (ön)elfogadásról. Egy-egy poszter képében vagy dallam erejéig feltűnnek az ikonikus együttesek a múltból, és bevillanhatnak azok az emlékképek, amikor hörögve ordibáltuk a refrént, miközben fogalmunk sem volt róla, hogy mégis mit jelent az angol dalszöveg (majd felnőttként döbbenünk rá, hogy kedvenc nótáink mily gyönyörűen fogalmazták meg a tinédzserkorunk megragadhatatlan problémáit).

A Metal Lords azonban nem akar csupán a nosztalgiafaktorra hagyatkozni, és pont ettől lesz kiemelkedő film. Az már eleve pozitív egy Netflix-filmnél, hogy a fiatal szereplőket nem 30 éves selymes arcú színészek alakítják, hanem valóban tizenéves tinédzserek, így a problémáik még autentikusabban csapódnak le a nézőben, mint ellenkező esetben. Az pedig már csak hab a tortán, hogy nem mesterkélt, mondvacsinált nehézségek kerülnek bemutatásra, hanem a saját tinédzser éveinket is meghatározó kérdések: mégis miben vagyok jó? Mégis hova tartozom vagy tartozhatok? Mégis miért lett barátom a legjobb barátom? Hogyan húzzak határokat, ha megjelenik a szerelem az életemben?

A karaktereket nem vértezi fel buddhista nagymesterek bölcsességével Weiss, ám a beismerés, az önreflexió és a bocsánatkérés univerzális eszközeit a kezükbe adja, amivel setesuta módon, de élni is fognak főszereplőink, miközben még a populárisabb zenékre ráhangolódott fülek számára is képes lesz a film kellemes zenei élménnyel szolgálni - eme varázslatnak pont a film végi koncert lesz a csúcspontja.

A Metal Lords bája leginkább a saját földhözragadtságában rejlik. Nem próbál megtéríteni minket, hogy mostantól mindenkinek metált kellene hallgatnia. Nem mutat egy mindenki által keresendő utat, és nem puffogtat Coelho idézeteket. Épp ellenkezőleg, pont Hunter karakteríve bizonyítja azt, hogy a klikkesedés, az örök sértődöttség és lázadás helyett az (ön)elfogadás gyakorlása a legcélravezetőbb út, mely során nem fog senki sem sérülni. Tinédzserként, és később felnőtt emberként pedig ez a legtöbb, amit magunkkal és másokkal szemben megtehetünk.

A Metal Lords kellőképpen tudatos saját magával és az általa feldolgozott zenei műfajjal szemben is. Nem a győzelem, a saját vélemény letuszkolása a célja, hanem a könnyed, de tanulságos szórakoztatás egy olyan zenei rétegműfajon keresztül, mely egykoron sokak mindennapját határozta meg, vagy határozza meg a mai napig. És bár a mainstream zene teljesen más irányt vett, a metálnak, a rocknak továbbra is megvan a maga helye a palettán, ahogy a különböző emberi személyiségeknek is egy közösségben. Pont ez a változatosság teszi lehetővé, hogy az egyik percben még Ed Sheeranre lötyögjünk, hogy utána egy zúzós metálra pogózzunk, és ez a látszólagos éles váltás teljesen rendben lesz. Mint ahogy filmként a Metal Lords is teljesen rendben van.