Őfelsége titkosszolgálatában – I. rész

Ahhoz azonban, hogy megértsük Bond sikerének a titkát érdemes pár szót szentelni annak szülőatyjának életéről. Ian Fleming 1908-ban született London Mayfair nevű negyedében egy jó nevű család gyermekeként. Apja, Valentine Fleming oxfordshire-i földbirtokos és parlamenti képviselő 1916-ban elesett a háborúban, nekrológját maga Churchill írta meg.  Azonban hiába élt jólétben, hiába járt a legjobb angol iskolákba (többek között Etonba, ahol Bond is „tanult”), kénytelen volt apja és lényegesen népszerűbb bátyja, Peter árnyékában élni. Ez a fajta kitaszítottság érzés csak tovább fokozódott a sandhurst-i katonai akadémián, ahol jeles atlétikai képességei ellenére sem szerzett rend fokozatott, valamint egy prostituálttól is összeszedett egy nemi betegséget, így otthagyta az iskolát.

 Az incidens után elhagyta a ködös Albiont és Európába utazott, azon belül is az ausztriai Kitzbuhelbe, ahol nem kellett senkinek sem az árnyékában élnie, így könnyedén habzsolhatta az életet (elsősorban a nőket). Viszont nem tudta, hogy mihez kezdjen magával, és egy sikertelen felvételi után a külügyi szolgálathoz, a Reutersnél helyezkedett el. Itt egy szovjet kémperről írt tudósítása viszonylag sikeres volt szakmai körökben, de mivel belátta, hogy bátyja sikereihez nem ér fel, visszatért Londonba egy bankár céghez, ami legalább arra elég volt, hogy kivívja anyagi függetlenségét. 1939-re azonban kezdte megelégelni a folyamatosan emelkedő kamatlábakat, és ismét elvállalt a Reuters-nak egy tudósítást a Szovjetunióban. Egyesek szerint már ekkor is a hírszerzésnek dolgozott, mivel ugyanezen év májusában csatlakozott (formálisan) a Tengerészeti Hírszerzéshez, ahol rövid időn belül hadnagyi rangot kapott és a szolgálat fejének, John Godfrey admirálisnak a jobb keze lett. Fleming később Godfreyról mintázta Bond főnökét M-et, valamint tőle kölcsönözte a titkosügynök azon szokását is, hogy a vodka-martinit felrázva, nem keverve kéri. A háború részben megedzette Fleminget, valamint – beosztásánál fogva – rengeteg fontos akcióban vett részt, többek között az Enigma rejtjelező-készülék megszerzésére irányuló akciókban. A háború vége felé egy jamaicai konferencia alkalmával annyira beleszeretett a karibi szigetvilágba, hogy később itt építtetett magának házat (melyet Aranyszemnek nevezett el) és itt is telepedett le. A háború után is újságíróként tevékenykedett (mint a Sunday Times tudósítója), közben beleszeretett egy férjes asszonyba, Anne Rothermerbe, akit később mégis elvett, és egy gyermeke is született tőle. Felesége bátorította, hogy régóta dédelgetett regény ötletét vesse papírra, így született meg 1952-ben a Casino Royale és ezzel együtt a világ leghíresebb titkosügynökének, James Bond-nak a figurája. A nevet Fleming egy jamaicai ornitológustól kölcsönözte, mert lenyűgözte annak egyszerűsége és tisztasága, évekkel később pedig személyesen is volt alkalmuk találkozni.

