Ha kimaradt volna, olvassátok el az első részt, a pozitív példákat összesítő cikkünket is.
X-Files: The Game
Bár színvonala ingadozott, az X-aktákat okkal-joggal emelte egy időben piedesztálra a kritika, és az is vitathatatlan, hogy megannyi tévétörténelmi jelentőségű pillanattal ajándékozott meg minket. Sőt, leszögezhetjük, hogy az eseményeket továbblendítő, és a főbb karakterek személyiségét árnyaló epizódokat a cselekményre ki nem ható, de érdekes intermezzókkal pazarul kombináló sorozat igen ritkán laposodott el.
Az X-Files: The Game kapcsán viszont felröppent a pletyka, hogy a tulajdonképpeni cél egy audiovizuális altatószer kifejlesztése volt. Mert a sokkolóan unalmas-dagályos rettenetből fél-egy óra is elég a visszafordíthatatlan kóma előidézéséhez.
Action Max
Torokszorítóan izgalmas légi ütközetek, egy elátkozott kastély a megszokott horror-toposzokat némi komédiával oldó felfedezése vagy éppen egy futurisztikus, víz alatti felfedezőtúra. Valóságos művészet az efféle kalandokat úgy prezentálni, hogy az ember tizenöt-húsz perc után elemi késztetést érezzen arra, hogy felfrissülésként zoknipároztatással vagy porszívózással töltse az idejét. Ám a Worlds of Wonder specialistái nem rettentek meg a rájuk váró, hőseposzba illő kihívástól, így időt, pénzt és energiát nem sajnálva tető alá hozták az Action Max-nek keresztelt konzolt. Az 1987-ben napvilágot látó szörnyszülött több okból is igazi, az ágazat krónikáinak lapjaira tartozó kuriózum.
Egyrészt, anno a háztartások java csupán tagadhatatlanul csecse, ellenben felettébb költséges papírnehezéknek vagy asztalláb-támasznak használhatta, mivel önállóan nem tudta futtatni a VHS-lejátszót igénylő játékokat. Másrészt, a fénypisztolyos mókák semmiféle téttel nem bírtak. Akkor is eljuthattunk a klipek végére, ha egyszer sem húztuk meg az ezüststukker elsütőbillentyűjét - ebből adódóan az egyébiránt adrenalinpumpáló szituációkat elképesztően hamar meg lehetett unni. Pláne, mert ha egyszer elértük a maximális pontszámot, végképp nem maradt semmi okunk arra, hogy ismét nekiveselkedjünk a kazettáknak.
Conspiracies
A Conspiracies ezzel szemben garantáltan feldobja a leglaposabb parti-imitációt is, mivel két-három perces adagokban fogyasztva garantáltan előbb hitetlenkedő, aztán hisztérikus röhögésre készteti a nézőket. Ez ugyan finoman fogalmazva is különös egy papíron cyberpunk beütésű kémthrillertől, de a titok a páratlan ügyességgel összeválogatott szereplőgárdában rejlik. Elvégre az, hogy puszta véletlenségből szedtek össze ennyi szakmai antitalentumot, józan paraszti ésszel is kizárható. A legnagyobb telitalálat természetesen a főszereplőt, Nick Delios-t megformáló vizesnyolcas. Hiszen a William Shatnert benyugtatózott Steven Seagal-imitátorrá degradáló, kopaszodó, leginkább egy anyjával élő, negyvenes könyvelőre hajazó férfi pont annyira hiteles egy ördögi összeesküvést felgöngyölítő vagányként, mint az Ecserin árult Csontváry-kép. Ám a többiek sem piskóták: egyik-másik mellékfigura megformálója gyaníthatóan egy középkategóriás óvoda anyák napi ünnepségén elvárt nívót sem ugraná meg. Szerencsére a készítők a győztes recepten a nyolc esztendővel később debütált második felvonásnál sem változtattak - hovatovább, amennyiben ez egyáltalán lehetséges, növelték a tétet.
Harvester
A logikát és dramaturgia szabályait az ablakon kihajító Harvester jól mutatja, hogy a provokációhoz sem árt némi tehetség. A viccnek gyenge, komolyan pedig nyilván nem gondolt történetét bizarr hentfesztivállal feldobni igyekvő, következetlen fércmunka az ötletgazda saját bevallása szerint is a "nagyot gurítás" szándékával készült. Azonban a meghökkentő brutalitás önmagában harmatosnak bizonyult az üdvösséghez, és a szürreálisabbnál szürreálisabb helyzetekben szenvedve egyben belső démonjaival viaskodó Steve kálváriája rútul elhasalt.
Night Trap
A Night Trap, pontosabban a körülötte kirobbant hercehurca mellett sem mehetünk el szó nélkül. James Riley és Rob Fulop a halálra ítélt Sega CD-re kiadott botlása egy, a nem szándékos paródiák zsánerét bővítő rémmese, amiben hamvas leányzókat kell megvédenünk a vérükre éhező vámpíroktól. A hitvány alakítások, a nagyítóval is alig felfedezhető sztori, és a meglepően visszafogott gyilkosságok sajátos keveréke önerőből sanszosan sosem került volna a magazinok címlapjára. Csakhogy az USA a programot esélyesen soha ki nem próbáló szenátorai másodkézből szerzett információkra támaszkodva a gyermekek lelkét megrontó szellemi kútmérgezés iskolapéldájának kiáltották ki a nem sok vizet zavaró kísérletet.
A vádak megalapozottságát ékesen illusztrálja, hogy az érintettek tényként kezelték, hogy a felhasználó deklarált feladata a nők zaklatása és bántalmazása - holott ennek az ellenkezője a küldetés. A nevetséges eljárás nem maradt következmények nélkül: a Mortal Kombattal együtt kínpadra vont blődli messze jobban fogyott az indokoltnál, de ez sem sokat javított a reputációján. Manapság egyesek a műfaj abszolút mélypontjaként hivatkoznak rá, viszont hébe-hóba felmerül a kérdés, hogy vajon tényleg megérdemli-e ezt a groteszk anti-kitüntetést, vagy még ahhoz is gyengécske, hogy totálisan elszúrtnak bélyegezzék?
Ha ti is megjártátok egy interaktív filmmel, vagy éppen bűnös élvezetként fejest ugrottatok egy mókásan pocsék darabba, osszátok meg velünk a tapasztalataitokat!