Az Apple TV+ lebilincselő sorozattal rukkolt elő a napokban. A 8 epizódos minisorozat a 2005-ös Katrina hurrikán okozta pusztítás eseményeit dolgozza fel a kezdetektől a végnapok utáni időszakig. A megtörtént eseményeket bemutató széria extrém módon beszippantja az embert, noha tudni lehet, hogy lelkileg erőteljesen felkavaró képsorokkal lesz dolgunk.
A történet 2005 augusztusában játszódik. Az első filmkockák a híreket mutatják. A műsorvezetők arra figyelmeztetik a Mexikói-öböl lakosságát (és elsősorban a New Orleansban élőket), hogy azonnal hagyják el az otthonaikat, mert az 5-ös erősségű, előreláthatóan pusztító erejű Katrina hurrikán épp feléjük tart. Az autópályák megtelnek, az emberek autóikkal pánikszerűen menekülnek, a gyilkos hurrikán azonban egyre nagyobb erővel közeledik. A Katrina 9-17 méter magas hullámokat küld a partokra, melyek felé közeledik, majd 300 km/h-s szélrohammal tarolja végig a várost.
A képkockák változnak, szeptember 11-ét írunk, 13 nappal a Katrina hurrikán után járunk. Apokaliptikus képsorok tárulnak a szemünk elé: a víz alá került New Orleans városát látjuk, amelynek nincsenek már utcái, csak hajóval lehet a vízben álló egykori házak romjai közt a feltorlódott romhalmazok, kidőlt fák, elsodort kocsik és a vízfelszínen úszó halottak közt közlekedni. Hajósok közelednek, egyenesen a Memorial kórház felé tartanak, majd az ott kikötő emberek vegyvédelmi ruhát, gázálarcot öltenek és zseblámpákkal, fényképezőgépekkel az elhagyatott épületbe sietnek.
Az elénk táruló képsorok a katasztrófa utáni Csernobil-képeit idézi: a kihalt kórtermekben és folyosókon elképesztő kosz, káosz, szemét... és halottak. 45 holttest a kápolnában, lepedővel letakarva. Majd egy diktafont látunk, és egy kihallgató szobát, ahol Dr. Baltz, a Memorial rangidős orvos-igazgatója beszél, kvázi narrátorként felvezetve az eseményeket, ami a halálesetekhez vezetett.
Az utolsó időbeli "ugrás" 2005. augusztus 29-re vezet vissza minket, ettől kezdve lineárisan haladnak az események. A Katrina hurrikán pusztításának első napján járunk, a Memorial kórház épületében, amelynek 7. emeletén egy másik egészségügyi cég, a Life Care működik, amely valójában egy elfekvő - ide kifejezetten "szépen" meghalni hozzák a családtagok a szeretteiket. Az előcsarnokban egyre nagyobb a tömeg: a helyi lakosság családostul, kisállatostul a kórházba menekül. Egyes orvosok rosszalóan nézik mindezt (hisz tudják, korlátozott a hely, az élelem, az ellátást kapható emberek száma), ám az igazgató kijelenti, a kórház mindig is menedéket nyújtott az embereknek és ezután is így lesz. A Katrina odakint egyre jobban tombol, sosem látott ítéletidő csap le a városra, nemigen van már, aki ki mer a falakon túlra merészkedni.
A sorozat gyakorlatilag innen "pörög fel", bár az előzmények is rém idegtépőek és feszültségkeltőek. John Ridley, a film író-rendezője briliáns munkát végzett: az epizódok minden egyes perce izgalmas, egyetlen üresjárat vagy vontatott jelenet sincs. Minden szónak, minden mondatnak jelentősége van, a hangulat vibráló, végig érződik, hogy olyasvalamibe sodródunk bele a szereplőkkel együtt, ahonnan nem lesz visszaút.
A kórházban maradt (közel 2000!) ember lassan elszigetelődik a várostól, majd a külvilágtól. Az egyre jobban tomboló hurrikán okozta apokaliptikus helyzetben egyre fogynak a gyógyszerek, az élelem, a víz. Az áramellátás akadozik, a vízszint egyre emelkedik, majd miután több helyen is átszakadnak a gátak, jókora árhullámok közelegnek. A kórházi dolgozók tudják, attól kezdve, hogy elszáll az áram, leállnak a gépek, a lélegeztetők, a súlyos betegek órái meg vannak számlálva. Légkondi híján szinte élve megfőnek az emberek, olyan hőség és levegőtlenség van az épületben. A napok előrehaladtával eldugulnak a vécék, az áradás miatt megszűnik a vízellátás, középkori körülmények közt vegetálnak a kórházban rekedtek - segítségre várva. Az azonban nem érkezik, ha jön is egy-két helikopter, az 2-3 beteget tud elvinni, a többieknek esélyük sincs a kijutásra.