 A regény óriási siker volt (kb. akkora, mint pár éve, az azóta szintén brit nemzeti ereklyévé avanzsáló varázslótanoncé), amit még 11 másik követett. Hollywood is gyorsan lecsapott a megfilmesítés lehetőségére, és 1954-ben egy 1 órás tv-film készült is a Casino Royale-ból, nem túl nagy sikerrel. Ennek ellenére jelentkeztek producerek szép számmal, köztük a későbbi szériának még sok gondot okozó Kevin McClory, aki egy bizonyos Jack Wittigham-el közösen segített a Tűzgolyó megírásában Flemingnek, mivel az forgatókönyvnek készült eredetileg, Fleming pedig nem volt tisztában a formai követelményekkel. Természetesen a filmből nem lett semmi, ezért Fleming megírta regény formájában a Tűzgolyót, amitől McClory vérszemet kapott és beperelte az írót (Wittighamet már egyáltalán nem érdekelte az egész). Elmondása szerint a regényben szereplő Blofeld és annak szervezete a SPECTRE az ő ötlete volt (pár éve kiderült, hogy mégsem), ezért a könyv borítóján Fleming neve mellett az ő és Wittigham nevét is kötelesek voltak feltüntetni.   Eközben azonban egy producer páros, Harry Saltzman és Albert R. „Cubby” Broccoli is hatalmas lehetőséget látott a 007-es kalandjaiban, és McCloryval ellentétben lehetőségük nyílt arra, hogy megvegyék az összes addigi és az után megjelent Bond-regény jogait, kivéve a Casino Royale-ét, mivel azokat más birtokolta. A direkt a Bond filmek gyártására létrehozott EON Productions (mely rövidítése a producer páros hitvallása Everything or Nothing, azaz Mindent vagy semmit volt) eredetileg a Tűzgolyóval akarta indítani a sorozatot, de a jogi hercehurca miatt inkább a Dr. No-ra esett a választása Broccoliéknak (akinek a családjáról nevezték el a zöldséget és nem fordítva). Fleming azonban kikötötte, hogy regényeit ne egy az egyben filmesítsék meg, ami később jó döntésnek bizonyult, hiszen a kétpólusú világ határai akkoriban igencsak gyors mozgásban voltak. Így történhetett, hogy a címszereplő Dr. Julius No (Joseph Wiseman) mögött nem a szovjetek álltak (ahogy a regényben), hanem a SPECTRE nevű terrorszervezet..

A producereknek sikerült rendezőnek leszerződtetniük Terence Young-ot, de a legnehezebb feladat természetesen a főszereplő megtalálása volt, hiszen a híres kém mindenkinek a fejében másképp élt. A szerepre esélyes volt Cary Grant, akit Fleming a legszívesebben látott volna a 007-es szmokingjában, de Grant csak egy film erejéig vállalta volna el a szerepet, ez viszont nem egyezett a producerek céljaival. Esélyes volt még Roger Moore (!) is, viszont ő a nálunk is népszerű Az Angyal sorozat forgatása miatt nem tudta elvállalni. Végül a befutó az először elutasított, és addig javarészt színházi és filmes mellékszerepekben tengődő, skót nemzetiségű Sean Connery lett. 1962. október 5.-én (nem véletlen a 2012-től bevezetett Nemzetközi James Bond Nap dátuma), Londonban megtörtént a premier, és ezzel világhódító útjára indult a 007-es. Connery egy csapásra sztár lett, a női főszereplő Ursula Andress pedig szexszimbólum – utóbbinak nagyon mást nem is sikerült később felmutatnia. Ugyanakkor itt még a sorozat későbbi ismertetőjegyei nincsenek meg, például a trükkös kütyük (Boothroyd őrnagyot, azaz Q-t is más alakítja még), vagy a szokásos női sziluettes főcím, és az azt megelőző nyitó akció is hiányzik.   A film az akkor rekordernek számító 1 millió dolláros költségvetését bőségesen visszatermelte, így egy évvel később jöhetett a folytatás, ami John Fitzgerald Kennedy egyik kedvenc regényét vette alapul, az Oroszországból szeretettel-t, ezért is esett erre a regényre a producerek választása (a sors szomorú fintora, hogy az amerikai premier 1964 áprilisában volt, közel öt hónappal Kennedy meggyilkolása után). A rendezői székben maradt Young, ahogy a főszerepben is Connery, aki skót létére hamar elfogadtatta magát a közönséggel.

Azonban itt már felfedezhetőek újítások, amelyek a későbbi részek védjegyeivé váltak. Az egyik, a pisztolycsöves (gunbarrel) nyitány és az azt követő nyitójelenet, majd a jellegzetes főcím, persze ezek sincsenek még a későbbiekre jellemző módon kiforrva. Most már nagyobb szerep jut a SPECTRE és annak vezetőjének, Blofeld-nek, akinek a filmekben rendszerint sosem látjuk az arcát, hanem csak a kezében tartott perzsa macskát. Felbukkantak a kütyük is, amelyek nemegyszer a 007-es életét hivatottak megmenteni (ez esetben egy multifunkcionális aktatáska) – itt már Desmond Llewlyn mutatta be a trükkös felszerelést, és a színész ezt a feladatát egészen 1999-ig látta el a szériában.

