Különvélemény: Hans Zimmer, avagy a zenebirodalom visszavág

Mielőtt azonban tovább mennék, fontosnak tartom megemlítenem a filmzenékhez való viszonyomat, hogy kirohanásom oka érthetőbb legyen. A családomban a zene valamilyen szinten mindig fontos szerepet játszott. Senki sem volt zenész, de mindenki a legkülönbözőbb zenei ágazatokért rajongott, és mivel a nővérem zenei iskolába járt, ezért kisgyerekként minden lehetséges fellépésére elcipeltek édesanyámék, így elmondható, hogy a kezdetektől fogva szívtam magamba a klasszikus zenét. Mindemellett kiderült, hogy abszolút érzékem van hozzá, így a későbbiekben több hangszeren (cselló, zongora, furulya) is megtanultam játszani, valamint ének-zenei iskolákba jártam, kórusban, zenekarban énekeltem a gimnázium végeztéig. Ugyanakkor ezeket sose vettem teljesen komolyan, mivel az elsődleges szerelmem mindig is a filmek voltak, de talán mindebből adódhatott mindaz, hogy a kezdet-kezdete óta a filmzenékben találtam meg a számításaimat. A mai, populista, rádiókból ömlő szórakoztatóipari termékeket csak kevés előadótól tartom igazán élvezetesnek (műfajtól függetlenül), mivel a dalszövegek egyrészt zavarnak, másrészt üzenetük, tartalmuk jórészt kimerül a szerelem, halál, szép vagy szar az élet mondatok körforgásban. Az én felfogásom szerint a JÓ filmzenék (pl. Thomas Newman vagy James Newton Howard drámai munkái) ezzel ellentétben nem mondják meg, hogy hogyan érezzünk, miként vélekedjünk az életről, ezt nekünk kell megfogalmazni. Sőt, érzelmek olyan húrjait képesek megpendíteni, amelyekkel az ember sokszor maga sincs tisztában.   A filmzenét a legpontosabban alkalmazott művészetként szokták definiálni, és nem hiába. Elsődleges célja az, hogy a film cselekményét szolgálja, a vásznon látottakat alátámassza. Ugyanakkor a művészet megnevezés sem véletlen, mert az igazán tehetséges komponisták nem csak egyszerűen lekövetik ami előttük pereg, hanem igyekeznek egyfajta pszchológusi, vagy filozófusi feladatot is ellátni. Megpróbálják a zenével kifejezni a karakterek érzéseit, vagy a bennük lezajló változásokat, esetleg egy egész fantáziavilágot és annak törvényeit lefesteni a hangjegyekkel, és a legkülönbözőbb hangszerekkel (vagy olyan tárgyakkal, amik hangot adnak ki).   Azonban ez a szakma egyre inkább felhígult, és ezt az eliparosodást elsősorban Zimmernek, valamint az általa alapított Remote Control Stúdióból kikerült tanítványainak köszönheti. Maga a germán komponista a 80’-as évek végén, 90’-es évek elején hívta fel magára a figyelmet újdonsült stílusával, ami az élő zenekar és az elektronikus elemek közti egyensúllyal, valamint egyszerű, könnyen visszadúdolható dallamaival könnyebben megtalálta – hogy stílszerű legyek – a közös hangot az MTV generációval és az azután jövő ifjakkal. A 90’-es években alkotott akció zenéi (pl. A szikla, Rés a pajzson) egy csapásra sikeressé tették az általa képviselt stílust, ami ezzel együtt az RC-ből kikerült zeneszerző palánták felemelkedésével is járt. Ilyen volt az azóta lényegében teljesen eltűnt Mark Mancina (Bad Boys), vagy Trevor Rabin (Armageddon, Háborgó mélység), és itt jegyezném meg, hogy ezen zenei stílus térhódításában nagy szerepe volt az akkoriban (is) a virágkorát élő Michael Bay-nek, aki