Az Apokalipszis mostnak talán éppen ez a végzete is, hiszen a végtelennek tűnő pszichedelikus utazás a háború és az ember legsötétebb mélységébe a legtöbb néző számára csupán háttér és eltörpül a film igazán katartikusnak mondott pillanatainak homályában. Sőt, akár odáig is elmehetünk, hogy már a ’70-es évek változata is unalmasnak hathat, amolyan road-movie-nak, mely során egy marék katona végig csörög az Államok (talán) egyetlen vereséggel záródó háborúján, közben egymáshoz alig köthető „események” folynak körülöttük, melyeket még csak alakítani sincs esélyük.
Mert lényegileg nincs is másról szó, csupán egy marék katonáról, akiknek el kell kísérniük Willard kapitányt, aki azt a titkos küldetést kapta, hogy végezzen a valószínűleg félőrülté vált, magát istennek képzelő zsenivel, Kurtz ezredessel. E közben pedig a vietnámi háború minden oldalát megtapasztalva – a playboy nyusziktól, az egymást szivató bajtársiasságon keresztül, az igazi húsba vágó őrületig és fantizmusig – indítják el (Cimino Szarvasvadászával egyetemben) a mára közhellyé váló vietnámi lelkiismeretet, mint iparágat a tengerentúli filmművészetben.
Már ezek alapján is számos témát könnyedén feldobhatnánk, mellyek alá állva elégségesek lehetnének, hogy érdemben értekezzünk a filmről, sőt akár az egészet megfűszerezhetnénk a keletkezési körülményekkel, hiszen Sheen szívrohama, egy tájfun, mely romba döntötte az egész díszletet, Coppola maláriája, az elszabaduló költségvetés és többök között Brando hozzáállása csak még érdekesebbé teszik ezt a remekművet, mi viszont most más utat választunk. Ha úgy tetszik egy ömlengősnek ható szerelmi vallomással élünk, s tisztelgünk a filmművészet történetének egyik legjobb háborús alkotása előtt.
Ugyanis, hogy újra kezdjük: Léteznek filmek, melyek olyan kedvesek számunkra, hogy minden hibája ellenére nem tudunk rosszat mondani, s könnyedén tekintünk el attól, hogy számonkérjük annak hibáit, mondjuk az egyik központi karakteren, az őrület mellől hiányzó sokat hangoztatott zsenialitást. Egy pillanatra sem bántja szemünket a látvány szempontjából helyenként özönvíz előttinek tűnő képsorok, de a Valkürök lovaglására felforr a vérünk, s pár perccel később szinte mi is érezzük az orrunkban az empirikusan soha meg nem tapasztalt illatot, majd inkább merengünk minden hipnotikus képkockán, s szívünk szerint a végén újra indítanánk a bő három órát, hogy a lehető legmélyebbre húzó örvénye végleg beszippantson minket, s soha ne dobjon újra a felszínre.
Nehéz ilyen alkotásokról beszélni, mert bár igaz, hogy a mondanivaló szinte örökérvényű, hiszen a filmművészet szeret az emberiség lelkiismereteként működve megőrizni, olyan emlékeket, melyek érdemesek is arra, s talán nem kell hosszan bizonygatni, hogy egy teljesen értelmetlen háború, mely egy egész generáció szemléletét változtatta meg érdemes erre. Ennek kicsit ellentmondva, de Kurtz ezredes szavaival egybevágva, közben a film a „modern” hadviselés túrista jellegéről is beszél, mely éppen annyira háború ellenes, mint az azóta közhellyé amortizált tapasztalat – Martin Sheen zseniális, kezdő monológját külön emeljük ki itt –, hogy épp úgy lehetetlen a „pokolból” újra visszatérve hétköznapokat élni, mint a „pokolban” nema hétköznapokra gondolni.
Mielőtt e vallomásra feltennénk egy képzeletbeli koktélcseresznyét, kicsit közbevágva említsük meg a film zenei csúcspontját, mely lehetne a már említett Wagner részlet is, de Jim Morrison Oidipusz parafrázisa szerintem sokkal lenyűgözőbb a képekkel, mind a film elején, mind pedig a végén. Sőt akár odáig is elmerészkedhetünk, hogy a Stones Satisfaction-je alatt futó jelenet is sokkal többet elárul az amerikai haderő katonáiról, mint a – nem mellesleg megérdemelten – mára már unalomig előcitált és sokszor tudatosan kiragadott és ezzel elferdített „lovasroham”.
Végezetül pedig csak annyit javasolnánk, hogy aki nem látta, és képes rászánni magát egy három és fél órás remekműre, annak és annak is aki nem, kötelező alkotás, s egyértelműen kimagasló remekmű a viatnami háborút felelevenítő filmek Mekong szerű áramlatában. Műfajalkotó, ahogy már említettük, s valószínűleg még attól is több... (Írta: Paulkemp)