Noha a Dr. No-ban már tetten érhető volt az a kalandfilmes csapásirány (őrült főgonosz egy szupertitkos, de egzotikus helyszínről akar világuralomra törni), ami később is a sorozat védjegye maradt, az Oroszországból szeretettel egy igazi hidegháborús kémtörténet, annak minden feszültségével és – mai szemmel nézve – komótosságával. A SPECTRE most nem nagyhatalmakat akar egymásnak ugrasztani, hanem egy csellel meg akarják szerezni a Lektor kódfejtőt (ebben jól tetten érhető Fleming Enigmás múltja), ehhez pedig bevetnek egy volt KGB ügynököt, Rosa Klebb-et, valamint egy bérgyilkost, Donald "Red" Grant-et (a nagyszerű Robert Shaw kénytelen volt magasított cipőt hordani, hogy magasabbnak és ez által fenyegetőbbnek tűnjön a jeleneteiben). Az aktuális „Bond-girl”, Tatiana Romanov (Daniela Bianchi) karaktere ugyan nem lett annyira kultikus, mint elődje, de ez leginkább a bikini hiányának köszönhető, ráadásul szovjet ügynök létére nem közömbös Bond irányába. És ez az egyetlen olyan rész, amelyben Bond egy korábbi afférja – a Dr. No kultikus casino beli bemutatkozásából ismert Sylvia Trench – visszatér egy röpke románc erejéig. Mivel Grant figurája minden profi kiképzése ellenére sem tudta, hogy a lazachoz milyen bor illik, valamint Rosa Klebb surranója sem volt elég megbízható, garantált volt, hogy Bond visszatér – de lehet, hogy az első résznél is nagyobb siker a mozipénztáraknál biztosította producereket a harmadik film elkészültének helyességéről. Ez pedig nem volt más, mint Fleming hetedik Bond regényének az adaptációja, a Goldfinger, ami az első – és mind a mai napig legjelentősebb – mérföldkő volt a sorozat történetében (maga a regény ötlete Flemingnek egy aranykereskedővel folytatott diskurzusából eredt). A rendezői székben csere történt, az első két részt dirigáló Terence Young-ot Guy Hamilton váltotta, ez pedig egy sor olyan apró, de lényeges változást eredményezett, ami később a széria védjegyévé vált.

Az első ilyen volt a nyitó jelenet. Noha az Oroszországból szeretettel-ben is volt hasonló, a Goldfingerben látható kis szekvencia hangolta rá első ízben a nézőket az aktuális 007-es kalandra úgy, mintha az az előző rész végéről levágott akció lenne. Ezután jött a szintén védjeggyé váló betétdal és a hozzá tartozó animált stáblista (a zenékre természetesen majd külön írásokban fogok kitérni). Az újítások közé tartozott még Q karakterének átformálása, valamint ehhez kapcsolódóan Bond kultikus járműve, az Aston Martin DB 5-ös. Az ezermestert alakító Desmond Llewlyn egy a Bond-ot készségesen kisegítő egyszerű hivatalnokként képzelte el karakterét, Hamilton javaslata volt az, hogy folyamatosan nehezményezzen a 007-esre, mert az nem vigyáz játékszereire. Ezt a nem egyszer vicces dialógusokat eredményező kapcsolatot egészen a karakter 2002-es Halj meg máskor! beli utolsó felbukkanásáig megtartották. Kérdéses viszont, hogy a Skyfall új, fiatalított verziója (Ben Whishaw) is ezt az utat fogja e járni.

A kütyükkel teletűzdelt Aston Martin egyik legnépszerűbb újítása, a cserélődő rendszámtábla volt, ami szintén Hamiltontól eredeztethető, mivel Londonban nem egyszer megbüntették parkolásért. Az autó népszerűségét nem csak az bizonyítja, hogy már akkor volt egy kicsiny, pedálosan hajtható verziója a még gyermek Károly hercegnek, hanem még korunk Bondjai is szoktak a filmben pár jelenet erejéig furikázni vele. Csak a mihez tartás végett: Pierce Brosnan az Aranyszemben, A holnap markában című epizódban, valamint A világ nem elég egy kivágott jelenetében, Daniel Craig pedig a Casino Royale-ban és a Skyfall-ban vezette a kultikus járművet.

