Most, hogy Mr. Bond hivatalosan is betöltötte az ötödik x-et, folytatódik a franchise-ra való visszaemlékezésünk, méghozzá a "humoros Bond-al", Roger Moore-al. Az egykori Simon Templar (vagy Lord Brett Sinclair, kinek mi tetszik) távolodott el a leginkább Fleming hősétől, épp ezért szeretik sokan, mert sajátos humort kölcsönzött a 007-esnek. Moore elmondása szerint nem vehető komolyan egy olyan figura, akiről mindenki tudja, hogy kém, ezért a humornak a karakter szerves részének kell lennie. Sokan viszont ezt a flemingi stílustól való eltávolodást, valamint a sokszor már vígjátéki kategóriában utazó filmjeit róják fel neki. Lássuk, melyik félnek van igaza.
Gyakorlatilag Connery utolsó (hivatalos) Bond filmje, a Gyémántok az örökkévalóságnak előrevetítette a Moore-korszakot, de a stílus előbbinek nem feltétlenül állt jól, utóbbi filmjei viszont elképzelhetetlenek nélküle. Viszont a pocakos, őszülő skótot le kellett cserélni, egy fiatalabbra, a dolog érdekessége csupán az, hogy az ízig-vérig angol Moore 3 évvel idősebb Connerynél, aki miután véget ért a Minden lépen két kanál, lefogyott, megnyiratkozott, hogy utána világszerte csábíthassa el a nők fejét - persze csak a nagyvásznon.
A Harry Saltzman - Albert R. "Cubby" Broccoli páros választása ezúttal Fleming Voodoo című kötetére esett, amiben Bond heroin csempészekkel veszi fel a harcot, akik a fekete mágia használatát se félnek bevetni. Moore belépője, az Élni és halni hagyni kétségtelenül az egyik legfurcsább epizód a széria történetében, de lesznek még érdekesebbek is az ő nevével fémjelzett részek között. A nyitó jelenet most nem a 007-es akciójával kezdődik, viszont helyette van ENSZ (magyar felszólalóval) és gyilkos fejhallgató, halálos temetés és gumikígyó. Az újdonsült Bond csak Maurice Binder szokásosan minőségi, női sziluettes főcíme után bukkan fel, rendkívüli módon saját házában, természetesen egy csábos hölggyel a karjaiban.
Ebben az érdekesre sikerült hibrid epizódban, a sorozatban rendkívüli módon nagy hangsúly helyeződik az afroamerikai kultúrkör bemutatására, még ha az most nem is feltétlenül pozitív értelemben történik. A 007-es megfordul Harlemben, New Orleansban, és a Fleming kedvenc színhelyéül szolgáló karibi szigetvilágban.
Noha a fekete közösség ábrázolása a filmben nem éppen pozitív, mindenféleképpen fenyegető érzést kelt, hogy nem tudni mekkora Mr. Big szervezete. Az viszont már kétség kívül nevetséges, hogy a főhőst a lehető legképtelenebb módokon próbálják eltenni láb alól, ahelyett, hogy golyót röpítenének a fejébe és ez azt megelőzően, és azóta is visszatérő (gyermeknek már éppen nem nevezhető) betegsége a szériának. Akciókból is a kelleténél hosszabb motorcsónakos üldözés érdemel említést, amibe a sheriff karaktere felidézi a Hazárd megye lordjai Rosco-ját, csak az a sorozat hat évvel e film után indult, de nem lehetetlen, hogy innen merített hozzá ihletet.
A főgonoszt alakító Yaphet Kotto kétségtelenül a széria egyik legjobb gonosza (noha egyik fogdmegje, Baron Samedi megjelenésében karizmatikusabb): a Bond gonoszoktól szokatlan módon ad egyfajta esendőséget neki, hogy komolyabb döntései előtt kikéri házi jósnője, Solitaire tanácsait. Utóbbi szűzies ártatlanságát tökéletesen jelenítette meg Jane Seymour, aki a Bond lányok között is az élvonalba tartozik.