rendre Zimmerrel vagy hozzá közeli komponistákkal dolgozik együtt (az utóbbi időben Steve Jablonsky-val), ami – lássuk be – a rendező stílusához tökéletesen passzol. [embed]https://www.youtube.com/watch?v=Uwkppl4StRw[/embed]   Azonban van még egy előnye ennek a stílusnak: olcsó. Az elektronikával felvértezett, vagy lényegében teljesen arra épülő zenék felvétele ismerjük el, még egy nagy stúdiónak is pénztárcabarátabb megoldás – pláne, ha azt Zimmer egyik az iskolapadból frissen kikerült tanítványa készíti, aki nagy valószínűséggel semmilyen díj közelébe nem kerül, ami dobna az ázsióján – ha nem kell egy 70-100 fős zenekart megfizetni. Arról nem is beszélve, hogy a záros határidő még komolyabb kísérletezésre sem ad lehetőséget egy kreatívabb komponistának, de persze vannak kivételek, mint az azóta szépen önállósodott Harry Gregson-Williams és John Powell. Utóbbi gyanítom azért vetette bele magát szinte végérvényesen az animációsfilmek zenéjébe, mert ott kellően kiélheti kísérletezgető kedvét. De Zimmer sokak szerint nem minden ok nélkül napjaink egyik legfoglalkoztatottabb komponistája, és dallamai révén nem hiába emlegetik egy lapon John Williams-szel. Én azért ezt vitatnám, mert napjaink zeneszerzői között ők gyakorlatilag a két végletet képviselik. Williams dallamai úgy váltak a popkultúra részévé és generációk kedvencévé, hogy a klasszikus zenei mivoltukból nem léptek ki, és egy Star Wars, egy Indiana Jones vagy egy Jurassic Park (de lényegében akármelyik művét említhetném a Mesternek) még mindig bármikor meghallgatható. És itt jön az egyik fő problémám Zimmer munkáival kapcsolatban, és amiért én gyorséttermi avagy Mekis zenének szoktam őket nevezni: nem elég időtállóak. És itt nem a dallamokra, hanem a hangszerelésre, az elektronikai megoldásokra gondolok, ezek ugyanis gyorsan elavulttá tudnak válni. Ha meghallgatjuk a már emlegetett A szikla, vagy Rés a pajzson zenéjét, akkor észrevesszük, hogy ezek hiába voltak hihetetlenül népszerűek, mára csúnyán megkoptak, amiben mondjuk agyonhasználtságuk is közrejátszott. De hogy ne csak a „régmúltból” hozzak példát, érdemes szemügyre venni a Karib-tenger Kalózai trilógia zenéjét. Az első rész aláfestése – noha hivatalosan nem ő volt a komponista, hanem egyik tanítványa, Klaus Badelt – ma már szintén ódivatúnak hangzik, és ez igaz a második rész egyes megoldásaira, de amit fájdalmas volt tapasztalnom nemrég, hogy az etalonnak tartott harmadik rész zenéje is erodálódni kezdett. De ugyanúgy rá lehet ezt húzni az olyan filmzenékre is, mint A nap könnyei, vagy Az utolsó szamuráj, talán csak a Gladiátorra és Az őrület határánra nem igaz az akkori munkáiból.   Van azonban egy másik problémám a Zimmer jelenséggel, ami fölött nem tudok szemet hunyni már hosszú évek óta, ez pedig a társ- és/vagy szellemzeneszerzők bevonása. Lehet azon vitatkozni, hogy Zimmer vállalja azt, hogy túlzsúfolt naptára miatt vonja be munkatársait, akiknek ezzel lehetőségük van közelebb kerülni a húsosfazékhoz, vagy más komponistákkal ellentétben ő van annyira jó fej, hogy ezt elismeri, de akkor is bosszantó, hogy az ember nem lehet biztos abban, hogy az adott tételt valóban ő szerezte e. A nagyobb volumenű projekteknél ezt még úgy-ahogy elnézi az ember, de