Bond egyik legnépszerűbb ellenfelét is ebben a részben kapta a címszereplő Auric Goldfinger személyében (a nevet egyébként egy magyar származású építésztől, Goldfinger Ernőtől kölcsönözte Fleming). A népszerűségéhez nem csak az járult hozzá, hogy az ő gonosza független a SPECTRE-től, hanem Gert Fröbe játéka és szinkronja is. Fröbe-re Broccoli figyelt fel egy filmben, amelyben karaktere gyerekeket molesztált. Mind ő, mind Hamilton tökéletesnek tartották a szerepre, és amikor a rendező beszélt a német színész ügynökével, az azt hazudta, hogy Fröbe tud angolul. Az első megbeszélésen vált világossá Hamilton számára, hogy egy szó sem igaz az egészből, de mégis leszerződtette a színészt. Mivel a forgatáson sem javult a színész „angol tudása”, a rendező megkérte, hogy beszéljen kicsit gyorsabban, hogy könnyebben letudják őt utólag szinkronizálni egy Michael Collins nevű színésszel, ami a karakter jellegzetes beszédét eredményezte.

Említést érdemelnek még a az aktuális Bond-girlök. A pórul járt, és aranyba mártott Jill (Shirley Eaton) sziluettje a reklám kampány szerves részévé vált (egyébként ez volt az első film, amit marketinggel támogattak), azonban lényegesen fontosabb Pussy Galore karaktere – nevének fordításától most eltekintenék. Galore egy igazi önálló, erős akaratú modern nő, aki képes kivívni a férfiak tiszteletét. A regény ismeretében ez nem is csoda, mivel ott eredetileg a figura harcos leszbikus, akit Bond végül „megtérit”, és noha ezt a szálat elhagyták a karakter vászonra vitelénél, az szerencsére nem csorbult. Galore-t az a Honor Blackman alakította, akinek akkortájt éppen felívelőben volt a karrierje olyan sorozatokkal, mint pont a James Bond hullámot meglovagoló Bosszúállók, vagy egy epizód szerep a Roger Moore nevével fémjelzett Az Angyalban. Azonban a Bond-lányok átka ekkor már rá is vonatkozott, mivel a Goldfinger után jelentős filmes karriert nem tudott felmutatni. Viszont kétségtelen, hogy erős kisugárzásával több volt Connery oldalán, mint egy egyszerű oldalborda, ezért joggal lehet tekinteni az egyik legjobb Bond-lánynak a sorozat öt évtizedes történetében.

A film készültét némileg beárnyékolta, a 007-es szülőatyja, Ian Fleming egy hónappal a bemutató előtt, augusztus 12.-én szívelégtelenségben bekövetkezett halála, így pont nem érhette meg teremtménye első igazi sikerét. Viszont a film természetesen siker lett, villámgyorsan visszaszerezte gyártási költségét (3 millió dollár), ami sokáig rekordnak is minősült, elnyert egy legjobb hangeffektusokért járó Oscart, és a széria kultikus díszlettervezője, Ken Adam is kapott egy elismerő levelet a filmben kulcsfontosságú szerepet betöltő Fort Knox valódi igazgatójától. Ekkora siker után a Saltzman-Broccoli duó nem állt le, és 1965-ben jött is az újabb Bond-kaland, a Tűzgolyó. Itt nemcsak az első két részt dirigáló Terence Young tért vissza, hanem a titkosügynök – no meg a világ - életére törő SPECTRE, akinek rögtön második emberével, Emilio Largo-val kell szembe néznie. Természetesen Connery is visszatért (a pisztolycsöves kisfilmben itt láthatjuk őt először, addig a dublőre „játszotta” Bondot), de Young rendezésével együtt némi komótosság is.

Ez azonban nem csak az ő „érdeme”, hanem az ismét színre lépő Kevin McClory-é. A regény körüli herce-hurcák, valamint Fleming előző évi sajnálatos halála miatt sikerült kivívnia, hogy egyedüli producerként őt tüntessék fel a stáblistán. Broccoliék csak az executive-ok voltak, de természetesen a munka nagyja rájuk maradt, ugyanakkor kénytelenek voltak kikérni mindenben McClory véleményét. Az önfejű producer ragaszkodott a minél több víz alatti jelenethez, és mint amatőr búvár ezekből egy percet sem volt hajlandó kivágatni. Mindezek ellenére a film – az inflációt figyelembe véve – mind a mai napig a legsikeresebb Bond-filmnek számít.

