Kevesebb keménység, mint Connery-nél, kevesebb cinikusság mint Moore-nál, de több érzelem, mint akármelyik elődjénél. A nézők pont emiatt szavaztak rövid ideig bizalmat Timothy Dalton-nak.
Hirdetés
A wales-i Shakespeare-színész már 69’-ben a producerek látómezejébe került, amikor Connery elhagyta a fedélzetet, de Dalton elutasította Harry Saltzman és Albert R. Broccoli kérését, mondván „túl fiatal a szerephez, Connery pedig túl jó”. A 80’-as évek elején, amikor Roger Moore látványosan kezdett kiöregedni a szerepből ismét megkeresték, de Connrey ismét közbe szólt a nem hivatalos James Bond filmjével, a Soha ne mondd, hogy sohával, amivel az egy időben bemutatott Polipka készítői inkább a bejáratott Moore-t részesítették előnyben (és nekik lett igazuk). A 85’-ös Halálvágta után Moore nem akart több Bond-girl „apukája” lenni, ezért újabb színész kellett a sorozat élére. A szerepre esélyes volt Sam Neill és Pierce Brosnan is, utóbbi azonban a nálunk is futó Remington Steele sorozat miatt nem tudta elvállalni a felkérést, így végül Daltonnál landolt a szerep, aki ekkor már rábólintott a felkérésre, többek között azért, mert olvasmányai alapján Bond-ot kb. 35-40 évesnek képzelte. A meghallgatásokra Fleming regényeivel készült, és a célja egy irodalmi alapanyaghoz hű, ugyanakkor emberibb, földhözragadtabb 007-es megalkotása volt, amihez a forgatókönyvírók, a Bond-veterán Richard Maibaum (Goldfinger, Halálvágta) és Michael G. Wilson is idomultak.
Ennek szellemében az 1987-es Halálos Rémületben igencsak éles váltás volt a Moore nevével fémjelzett cinikus, néhol már paródiába hajló stílusa után. Elhagyták a kétértelmű poénokat, Bond szembemegy a főnökével M-el (mely posztot a Polipka óta Robert Brown töltött be), hogy a végére járjon de ami ennél is furcsább, hogy megpróbálták rávenni a monogámiára, mely lépést az akkori AIDS-től rettegő sajtó nagyban üdvözölt.
Dalton viszont sokkal aktívabb volt elődeinél, már ami a kaszkadőrmutatványokat illeti, mivel rengeteg kunsztot maga csinált. Erre pedig a Gibraltáron játszódó hajsza, az Alpokban zajló üldözés először egy Aston Martin-on, majd egy csellón(!) vagy épp az afganisztáni finálé bőségesen szolgáltattak alkalmat – utóbbi helyszín valamint a szintén az évben forgatott Rambo 3. miatt a színészre aggatták a nem túl hízelgő Rambo Bond elnevezést. Ebben is jól tetten érhető az a tendencia, ami mindkét Dalton nevével fémjelzett epizódban – de azelőtt és azóta is rendre – visszaköszön a szériában, mégpedig az aktuális trendeknek való megfelelés, amit azelőtt pont, hogy Bond diktált. De ez az epizód is rajta hagyta nyomát a popkultúrán, még ha a történet kidolgozatlansága nem is emelte a sorozat – és az akciófilmek – klasszikusai közé. Tangerben, a tetőkön a rendőrök elől menekülő Bond megidéződik a későbbi nagy rivális, A Bourne-ultimátum legjobb jelenetében, a teherszállító repülő hátulján vívott összecsapás előtt pedig az Uncharted 3 videójáték is lerótta a tiszteletét.
Noha akciókban és tempóban nincs különösebben hiány, a gonoszokkal már annál inkább. A legnagyobb baj, hogy konkrétan nincs egy valamire való főellensége a 007-esnek, pontosabban nem lehet eldönteni, hogy ki is az valójában. Egy kis ideig, hogy a film minél csavarosabbnak tűnjön (a mára már teljesen lecsúszott) John Rhys-Davies-t próbálják eladni főgenyának, Puskin szerepében, de a tapasztaltabbak egyből rájönnek, hogy a karakternek csak nem volt meg a napi vodka bevitele, azért olyan morcos. Elviekben a kétszínű Koskov tábornok látná el a főgonosz tisztségét, de az őt alakító, hol behízelgő modorú, hol ripacskodó Jeroen Krabbe nem elég komolyan vehető, ráadásul a film végén – egyedüliként a sorozatban – életben marad. „Párja”, a szériában szintén egyedüli amerikai ellenlábasként tetszelgő Joe Don Baker pedig a kis harci múzeumával, és katonásdi játékaival inkább vicces, mintsem tekintélyt parancsoló. Egyedül a szokásos szőke fogdmeg karakter, Necros jelent némi felüdülést, ő a kategóriájában mindenféleképpen a jobbak között van, elég csak megnézni a pusztítást, amit az MI-6 egyik állomása ellen intéz.