Mivel Moore könnyen bele rázódott a szerepbe, és a közönség is kezdett megbékélni a személyével, egy év múlva, 1974-ben jött is a folytatás, Az aranypisztolyos férfi, ami még elődjénél is bizarabb és komikusabb lett (túlontúl is), ami már bukáshoz vezetett. Ez részben abból is eredeztethető, hogy a címadó regény Fleming utolsó, befejezetlen kötete volt, amit szintén nem tartottak a legjobban sikerült írásának. Ennek ellenére nem olyan rossz, mint amennyire tartják, és a bevezető Moore kalandot is dirigáló Guy Hamilton kihozta, amit lehetett Bond és a címszereplő bérgyilkos párviadalából.
Ugyanakkor érezhetően a készítők sokszor maguk sem tudták, hogy a történet mely aspektusát erőltessék: egy szuperfejlett találmány megszerzéséért folyjon a verseny, mely képes lenne megoldani az energia krízist, vagy a két férfi közötti macska-egér játékot. Noha Moore már hozott egyfajta könnyed stílust az előző résszel, itt néha egy nő pofozásával próbálják érzékeltetni, hogy ő is egy kegyetlen gyilkos. Ugyanakkor az előző rész Pepper sheriffje és a főgonosz segéd törpéje a humor oldalát hivatottak erősíteni kevesebb, mintsem több sikerrel. A látvánnyal különösebben most sincs gond, az autósüldözés hidas ugratása, a hajóroncs és az ott felépített főhadiszállás (Ken Adam megint kiélhette magát) vagy a most is végig Ázsiában játszódó cselekmény bőséges látnivalóval szolgál.
A címszereplő Francisco Scaramanga viszont kétségtelenül a széria egyik legkultikusabb és legjobb antagonistája, akit ugyan próbálnak röhejesen megalázni a három mellbimbójával, de ez szerencsére nem sikerül. Ez pedig az őt alakító Christopher Lee érdeme, aki Moore-al remek párost alkot. Lee anno maga is esélyes volt Bond szerepére - amiben közrejátszhatott az is, hogy Ian Fleming unokatestvére - viszont a Hammer Stúdió horrorjaiban, első sorban mint Drakula volt alkalma belekóstolni a negatív karakterekbe, amit azután is élvezettel megtett olyan filmekkel, mint a Gyűrűk Ura vagy a Star Wars előzmény trilógia. Karaktere egyszerre tiszteli Bondot és akarja elpusztítani azt. Ez a fináléban a szigeten érződik igazán, ahol először kedélyesen beszélgetnek, majd egy sajátos elvarázsolt kastélyban megvívják az elkerülhetetlen párviadalukat.
A Bond-girlök felhozatala már kevésbé fényes. Egy későbbi epizódban még visszatérő Maud Adams itt a gonosz szokásosan pórul járó barátnőjét alakítja (ráadásul előtte még Bond is felképeli), ellenben a Brit Ekland alakította Mary Goodnight butácska figurája már inkább idegesítő.
Az aranypisztolyos férfi sikertelensége után félő volt, hogy Bond nem éli túl a 70'-es éveket. Ráadásul az egyik producer, Harry Saltzman lényegesen nagyobb lábon élt, mint ahogy azt megengedhette volna magának, ezért társa kivásárolta a jogokból, így Broccolira maradt az egész széria kezelése. Azonban az előkészületeket ismét beárnyékolta a sorozat mumusa, Kevin McClory, a Tűzgolyó jogainak birtokosa. Mivel próbálta tető alá hozni saját verzióját a regényből James Bond, Őfelsége Titkos Ügynöke címmel, amire megnyerte Connery-t (társproduceri státusszal, plusz írói kredittel), szemet szúrt neki, hogy A kém, aki szeretett engem története ellopott robbanófejeket és Blofeld karakterét is tartalmazza, ezért újabb pert indított. Ez odáig vezetett, hogy az atomtölteteket tengeralattjáróra, Blofeld-et pedig Stromberg-re cserélték, valamint az eredetileg kiszemelt rendező Guy Hamilton elhagyta a fedélzetet (miután leforgatta a nyitójelenetet), és a szintén rutinos Lewis Gilbertnek adta a stafétabotot. Azonban McClory pechjére a jubileumi tizedik Bond-kaland hatalmas siker lett és Moore-t is végérvényesen elfogadta a közönség, ezzel pedig a pereskedő producer mögül kihátráltak a szponzorok.