Viszont a Goldfinger szintjét nem éri el, noha ez az epizód már annak bevált mintájára készült. Részben a Young diktálta, komótosabb tempó miatt, részben pedig az antagonista Largo végett. Noha a kalózkapitányra hajazó Adolfo Celi viszonylag kegyetlen gonosz – elég, ha csak megnézzük a házi cápáit – karakterének nincs elég súlya, már csak azért sem, mert Bond-al egyszer se csapnak össze igazán verbálisan. De az is lehet, hogy a színész túlzsúfolt éve miatt benne maradt a Chaleton Hestonnal forgatott Agónia és extázis című film Medici hercegének szerepkörében. Ez a fajta súlytalanság egyébként igaz a SPECTRE terveire is, ugyanis egy szemmel láthatóan nagy tőkével rendelkező terrorszervezetnek érthetetlen, hogy miért kell pár atomtöltetért pár(száz) millió font váltságdíj.

Viszont a Bond-lányok terén Young mindenféleképpen sokat tett hozzá ezzel a résszel a 007-es legendáriumhoz. Három olyan típusú nő vonul fel a filmben, amelyek később is rendre visszatérnek, akárcsak a Fleming által olyannyira kedvelt karibi szigetvilág. Van itt a hőst segítő, de végül halállal lakoló hölgyemény, Paula Caplan (Martine Beswick), a főgonoszhoz végtelenül lojális és gyönyörű bérgyilkosnő, Fiona Volpe (Luciana Paluzzi), vagy a negatív szereplő kitartottjának is mondható, de Bond iránt nem közömbös Domino (Claudine Auger).   Ezt követően lassítottak a tempón a producerek, mivel a következő felvonásra két évet kellett várniuk a nézőknek. A Csak kétszer élsz, noha impozáns tervekkel indul, ezeknek nem sikerül maximálisan megfelelnie. Pedig a sztori jól reflektál az akkor tetőző űrversenyre: eltűnik egy amerikai űrhajó, az USA kormánya pedig a szovjet vezetésre mutogat. Természetesen Őfelsége kormánya át lát a szitán, hogy valami más van ennek a hátterében és a legjobb ügynöküket állítja rá az ügyre.

A történet ezúttal kizárólag a Távol-Keletre korlátozódik, ami így a film végére veszít a varázsából. De nem is ez a legfőbb problémája a filmnek, hanem a forgatókönyv. Roald Dahl (a Charlie és a csokigyár, a James és az óriásbarack regények írója, valamint Fleming jó barátja volt) néha szemmel láthatóan elfelejtette, hogy nem gyerekkönyvet írt, és a már kifejlett tudattal rendelkező moziközönségnek lényegesen komplexebb magyarázatok szükségesek egy-egy szereplő cselekedetének megmagyarázásához. Például érthetetlen, hogy minek kell (az egyébként elég bénán japánnak maszkírozott) Bondnak házasságot mímelnie, ha annak nincs semmi funkciója, Blofeld tetteiről nem is beszélve, aki az első adandó alkalommal elteszi láb alól az okvetetlenkedő beosztottjait, de a 007-est a huszadik adandó alkalommal sem képes kinyírni.

És ha már a gonosznál tartunk. Blofeld itt bukkan fel először testi valójában, és enyhén csalódást keltő, részben Donald Pleasence erőtlen játéka, részben pedig a karakter fent említett bénázásai miatt. Ugyanez igaz a fogdmegekre és a Bond-lányokra: előbbiek nem szerepelnek eleget, és nem is elég karakteresek, hanem a korábbi részekből átemelt figurák alternatív verziói (erre a legjobb példa Karin Dor karaktere, aki mintha az előző rész Fiona Volpe-ja lenne), utóbbiak pedig nem szolgálnak mással, mint hogy kedvesen mosolyogva reklámozzák a (valóban) mesés Keletet.