amikor az olyan, másoknál kisujjgyakorlatnak számító munkáknál, mint mondjuk a The Holiday, A Simpson-család – A film (utóbbi esetében máig nem értem, hogy miért nem a főcímet szerző Danny Elfman-t kérték fel) vagy a Rango, amelyekben megközelítőleg fél tucat (!!) komponista segédkezett Zimmernek, az már egyenesen dühítő, és kétségbe vonja a szerző sokszor hangoztatott tehetségét. Ez pedig felveti annak a kérdését, hogy Zimmerre mint művészként tekintsünk, vagy egy brainstorming módszerrel dolgozó, nagyon tehetséges zenei producerre.   Mert Zimmer tehetséges, ez tény. Abban mindenképpen, ahogy eltudja adni magát, és kétségtelen, hogy olykor ez a zenei kreativitásában is megnyilvánul. Viszont egyre ritkábban mozdul ki a komfortzónájából. Az Acélember zenéje annak ellenére piszkosul élvezetes, hogy érdemi újdonságot nem mutat A Sötét Lovag-trilógia vagy az Eredet muzsikái után. Az mindenféleképpen elmondható, hogy Nolan rideg, steril filmjeihez ez a fajta zenei megközelítés illik, amit a csúcsra járatott, de egyrészt mintha már ő is kezdené unni – legalábbis A magányos lovas zenéjébe lényegesen több ötletesség szorult, és szerzője/szerzői is érezhetően jobban élvezték a munkát. Persze igazságtalan lennék, ha nem állítanám, hogy a germán komponista – akár egymaga is – többre képes. Ennek ékes példája A Da Vinci-kód, amit egy szám kivételével Zimmer egymaga írt, és már-már a komolyzene határát súrolja, de ilyet sajnos ritkán hallunk tőle, és az átlag rajongónak vélhetően megfekszi a gyomrát.   És itt jön az, ami még bosszant a Zimmer jelenségben az utóbbi időben: az őt körülölelő túlzott hype. Az, ahogy eladja a zenéit azt más, nála tehetségesebb szerzők is eltanulhatnák tőle (igen, vannak nála tehetségesebbek), mert az egészen ritka, hogy egy filmzene – jelen esetben a Man of Steel – felkerüljön a Billboard lista élbolyába. Ilyen téren érthető a stúdiók döntése, elvégre a zenéjét viszik, mint a cukrot, és a nevével is jól lehet reklámozni az adott filmet. De az, hogy a mai generáció őt tartja a zeneszerzés istenének, egyre jobban aggaszt. Távol álljon tőlem, hogy elítéljek bárkit is, mert így gondolja (nálam is benne van a Top 5-ben), de a szerzőt körülövező reakciók nem kifejezetten nyerik el a tetszésemet. Hogy példával is éljek: túlzásnak tartom az egyik külföldi filmzenei oldal kritikusának a kirohanásait Zimmer ellen, aki már természetellenes gyűlölettel viseltetik munkái iránt (noha egyre jobban meg tudom érteni), miközben egyes volt tanítványai szerzeményeivel – akik ugyebár még hozott anyagból dolgoznak – sokkalta elnézőbb. De most a Pókember folytatás zeneszerzőváltásának a bejelentésénél jelentkező ömlengő reakciók is a rajongók részéről azt az érzetet keltik bennem, hogy ez a(z egyelőre még) művészeti ág nem a legjobb irányba halad, ha Horner intelligens megközelítésével szemben egy kommersz nézőpontot részesítenek előnyben. Egy harmadik reakció is van, amire egy hazai, olykor filmzenékkel is foglalkozó blogban lettem figyelmes. A szerző többször is kifakadt azon, amin most én is, miszerint Zimmer stílusa mára már túlságosan is teret hódított, de az ominózus bejelentésnél szinte kiugrott a bőréből, és nem ez volt az első alkalom. Ilyenkor merül fel bennem a nyuszi esete a sapkával.   