Okkal tartják ezt a részt a Moore-korszak legjobbjának. Ezért részben - a sorozatban addig is jelen levő, de itt pompásan kiteljesedő - grandiózusság a felelős, ami sikeresen megidézi a széria kezdetének a szellemiségét (leginkább a Tűzgolyót), részben pedig a Bond társául szegődő Anya Amasova (Barbara Bach) személye, aki lényegében nem más, mint a 007-es női (és szovjet) megfelelője.
Azonban McClory újabb akadékoskodása nem múlt el minden nyom nélkül, és ez a főgonosz lecserélésén érződik igazán. Stromberg karaktere Curd Jürgens tálalásában olyan, mint egy zsémbes nagypapa, aki folyton haragszik az unokájára, mert az játszott a műfogsorával. Viszont ebben a filmben találkozhatunk először a széria legkarakteresebb fogdmegjével, a vasfogú Jaws-al. A szerepre esélyes volt David Prowse is, aki viszont abban az évben egy messzi-messzi galaxis légzési problémákkal küszködő nagyurát játszotta, így kötött ki végül a 217 cm magas Richard Kiel-nél.
Barbara Bach az egyik legszebb, és legerőteljesebb Bond-girl a sorozatban, Moore-al alkotott párosukról pedig elmondható, hogy egyenrangú a nőfaló 007-essel. Kapcsolatukat pedig megfejeli, hogy a brit spion ölte meg partnernője szerelmét. Az akciók is a jubileumot dicsőítően nagyszabásúra sikeredtek, elég csak a tengeralattjáróként is funkcionáló Lotusra vagy a tankeres és Atlantiszos fináléra gondolni (utóbbi megalkotásában a díszlettervező Ken Adam maximálisan kiélhette magát).
A tizedik Bond-kaland tehát újfent életet lehelt a franchiseba, és a stáblistán ugyan a Szigorúan bizalmast nevezték meg a folytatásnak, de a Star Wars kirobbanó sikerét Broccoli igyekezett meglovagolni, ezért 1979-ben Fleming Moonraker című kötetét vitték vászonra, melyben egy egykori náci Londont kívánja elpusztítani az űrből. A Moonraker anyagilag szintén sikeres volt, de a rajongók ezt tartják a széria mélypontjának, és nem is minden ok nélkül. De valójában a gyűlölet a film irányába az utolsó fél órával indokolható, amikor Bond kijut a világűrbe, hogy ott állítsa meg az aktuális rosszfiút, Hugo Drax-et, mielőtt az kiirtaná a Föld lakosságát. Az addig is ingadozó színvonalú film, itt tökéletesen elveszti az egyensúlyát, különösen amikor olcsó űrpisztolyokkal csapnak össze Drax emberei és a Földről érkezett felmentő sereg. Lewis Gilbert gyakorlatilag harmadjára is ugyanazt a receptet készítette el: valami értékeset ellopnak, Bond a végére jár a dolgoknak, hogy a fináléban az aktuális rosszfiú egy extravagáns rejtekhelyén látványosan összecsapjanak a jók és a rosszak.
Moore természetesen itt is hozza a rá jellemző cinikus formáját, azonban a mellé kirendelt, ezúttal CIA-s partnernő, Dr. Holly Goodhead (Lois Chiles) egyértelműen az előző rész Anya Amasova-jának az ötlettelen (és jellegtelen) újragondolása. Az előző részben felbukkanó szovjet Gogol tábornok viszont visszatér, és a későbbi epizódok egyik állandó mellékszereplője lesz. Viszont a kezdetek óta Bond főnökét, M-et alakító Bernard Lee-nek ez volt az utolsó jelenése.