A sokkoló képsorokat látva az emberben milliónyi kérdés vetődik fel: miért nem a városból menekültek el ezek az emberek? Miért nem kért a kórház több helyről és sokkal előbb segítséget? Hol volt a rendőrség? A katonaság? A helyiek csónakjai? Miért csak egy-két helikopter jött, mikor minden amerikai filmben azt mutatják, hogy nekik van a legnagyobb légierejük a világon? Az emberbe pedig idővel belehasít a gyanú: vajon azért nem segítettek ezeken a szerencsétlen, bajba jutott embereken, mert New Orleans feketék lakta terület? Ez volt a valódi indok? Ha nem, akkor mi? Egyszerűen érthetetlen az a közöny és az a halogatás, amivel a Bush-kormány, az amerikai politikusok, a katonaság, a légierő vagy a parti őrség kezelte ezt az ügyet. Az ember szeretné azt hinni, hogy majd igenis jön valaki, és lesz nemzetközi és helyi meg a szomszédos államokból segítség, de közben ismerjük a történelmet és tudjuk, hogy nem lesz happy end.
Dr. Anna Pou doktornő (Vera Farmiga), noha férjével együtt hazamehetne, a kollégáival együtt erején felül küzd a betegek életéért, de a körülmények erősebbek náluk. Egymás után halnak meg az elesettebb páciensek, az ár egyre magasabbra tör az épületben, idővel már nincs se víz, se élelem, se gépek. A helikopter leszállóhoz 40 perc eljutni, rozsdás, magasba vezető lépcsőkőn át olyan betegekkel, akiknek a java járni is alig tud. A kontrollt vesztett dolgozók lassan rájönnek, hogy magukra hagyták őket. Látják és tudják, hogy nem mindenki fog megmenekülni - de hogyan döntsék el, ki maradjon életben és kit hagyjanak a sorsára? Többféle elmélet lát napvilágot, ami egyre nagyobb szakadékot húz orvos és orvos, ápoló és ápoló között. Ki a gyengéket mentené, ki az erőseket, ki az ártatlan babákat, ki a járóképeseket. Van, aki fegyverrel akar igazat tenni, más meglopja az elesetteket. Az emberi jellemek egymás után mutatkoznak meg önnön valójukban - és rendkívül sokkoló látni, hogy ebben a helyzetben ki, hogyan viselkedik.
Vera Farmiga elképesztő színészi játékot nyújt, bár tőle ez nem volt meglepő, hiszen a Démonok között-ben vagy a Csíkos pizsamás fiúban is maradandó nyomot hagyott a nézőkben. Mégis itt, az empátia és az orvosi etika közötti pengeéles határon táncolva, a végkimerüléssel és a kétségbeesettséggel küzdve, vele együtt szenvedünk, sírunk és rettegünk - mert bizony, az ő szemén keresztül látva különösen rettenetes ez a történet.
De a többi szereplő is briliáns: az osztályvezető Susan Mulderick (Cherry Jones) a szemünk alatt roppan kis híján össze a rá háruló felelősség alatt, miközben döntenie kell, ki mehet először a mentőegységekhez és ki nem kap esélyt. A folyton vitatkozó és etikáról, betegekről mást valló orvoscsapat tagjai szintén szuper jók: Dr. Baltz (Robert Pine), Dr. Bryant King (Cornelius Smith Jr.), Ewing Cook (William Earl Brown) olyan kérdéseket feszeget, amikre vélhetően mi, nézők sem tudnánk a válaszokat, de közben valószínűleg mindannyian belátjuk: egy ilyen helyzetben igenis szükség van rendezettségre, szabályokra, különben a káosz bekebelez mindent.
A cselekmény több szálon halad a végkifejlet felé. Látjuk, miként nézik végig "kintről" az emberek a New Orleansban rekedtek haláltusáját. A pénzembereket és biztosítókat, ahogy bojkottálják a segítségnyújtást, a családtagokat, ahogy kétségbeesetten próbálják kimenteni vagy megtalálni a rokonaikat, és a bentieket, akik nem tudják, túlélhetik-e mindezt. Az ötödik nap elteltével elindulnak a vizsgálatok: a tévécsatornák, a hatóságok, a bíróságok, a gyászoló családok mindannyian tudni akarják, mi történt, ki, miért halt meg pontosan? A válaszok azonban ködösek, érződik, hogy valamit titkolnak. Valamit, ami annak a 45 embernek a halálát okozta odabent.
Rendkívül felkavaró a széria játékidejének minden egyes perce. A mellékszereplők is őrült jók: a haldokló szeretteiket otthagyni kényszerülő családtagok, az áldozatkész ápolók, a vízzel küzdő biztonságiak, a menekülésre esélytelen betegek játéka szívet tépő. Zseniális rendezés, hibátlan dramaturgia és megrázóan szép operatőri munka teszi abbahagyhatatlanná ezt a sorozatot. Hogy kinek ajánlanám? Mindenkinek. Ez nem pusztán egy híres katasztrófát feldolgozó sorozat, hanem egy akaraterőről, becsületről, hitről, reményről, szeretetről szóló történet, a múltunk egy olyan darabja, amit mindenkinek ismernie kell. Ez egy nagyon erős, elgondolkodtató történet, amiről nagyon sokat lehet közben és a későbbiekben is beszélni.