Január 22. és 30. között nyolcadik alkalommal kerül megrendezésre a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF), amelynek online kínálatában az esemény ideje alatt több mint harminc versenyfilm méretteti meg magát öt kategóriában (Bátor gyermekek, Bátor nők, Bátor ellenállók, Bátor útkeresők, Bátor álmodozók), ezeket pedig az érdeklődők mintegy 200 vetítésen keresztül, több helyszínen (Budapesten, Debrecenben, Egerben, Győrben, Pécsen, Szegeden, Székesfehérváron, Szolnokon, Szombathelyen, Veszprémben, Zalaegerszegen) is láthatják majd. Emellett lesznek filmvetítések (az életműdíjat kapó Kossuth-díjas Almási Tamás rendezései), filmpremier (Sós Ági és ifj. Petróczy András Tiszta sváb című alkotása), szakmai program és HVG vita is (hat alkalommal, meghívott szakértőkkel, moderátorokkal).
A BIDF versenyprogramja számos izgalmas alkotást tartogat az érdeklődők számára, amelyek között helyet kaptak olyanok (Menekülés, Erőltetett menet) is, amiket beválogattak a 94. Oscar-díj jelöltjeinek szűkített listájába. A Puliwood szerkesztői lehetőséget kaptak, hogy nyolcat megtekinthessenek a felhozatalból, az alábbiakban olvashattok róluk:
Menekülés (Flee) Péter Zsombor
Ha csak a történetet olvassuk el, könnyen előítéletesek lehetünk Jonas Poher Rasmussen alkotásával kapcsolatban. A sztori ugyanis Aminról szól, aki meleg afgánként még fiatalkorában menekült el a háború elől hazájából Dániába. Hősünk útja azonban nem ilyen egyszerű. Tény, hogy a Menekülésben benne van a hatásvadászat lehetősége, és Amin narratívája hat is a nézőre, de mindezt olyan szintű empátiával teszi, ami minden szavát átélhetővé varázsolja. Ahogy fokozatosan derül ki az igazság, majd megismerjük a részleteket a múltból, úgy szippant magába ez az egyszerre nyomasztóan fájdalmas, ugyanakkor reménykeltő mementó. A cselekmény során Aminnal egyetemben megtapasztaljuk milyen a magány, az elveszettség, a teljes kétségbeesés fojtogató érzése. Számos alkotás készült már hasonló témában, de itt tényleg átjön, hogy mit jelent menekülni, hátrahagyva mindent, az addigi életed, sőt a saját személyiséged. Mindezt a rajzfilmes köntös koronázza meg, mely remekül áll az összképnek, még ha a mozgás kifejezetten darabos is. A Menekülés nem könnyed, ám annál maradandóbb élmény, mely egyszerre fájdalmas és felemelő. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy ez lehet az első film, amit Oscarra jelölnek a Legjobb Dokumentumfilm, a Legjobb Animációs Film és a Legjobb Nemzetközi Film kategóriájában.
A Vörös falak foglyai (Inside the Red Brick Wall) Török Tamás
2019 végén az egész világot bejárta annak a hongkongi tüntetéshullámnak a híre, melynek szikráját egy olyan kiadatási törvényjavaslat okozta, ami közvetlen fenyegetést jelentett a városállam autoritására nézve. A hongkongi dokumentarista filmkészítők alkotása a zavargások legfeszültebb pillanatait örökítette meg, méghozzá testközelből: azokat a szabadságukért és a demokrácia eszményéért tüntető diákokat követhetjük végig, akik a műszaki egyetem falait használják fel rögtönzött erődként a kiszámíthatatlan rendőrsereggel szemben. Ugyan a lázadóknak titulált tüntetők és rendőrök között zajlik valamilyen fajta kommunikáció - inkább üzengetés - a megafonokon és kihangosított zeneszámokon keresztül, de a megegyezés egyre lehetetlenebb célnak tűnik a kínzó órák, majd napok múlásával. A Vörös falak foglyai egy narrációt nélkülöző, minimális szöveges kommentárral ellátott felvételgyűjtemény, ahol kronologikusan kapunk bepillantást abba számos újságírói és amatőr képsoron keresztül, hogy mi is történt a körbefogott egyetem falain belül. A film ereje épp nyersességében rejlik, hiszen teljes valójában láthatjuk a hongkongi fiatalok küzdelmét. Azt a küzdelmet, amit senkinek, semmikor nem szabadna megtapasztalnia - ám ahogy azt a történelem már többször is bizonyította, van, hogy tényleg nem marad más lehetőség a "párbeszédre".