És elérkeztem eme terjengős irományom lényegi részéhez, miszerint meddig mehet tovább még a Zimmer Zenebirodalom térhódítása? Ez a kérdés már régóta ott motoszkált bennem, de csak most mertem hangosan feltenni. Tavaly kezdtem annak megörülni, hogy a Marvel a nagysikerű filmjei aláfestésében végre elmer szakadni a megszokottól. Ugyanis a kezdeti RC-s zenészek helyett, mint amilyen Ramin Djawadi (Vasember) volt, filmjeikhez sorra alkalmazták az olyan rutinos öreg rókákat, mint John Debney (Vasember 2), Patrick Doyle (Thor), Alan Silvestri (Amerika Kapitány, Bosszúállók), vagy ugyebár James Horner, így a csúcsra járatott RC hangzás megmaradhatott volna a DC filmjeinek. Ehhez képest a Vasember 3 közepes zenéjét az ilyenkor Zimmert majmoló – egyébként sokkal tehetségesebb – Brian Tylerre bízták (a Thor: Sötét Világgal egyetemben), míg az Amerika Kapitány folytatását az X-Men: Az elsők óta semmi érdemlegeset fel nem mutató Henry Jackman-re (akinek már az a munkája is jó pár helyről volt összelopkodva). Ennek pedig egy újabb vészterhes állomása lesz A csodálatos Pókember 2., hiszen az egyik legnépszerűbb képregényhősről van szó egy olyan korban, amikor ezek filmes interpretációi a virágkorukat élik, így pedig a zenére is nagyobb rivaldafény vetül, pláne ha Zimmer szerzi. Az pedig különösen bántó, hogy egy ilyen franchise-nál a zenei folytonosságot nem veszik figyelembe, habár ez nem az első eset, mert a fent említett Vasemberek mellett eddig egyetlen X-Men mozinak sem ugyanaz volt a zeneszerzője.   Újabb félreértések elkerülése végett: biztos pokoli élvezetes lesz a zene. Mivel ez lesz a szerző számára az első Marvel adaptációhoz készült munkája, nem tartom kizártnak, hogy más megközelítést fog alkalmazni, mint a DC univerzumban (habár a hajókürtről szerintem most sem fog leszokni), de itt merül fel a legfőbb problémám: az, hogy élvezetes lesz, az még nem jelenti azt, hogy valóban minőségi darab lesz a műfajon belül. Hogy egy sarkított, könnyűzenei példával éljek: azért mert PSY Gangman Style-ját több száz millióan látták, hallották, attól annak a zenei értéke még a zérussal konvergál, hiába szórakoztató a maga módján (már akinek). Az, hogy valami vagy valaki népszerű, még nem jelenti azt, hogy jó is. És jelen esetben sem a kommersz, populista stílussal van a problémám, hanem annak most már elharapódzott mértékével. Persze lehet, hogy velem van a probléma, hogy a zenétől a szórakoztatáson túl valami többet várok, hogy azon kívül is adjon valamit. De hogy lehet az, hogy John Barry Bond zenéi az olykor aktuális trendeknek való behódolás ellenére is még mindig hallgathatóak, vagy az olyan mai, klasszikus stílusú komponisták, mint amilyen Alexandre Desplat képesek úgy modern akció zenét alkotni (pl. Largo Winch), hogy közben saját stílusukat sem adják fel, és intelligens muzsikával állnak elő, de hogy ne távolodjunk el annyira Zimmertől, John Powell Bourne zenéi is még mindig abszólút működőképesek. Épp ezért Zimmer munkáira már egyre inkább tekinthetünk szórakoztatóipari termékként, mint zenei műként. És ez egy alapvetően még mindig művészetinek számító ágazatban óriási baj, de az talán még nagyobb, hogy nem látom, hogy ebből lesz e valaha is kiút.

Oldalak: 1 2