Azt rögtön az elején le kell szögeznem: imádom Hans Zimmer zenéit. Aláfestései könnyen megjegyezhetőek, és okkal találják meg a szélesebb közönséget, nem csak a filmzene rajongók körében. A minap bejelentett hír, miszerint ő szerzi A csodálatos Pókember 2. aláfestését az első részt jegyző James Horner helyett személy szerint mégis elkeserített. Hornernek – érdemei elismerése mellett – sose voltam rajongója, és az első részhez való megválasztásakor neki sem örültem különösképpen, mivel - én, aki nem különösebben vagyok jártas a munkásságában - még nekem is feltűnnek azok a visszanyúlások a korábbi munkáira (pl.: Aliens, Zorro), amik már sokszor zavaróvá válnak, és ami miatt okkal szokták azzal megvádolni, hogy képtelen megújulni. A Pókemberrel azonban mind a rajongókat, mind a szakmát meglepte, ugyanis szinte teljesen mellőzte a rá jellemző megoldásokat, másrészt az elmúlt évek egyik legintelligensebb score-ját hozta össze lényegében azzal az egyszerű megoldással, hogy a változatosan hangszerelt főtéma, a hőshöz hasonlóan folyamatosan változott, fejlődött. Ezek után különösen sajnálatos, hogy az effajta zenei intelligenciát a populizmusra cserélték a készítők.
Különvélemény: Hans Zimmer, avagy a zenebirodalom visszavág
A mostani egy rendkívüli – személyes, de nem közönséges – véleménynyilvánítás lesz a filmzene műfajának a folyamatos erodálásáról és annak talán legfőbb okozójáról.
Hirdetés
Hirdetés