De nem lehet elmenni a film erényei mellet sem. Az új rendező, Lewis Gilbert – aki a filmet megelőzően a Michael Caine nevével fémjelzett, kultikus Alfie-t rendezte – ugyan nem reformálta meg a szériát úgy, ahogy Hamilton tette, viszont az elfogadhatóság határain belül a maximumra pörgette az akkor a Bond-filmekre jellemző túlzásokat, amelynek legjobb példája Blofeld titkos vulkán-bázisa. Ken Adam gigászi díszlete – melynek felépítése többe került, mint a Dr. No teljes költségvetése – a későbbi részekre éppúgy rányomta a bélyegét, mint az ezt kifigurázó (Austin Powers-trilógia) vagy ez előtt tisztelgő (A Hihetetlen Család) mozikra. Sean Connery már korábban is többször kijelentette, hogy bekívánja fejezni a szériát, de 1969-ben úgy tűnt, hogy ezt a fenyegetését be is váltja. Noha nem voltak ellenérzései a karakterrel kapcsolatban, érthető, hogy az akkori évi átlag egy Bond-film készítése miatt beskatulyázódott, ő pedig újabb színészi kihívások után vágyott. Mivel az Őfelsége titkosszolgálatában-t nem vállalta, a producereknek gyorsan egy megfelelőnek tűnő utód után kellett nézniük. Szóba került többek között az akkori kultikusan gagyi Batman-sorozat sztárja, Adam West, sőt Timothy Dalton (!), valamint a később a BBC népszerű sorozatának Sherlock Holmes-a, Jeremy Brett is. Végül a nyertes az addig csak reklámfilmekben szereplő, ausztrál (!!) George Lazenby lett, állítólag azért, mert az egyik próbán kiütötte a kaszkadőr jeleneteket felügyelő szovjet birkózót.

A producer páros nem csak a főszereplővel, hanem a rendezővel és a történettel is sokat kockáztatott. Az előbbi az a Peter Hunt volt, aki azt megelőzően a Bond-filmek vágója volt, utóbbi pedig azt a regényt ültette át a vászonra, amelyben a nőfaló Bond megházasodik. Ez kétségtelenül annyi változás volt a közönségnek, amit már nehezen toleráltak, így a film megbukott. Azóta azonban sokak kedvence lett a film, többek között annak a (közismerten Bond rajongó) Christopher Nolan-nek, aki az Eredet című mozijának harmadik álomszintes jeleneteivel egyértelműen Hunt filmje előtt tiszteleg.

És nem lehet azt mondani, hogy olyan rossz lenne, mint amilyennek tartják, de valóban nem egy szokványos rész a sorozat történetében. Bond-ot itt próbálják meg először többnek mutatni, mint egyszerű nőcsábász és gyilkológép. Kétségtelen, hogy Lazenby nem volt elég kiforrott a szerepre, viszont ha megnézzük a Bondot alakító színészek listáját, akkor általában az első 1-2 film a szerepbe való belerázódásról szólt. Lazenby pedig olykor valóban megnyerő a szerepben, noha rutinosabb partnereivel nem veszi fel a versenyt. Ott van az öntörvényű Tracy-t alakító Diana Rigg, aki a Bosszúállók Emma Peel-jeként vált akkoriban híressé. Mai szemmel nézve Rigg kisasszony nem mondható feltétlenül szépnek, de játékával képes velünk elhitetni, hogy Bond beleszeret. Ennél is fontosabb azonban a most is az antagonista szerepét betöltő Blofeld, és az őt alakító Telly Savalas. A színész ezt megelőzően A piszkos tizenkettőben és ezt követően a Kelly hőseiben, valamint leghíresebb szerepében, a Kojak című sorozat nyalókás nyomozójaként bizonyította tehetségét. Ezen szerepei mellett némileg eltörpül Blofeld karaktere, de ez némileg a film rossz hírének köszönhető, mivel Savalas az egyik legjobb Bond-gonosz a sorozatban. Kimért, ugyanakkor kegyetlen, ráadásul kevésbé passzív, mint általában ezek a karakterek lenni szoktak, mivel Bond üldözésében is részt vesz, plusz a film tragikus végkimenetele is az átlag gonoszok fölé emeli.