Gonoszok terén is nagyon harmatos ez a rész, még úgy is, hogy a közönség kérésére visszahozták Jaws-t, akit sikerült ebben a részben egy bohóc szintjére redukálni, különösen azután, hogy szerelmes lesz. Ennél is bosszantóbb viszont a főgonoszt alakító Michael Lonsdale, aki faarccal adja elő végig az "ördögi" gonoszt. És itt hadd térjek ki egy kicsit a magyar szinkron egy érdekességére, amiben kénytelen vagyok szándékosságot felfedezni. Még a negyedik Connery féle epizódnál (Tűzgolyó) az a Láng József szinkronizálta a főgonosz Largo-t, akinek az orgánuma köztudottan összenőtt Moore-éval. Itt viszont fordult a kocka, mivel természetesen Láng szólaltatja meg itt is Moore-t, az aktuális főgonoszt pedig az a Vass Gábor, aki Connerynek kölcsönözte a hangját a korábbi Bond filmekben.
A Moonraker tehát siker lett, de Broccoli-ék nyilván belátták, hogy ennél tovább már nem lehet fokozni a tétet, ezért az 1981-es Szigorúan bizalmas esetében jelentősen visszavettek a tempóból, amikor a 007-es egy szuperfejlett vezérlőegységért száll harcba a szovjetekkel és az őket segítő csempészekkel. Míg az előző két epizód egyértelműen a kalandfilmes irányt követte, a Szigorúan bizalmas visszatért a kémthriller műfajához. Már a nyitányban érződik, hogy ez elődjénél komolyabb darab lesz, amikor Bond meglátogatja néhai felesége sírját. Ezt követően azonban felbukkan pár percre egy régi kedves, perzsa macskás illető is, és teljesen tönkrevágja az ígéretes expozíciót, de amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen ment is. A későbbiekben is egy viszonylag visszafogott Bond kaland marad, valamint a Moore érában szokatlan módon némileg megpróbálják mélyíteni a karaktert.
Ezzel a résszel újabb rendező köszönt be a franchise-ba. John Glen az Őfelsége titkosszolgálatában rendezőjéhez, Peter Hunt-hoz hasonlóan szintén vágó volt a korábbi epizódokban, és elődjéhez mérten ő is jól rendez akciójeleneteket. Ezt különösen jól példázza a sípályás üldözés, de a feszültségteremtéshez is jól ért, mint például a - kelleténél hosszabb - hegymászás a fináléban (bezzeg ezt megelőzően kedvenc ügynökünk két perc alatt az űrben volt, most meg tíz perc alatt nem tud megmászni egy francos hegyet). Moore itt már az 54. évét taposta, tehát idősebb volt Connery-nél, amikor abbahagyta, és ez már itt is szembetűnő, hogy kiöregedett egy kicsit a szerepből.
Ráadásul három hölgyeményt is beraktak mellé, az egyik közülük (Lynn-Holly Johnson) akár a lánya is lehetne, de ezt szerencsére a készítők is érezhették, mert Moore fanyar humorával nem egyszer leütik a labdát. Cassandra Harris csak azért érdemel említést, mert Pierce Brosnan akkori felesége volt, és ez a tény később még a sorozatot nagyban meghatározza. Carole Bouquet Melina Havelock-ja némileg vérszegényre van megírva, de a színésznő ügyesen adja a szüleit megbosszulni akaró dacos, ugyanakkor törékeny lányt.
A főgonosz némileg javult az előző két rész gyenge eresztései után, és ez Julian Glover érdeme, akiről nagy valószínűséggel csak a Star Wars fanatikusok tudják, hogy A birodalom visszavágban Veers tábornokot játszotta, de a szintén Lucas érdekeltségű (és rengeteg James Bond vonatkozást magában hordozó) harmadik Indiana Jones kaland antagonistája is volt, de az újabb generáció a Trónok harca Pycelle Mestereként ismerheti. Aristotl Kristatos figurája az előző részek megalomán őrültjei után "csak" egy kétszínű, de ördögi csempész. Említést érdemel még a leginkább a Hegedűs a háztetőnből ismert Topol, Bond szövetségeseként, aki egyszerre tiszteletreméltó és humoros. Ennek a résznek a másik különlegessége, hogy nem szerepel benne M karaktere, az addig a karaktert megformáló Bernard Lee betegsége - majd félévvel a film bemutatója előtt bekövetkező halála - miatt, így a szövegeit a védelmi miniszter és Q figurái között osztották szét.