A köd gyermekei (Children of the Mist) Török Tamás
Ha Le Diem dokumentumfilmje egy elszigetelt, az észak-vietnámi hegyek ölelésében megbújó faluba invitálja a nézőt. A történések középpontjában egy 12 éves lány, Di áll, aki egy olyan etnikai kisebbségi csoportba tartozik, ahol máig természetes, hogy a lányok már rendkívül fiatalon megházasodnak - sokszor akaratuk ellenére. Ehhez egy régi hagyomány is társul, a "menyasszonyrablás", amikor is a holdújév napján a leendő férj elrabolja a kiszemelt kislányt, majd ezt követően a két fél családjai között zajlanak beszélgetések a hogyan továbbról. Di azonban szerencsésnek mondhatja magát abból a szempontból, hogy egy olyan nemzedék tagja, akik először vehetnek részt valódi oktatásban. A kifejezetten személyes hangvételű dokuban láthatjuk, ahogy Di nem csak arról szeretné meggyőzni szüleit, hogy nem teljesen felesleges dolog a tanulás - ahogy azt a közösség eddig tartotta -, de saját útját is szeretné járni az életben. Ez olyan, a nyugati ember számára mára már alapvető jogokat foglal magába, minthogy nemet mondhasson kérőjének. A köd gyermekei nem egy szokványos felnövéstörténet, hiszen végig olyan érzése van a nézőnek, mintha évszázadokat utazott volna vissza az időben. Pedig hát korántsem erről van szó, ez bizony a jelen, nem csak a Hmong nevű vietnámi kisebbség, de számos kultúra számára, Ha Le Diem filmje pedig az ilyen és ehhez hasonló ősi (meg)szokások, és a modern kor értékeinek összecsapását mutatja be egy bátor kislány történetén keresztül.
A Pillangó álma (The Butterfly's dream) Buzsik Turner Kriszti
Az Epidermolysis Bullosa (EB) egy ritka, génmutáció okozta bőrbetegség, amely folyamatos seb- és hólyagképződéssel jár. Zuzia Macheta egyike azon "pillangógyerekeknek", akik a nyílt sebektől szenvednek, azonban egy pár évvel ezelőtti felhívásnak köszönhetően, közösségi finanszírozásból Amerikába utazhatott, hogy meggyógyítsák. Rémisztő és megterhelő látni, ahogy a kislány nap mint nap rettenetes fájdalmakat él át, ugyanakkor képes pozitívan gondolkodni és harcolni azért, hogy jobban legyen. A szakorvosok semmilyen illúziót nem tápláltak, a betegség tüneteinek enyhítésére szolgáló kezelés rendkívül veszélyes, amit nem minden alany él túl. A szituáció az egész családtól végtelen türelmet igényel, és próbára teszi az emberi kapcsolatokat, a szülőkre pedig rettenetes nyomás nehezedik, amit a film nem is titkol: néha kikelnek magukból, és a filmezést is megtiltják. Jól mondják, hogy egy egészséges embernek sok kívánsága van, de egy betegnek csak az a vágya, hogy meggyógyuljon. Zuzia útja a gyógyulás felé hosszú és gyötrelmes, és nem csak szigorúan véve az EB miatt: látni az egészséges testvéred teljes életét, vagy elmagyarázni más gyerekeknek, miért bánjanak veled óvatosan, nem kevésbé kellemetlen mellékhatások.
Barlang-óriás (Caveman - The Hidden Giant) Buzsik Turner Kriszti
Az olaszországi Appennin-hegység mélyén, ahová csak gyakorlott barlangászok tudnak leereszkedni, fekszik a világ legmélyebben fekvő műalkotása. Többek között a szobrászat nagyjai előtti tisztelet inspirálja Filippo Dobrillát, aki magáról mintázta márványóriását, ami a film megtekintése után egyáltalán nem hat szokatlannak. A szobrász egy rettenetesen aprólékos, veszélyes és fáradságos, de gyönyörű munkának szentelte az életét, aminek során nemcsak fizikumát, hanem bensőjét is elemeznie kell. A férfi elmélkedései és műalkotásai vannak a középpontban, különcsége és puritán élete, amelyet legnagyobb fájdalmára nem tudott összeegyeztetni az apaszereppel. Érzékeny és magának való, ezért küszködik az emberi kapcsolataival, de a művészetben és a visszafogott falusi életben megtalálja mindazt, amit keres. Alkotás közben őszinte öröm és vég nélküli, irigylésre méltó elhivatottság tükröződik az arcán, de az élet nem mindig igazságos, ezért Dobrillának is meg kell küzdenie a maga démonaival. A filmben némileg kevés hangsúlyt fektetnek a címben szereplő monumentális műre, azonban annál közelebb hozza közönségéhez magát a művészt. Legérdekesebb számomra, mikor egy - eddig - 30 éven át tartó munkafolyamat közben Dobrilla elmondja, hogy legnagyobb gyengesége a türelmetlensége.