Hunt érdeme még, hogy jól rendez akciókat, noha egyes bunyók felgyorsítása ma már viccesen hat. Ugyan a film cselekménye javarészt a Svájci Alpokban játszódik, izgalom és feszültség van bőven. Ilyen például Bond szökése, valamint a film végi offenzíva Blofeld laboratóriuma ellen, amit direkt a film kedvéért húztak fel, és ami azóta is az egyik kedvelt turista célpont, különösen a rajongóknak. Mivel az Őfelsége titkosszolgálatában bukott, a készítők megpróbáltak biztosra menni. Rekord fizetéssel visszaédesgették Sean Connery-t, rendezőnek pedig leszerződtették a Goldfinger-rel már jócskán bizonyító Guy Hamiltont, és a forgatókönyvíró Richard Maibaum is újfent a fedélzeten volt. Mégis az 1971-es Gyémántok az örökkévalóságnak több síkon is félre megy. Ugyanis hiába Connery ismét a főszereplő, ez az epizód már jellegében inkább a Roger Moore féle filmek nem egyszer bárgyú humorát idézi. Csakhogy ami Moore-nak jól áll, az Connerynek nem feltétlenül. Már csak azért sem, mert Connery hiába hozza jól még mindig a figurát, itt fizikailag már látványosan meg volt ereszkedve.

Ez az együgyűség egyébként az egész filmet áthatja, pedig az előző rész végkifejlete fényében a nyitójelenet a bosszúszomjas Bond-al ígéretesnek tűnik. Azonban a meleg bérgyilkos páros mindenféleképpen a széria (egyik) mélypontjának tekinthető, ahogy a holdjárós üldözés is (némi vigasztalást csak a finálé képes nyújtani az akciók terén). Az ezúttal Charles Gray alakította Blofeld is visszalépés Savalas-hoz képest (Gray egyébként a Csak kétszer élsz-ben Bond egyik csúnyán járt összekötőjét játszotta), akinek – idétlen bérgyilkosaihoz hasonlóan – nem egyszer alkalma lenne megölni Bondot, mindenfajta túlbonyolítás nélkül. Az aktuális Bond-girl is illeszkedik ebbe a koncepcióba, mivel az ostobácska ékszertolvaj, Tiffany Chase (Jill St. John) inkább röhejes – és nem a jó értelemben – mintsem csábos.

Connery hivatalos búcsúja a szériától tehát nem sikerült valami fényesen (már ami a minőséget illeti), viszont ő lett a viszonyítási alap, és ezáltal sokaknak mind a mai napig ő egyenlő a 007-essel. Viszont nem mehetünk el a Connery-éra már akkor, és manapság is hallható – némileg jogos – kritikája mellett, miszerint az ő Bond-ja kifejezetten szexista.  Való igaz, hogy az ő figurája – a regényekben leírtakhoz hasonlóan – politikailag inkorrekt, ez is jól példázza, hogy Fleming regényei fölött mára eljárt az idő. Mivel Bond a férfiasság egyik alapvető megtestesítője, akit a férfiak példaképüknek tekintenek, a nők pedig csodálnak, ami ebbe az elképzelésbe nem illik bele, azzal a 007-es – ha képletesen is – leszámol. Ezt jól példázza, hogy az akkoriban felerősödő feminista és meleg jogi mozgalmakkal hogyan bánt a figura. Pussy Galore-t a feminista leszbikust „megtérítette” a Goldfinger-ben, míg a Gyémántok az örökkévalóságnak homoszexuális bérgyilkos párosával csúnyán elbánt, mondván ez nem fér bele a világképbe.

Ugyanakkor Bond-nak és Connery-nek nagy szerepe van a mai akciófilmek létrejöttében. Igaz, hogy Bond is már egyfajta modern típusú „magányos cowboy” volt, az ő világában egymaga könnyedén eltudott bánni az ellenséges hadsereggel, hogy a végén, egy hozzá hasonlóan a saját igazáért harcoló férfival (és az ő ideáival) leszámoljon, és a végén elvigye a nőt. Ezt leginkább a 80’-as, 90’-es évek akciósztárjai, mint Stallone, Schwarzenegger vagy Willis fejlesztették tökélyre, de a 007-es is mind a mai napig életben tartja még ezt a fajta stílusirányzatot. De, hogy napjainkig milyen út vezetett, azt majd a Roger Moore-al foglalkozó részben igyekszem tovább boncolgatni.  

James Bond még visszatér…

Oldalak: 1 2