1983 volt a Bondok csatája. Moore egyre nehezebben viselte a szerepet (korából adódóan is), és a producerek ismét megkörnyékezték Timothy Daltont, azonban Kevin McClory-nak végre sikerült tető alá hoznia a saját bejáratú Bond filmjét, így Broccoli és az ekkor már a filmek készítésében aktívan szerepet vállaló (executive producer, író) nevelt fia, Michael G. Wilson visszaédesgették Moore-t. McClory tehát elkészíthette a saját bejáratú Tűzgolyóját, a Soha ne monn, hogy sohát, ami nem remake-et jelentett, hanem a regény újabb feldolgozását, aminek jogai felett továbbra is ő bábáskodott.
Viszont a rutintalan producer a forgatáson mindent drágábban kapott meg, mint kellett volna, ráadásul a költségvetés is megszaladt, nem csak Connery alkalmazásával, hanem a Largo szerepére megnyert Klaus Maria Brandauerrel is, akinek Szabó István Mephistója miatt igencsak megszaladt az ázsiója akkoriban, hogy A birodalom visszavág-ot levezénylő Irvin Kershnerről ne is beszéljünk. Érdekes módon azonban McClory a filmben szereplő Blofeldhez (Max von Sydow) felhasználta a perzsa macskát is, pedig ez Broccoli és Saltzman találmánya volt, elviekben nem állt módjában felhasználni. Azonban hiába teljesült be McClory több évtizedes vágyálma a film elkészültével, hiányoztak a filmből a már bejáratott jellegzetességek (gunbarrel nyitány, főcím, Q karaktere), így az aktuális Bond-film, a Polipka diadalmaskodott.
A filmen jól tetten érhető az akkor Hollywoodban a virágkorát élő India-mánia, ami az olyan filmekben teljesedett ki, mint pl. a Gandhi, vagy az Indiana Jones és a végzet temploma. Tehát a Polipka ismét visszatért a már jól bejáratott kalandfilmes hagyományokhoz, de itt - néhány mellényúlást leszámítva, mint amilyen a Tarzan üvöltés is - jobban működik, mint legutóbb a Moonraker esetében, ez pedig a rendező John Glen érdeme is, aki a 80'-as évek összes Bond-filmjét dirigálta. Noha puffogtatja azokat a közhelyeket, amik a nyugati ember fejében élnek Indiáról (ez az utcán való összecsapásnál érződik igazán) a Moore filmekre jellemző túlzó humor itt nem egyszer segít az élvezhetőségen. Moore öregedésével azonban már ő sem tudott mit kezdeni. Hiába ironizál még mindig remekül, az akciójeleneteknél - mint amilyen a vonatos üldözés - szembetűnő, hogy milyen gyakran dublőrt használtak.
Viszont legalább igyekeztek korban hozzá illő hölgyet találni mellé (szóba került Faye Dunaway is), méghozzá egy korábbi partnernőjét, Maud Adams-t, aki Az aranypisztolyos férfiban Scaramanga pórul járt szeretőjét alakította. Adams csábos, mint a női szekta vezetője, de amikor ki kell borulnia, vagy pisztolyt kell fognia, teljesen hiteltelenné válik. Szerencsére ilyen jelenet nem sok akad.
Gonoszok terén viszont régi fényében tündököl a széria. A simulékony modorú, ugyanakkor becstelen Khamal Khan-t - aki elődeihez hasonlóan szeret csalni az aktuális játékban - Louis Jordan hibátlanul alakítja, és hasonlóan karizmatikus a fogdmegjét alakító Khabir "Sandokan" Bedi is.