Tehén (Cow) Buzsik Turner Kriszti
Az Oscar-díjas Andrea Arnold a tavalyi Gundához hasonlóan a nagyüzemi tartásban élő haszonállatok életéről forgatott filmet. A főszereplőnek nevezhető Luma egy fejőstehén, aki társaival együtt az emberiséget szolgálja, nem is akárhogy. Míg a Gunda a maga melankolikusságában idilli, addig a Tehén szerkesztettebb, és igazi sokkhatást képes kiváltani a nézőjében a tumultus érzékeltetésével, a gépi fejés fájdalmaival, a szükséges állatorvosi vizsgálatok és beavatkozások kendőzetlen bemutatásával és a gyilkossággal. Arnold alapvetően megelégedett az állatok mindennapi életének drámájával, kevés beszéd hallható az egész filmben, de érezhetően a megrendítő részletekre helyezte a hangsúlyt, akár a napi események, akár a közeli felvételek tekintetében. A diegetikus hangok és zenék használata pedig néha kivételes elegyet alkot a rideg valósággal.
Élők és holtak (The Living and the Dead) Kónya Sándor
"Manuel elkezdte filmezni magát, hogy rájöjjön, miről szól ez a film valójában." - hangzik el a film elején. Az Élők és holtak három testvérről szól, akik számára kiderül, hogy van egy negyedik testvér is (az édesapjuk elhagyta őket és édesanyjukat egy másik nőért). Manuel, a film narrátora és rendezője (Manuel F. Contreras) elhatározza, hogy a nagy egymásra találást filmre veszi, hogy megörökítse az utókor számára. Contreras alkotása, ahogyan maga az alkotó is bizonyos értelemben mintha küzdene azzal, hogy megtalálja a fogást saját életén és ezen a kialakult helyzeten (többször elhangzik, hogy nem tudja pontosan, miről fog szólni ez a film), de valahol megtalálja a témát a gyerekvállalás, a felnőtté válás és a szülőkhöz való viszonyulás révén. Filmje tele van intim, emberi pillanatokkal (legyen szó akár egy ölelésről a temetőben, vagy egy testvéri sírós beszélgetésről), viszont nézőként hátráltatott ez a szerzői teszetoszaság és nem éreztem kellően erősnek az alapanyag kezelését. Ki lehetett volna ebből hozni sokkal többet. Amiért mégis megéri rá az időt szánni az a könnyed hangvétele, valamint a testvéri kapcsolatok gyengéd és ölelő karú ábrázolása.
Jacinta, a szeretet-függő (Jacinta) Kónya Sándor
"Amikor gyerek voltam, anyukám volt az, aki sírt. És azért vett fel, hogy megvigasztalódjon.". Ez a mondat tökéletesen rávilágít arra, hogy milyen sajátos dinamikájú család megismertetésére vállalkozott a film. Jacinta egy fiatal anyuka, aki saját édesanyjával ül a börtönben, majd amikor végre kiengedik őt, elhatározza, hogy teljes értékű édesanya lesz kislánya mellett és felhagy a kábítószerekkel. Lehetett volna ez a rehabilitáció filmje is, a valóság azonban más mellett tette le a voksát: Jacinta visszaesik, mi pedig végignézzük, amint visszacsúszik a gödörbe. Különlegesnek találtam azt, ahogyan az anya-lánya viszonyokat mutatja be a film. Egyrészről ott van az egész körkörössége: anya-lánya együtt drogoztak és ha nincs is kimondva, de azért benne van a pakliban, hogy a legfiatalabb családtag is beleesik valamilyen hibába. Másrészről rendkívül különleges az a törődés, ahogy viseltetnek egymás iránt. Elcseszett az egész szituáció, de mégis ott van a szeretet, minden bukás ellenére ott van egyfajta kiirthatatlan bizalom, miközben ott lebeg a végén az, hogy ennek talán sose lesz vége és ha egyszer visszaesett Jacinta, Isten összes garanciája sem elég, hogy nem történik meg újra. És újra. "Mint egy jó barát, aki sosem beszél vissza." - mondja a címszereplő a kábítószerekről. A rendezés emberi, szomorú, de nem dramatizálja túl a súlyosabb dolgokat, tárgyilagosan kezeli őket. Egyszerűen van, hogy minden hatásvadászatnál többet mond egy olyan képsor, melyben egy kislány gyurmázás közben édesanyja függőségéről beszél.