Roger Moore elmondása szerint csak utolsó Bond-filmje, az 1985-ös Halálvágta szerepének az elvállalását bánta meg. Noha az itt már 58-at taposó színész valóban hiteltelen a legtöbb akció jelenetben (nem egy bunyónál látszik a dublőre, amit pár éve még maga csinált volna), ehhez a filmhez még az ő könnyed, cinkos stílusa kellett, amit most is hibátlanul hoz.
A Bond-filmekre általában jellemző volt, hogy jól reflektáltak az aktuális közhangulatra, itt például az egyre inkább előre törő számítástechnika térhódítására. A Szilikon Völgy elpusztításán fáradozó iparmágnás (Christopher Walken) pedig kétségtelenül egy Bond-filmbe való, ahogy a gyilkos lóverseny is (ez a szál Broccoli nyomására került a filmbe), vagy a látványos párizsi autós üldözés és a finálé a Golden Gate hídon. Viszont a film érdekessége, hogy ismét felbukkan benne a Bond-mozik ihlette Bosszúállók sorozat egyik szereplője. Az Őfelsége titkosszolgálatában című részben a sorozat Emma Peel-je, Diana Rigg játszotta a szuper ügynök szívét megdobogtató Tracyt, ebben az epizódban pedig az egykori John Steed (Patrick Macnee) van a 007-es segítségére. A 98'-as, a sorozatból készült, bődületesen rossz mozifilmben pedig az "Alfa-Bond", Sean Connery játssza a rosszfiút Uma Thurman, és a most már szintén a Bond-kánonhoz tartozó Ralph Fiennes ellenében.
Hölgyek területén Moore korosodása igen nehéz volt valamire való Bond-girlt találni, és ez most sem sikerült teljesen maradéktalanul, de láttunk már rosszabbat is. A Tanya Roberts alakította Stacy Sutton-ben nincs lényegében semmi különleges az őzike szemein kívül, ugyanakkor ez a nagy előnye is. Egy - a Bond-univerzumhoz mérten - kifejezetten hétköznapi nő, aki tipikus esete a bajbajutott lánynak, aki érdekes módon ilyen ártatlan és normális módon egyik korábbi Moore-filmben sem szerepelt.
A gonoszok - merthogy lényegében ketten vannak - viszont a Bond történelem legbizarabb párosa, akik létrejöttében közrejátszhatott az akkoriban divatos és elterjedt kábítószállomány. A Max Zorint alakító Christopher Walken volt a sorozat első (és sokáig egyetlen) Oscar-díjas antagonistája, és ezt csak nemrég Javier Bardem-nek sikerült megdöntenie a Skyfall-al, majd utána Christophe Waltz is beállt a sorba a Spectre-vel. Walken otthonosan mozog a pszichopata figurák megformálásában, és ezt már itt is bizonyítja, ezzel a sorozat egyik legjobb ellenfelét hozva létre. A vadállatias - és nőiesnek csak finoman nevezhető - MayDay alakját az akkoriban a popszakmából a filmiparba átigazolni próbáló Grace Jones kapta, és már a megjelenésével kivívta a legkarizmatikusabb hench(wo)man díját. A film érdekessége még, hogy ebben szerepel először Dolph Lundgren, aki az ismét felbukkanó Gogol tábornok egyik testőrét alakítja.
Roger Moore James Bond-ját lehet szeretni vagy nem szeretni. Kétségtelen, hogy az ő, szarkasztikus karaktere volt a legmesszebb Fleming eredeti hősétől, viszont sajátos humort kölcsönzött neki, és hét filmen keresztül játszotta a karaktert, ezzel pedig máig ő a rekorder. A rá jellemző cinizmus utána más filmekben is felbukkan, amit leginkább Bruce Willis kultikus hőse, John McClane járatott a csúcsra. Moore tökéletesen testesítette meg a jól nevelt, jólfésült angol úriember archetípusát, amit azóta talán csak Pierce Brosnan-nek sikerült elérnie a Bond-franchiseban. De míg odáig eljutottunk, egy rövid, de göröngyös szakasz vezetett.