Az aktuális Bond-girl – merthogy csak egy van – is erősíti a Bond monogámmá válása mozgalmat, de Mariam D’Abo figurájának hála sikertelenül. Bond és Kara bécsi romantikázása teljesen feleslegesen lassítja le a sztorit, ráadásul a karaktere sokszor már idegesítően naiv. A készítők érezhetően próbálták továbbvinni az előző rész Stacy vonalát azzal, hogy egy minél hétköznapibb lányt tesznek meg az ügynök oldalbordájának, de itt már átestek a ló túloldalára, főleg, ami az afganisztáni jeleneteket illeti. Itt említeném meg, hogy ebben a részben köszönthetünk először új Moneypenny-t, mivel a Dr. No óta e szerepet betöltő Lois Maxwell-t Roger Moore-al együtt nyugdíjba küldték, és helyette a korban Daltonhoz illő, SZTK-keretes, és erőtlen Caroline Bliss került. (A karaktert egyébként Fleming egykori felettese, Godfrey admirális titkárnőjéről mintázta, mert az kiváló érzékkel tudta rádobni a kalapot a szoba másik végében álló fogasra.)
Mivel a film anyagilag jól teljesített és a kritikusok is szerették Dalton érzékenyebb Bond-ját, 1989-ben jött a folytatás, A magányos ügynök, amit már-már a Moonraker vagy az Őfelsége titkosszolgálatában szintjén utálnak a rajongók. Csak míg előbbieknek megvannak a maguk tipikus Bondos elemei, addig Dalton második nekifutása lényegében egy átlagos, 80’-as évekbeli akciófilmmé degradálódik, és igyekszik kiírtani mindent a sorozat jellegzetességei közül.
A készítők itt még jobban igyekeztek ráfeküdni a 007-es érzelmi oldalára, amihez Dalton színészi kvalitásai meg is lettek volna, azonban az ismét Maibaum-Wilson páros által elkövetett forgatókönyv egy egyszerű bosszúfilmmé silányította az egészet. Broccoliék kétségtelenül itt is próbáltak megfelelni az akkori MTV generáció igényeinek, és ebben Dalton is közreműködött: van itt a már említett bosszú (Bond a most is más által játszott CIA-s barátját, Felix Leiter-t ért sérelmeket kívánja megtorolni), amiért a 007-es kilép az MI-6-től, kegyetlen dél-amerikai drogbáró valamint kocsmai bunyó és Miami Vice utánérzés is. Ráadásul itt már komolyabb korhatár besorolást is kapott a film, ami a látványos kivégzéseket elnézve (felrobbanó fej, emberi cápaeledel, présgép nem megfelelő használata) nem csoda. Ugyanakkor dicséretes, hogy Bond-ot megpróbálják érző lényként ábrázolni – még ha erre a tucat forgatókönyv nem is ad lehetőséget – Dalton pedig kihozza a maximumot a szerepéből, elég megnézni a fináléban a szokatlanul elnyűtt figurát. Az akciók pedig parádésak, amelyeket ma is előszeretettel idézgetnek más filmesek: a nagy Bond-rajongó Christopher Nolan a film eleji léghorgászást a nem is oly régi A Sötét Lovag – Felemelkedés nyitányában tuningolta fel a saját szájíze szerint, míg a mai szemmel is látványos kamionos finálét a 2009-es Halálos iram kezdő jelenete idézi meg, persze már lényegesen több CGI-al.
Főgonosz tekintetében jobb a helyzet, mint a Halálos rémületben esetében, annak ellenére is, hogy Robert Davi drogbárója, Sanchez az évtized egy kaptafára készülő gonoszainak sorát gyarapítja. Mégis kellően fenyegető, hiába röhögi körbe az ember a vállán csücsülő leguánt, mint egzotikus házi kedvencet, az előző rész Koskovjával szemben érezni, hogy komolyan megtudja izzasztani a közkedvelt ügynököt. Fogdmegek közül pedig egyértelműen a fiatal (és vékony) Benicio Del Toro érdemel említést, aki egy elengedett beteg mosolyával kellően nyugtalanító hatást ér el a nézőben.
A Bond-lányok tekintetében is érződik az előző résszel szemben némi fejlődés, és Dalton Bondja is felhagyott a monogámiával, mivel kettőt is ágynak dönt. Talisa Soto – akit a legtöbben a Mortal Kombat Kitana-jaként ismerünk – Sanchez csalfa, ugyanakkor törékeny barátnőjeként teljesen korrekt teljesítményt nyújt. Carey Lowell, mint a CIA-s Pam Bouvier is a talpraesett és öntudatos Bond-lányok körét gyarapítja, hovatovább, már egyenrangú Bond-al, viszont a két nő viszálya az ügynökért némileg rontja az összképet.
Annak ellenére, hogy a film bukott (hiába igyekeztek az amerikaiak igényeire szabni) valamint Dalton is ellenérzéseit fejezte ki, miszerint a sorozat nem a régi, mióta ő a főszereplő, és hogy nem lesz több Bond-film, a készítők bizalmat szavaztak neki egy harmadik részre. Azonban a világban akkor lezajlott változások és a sorozat felett bábáskodó Albert R. „Cubby” Broccoli egyre romló egészségi állapota odáig húzták az újabb epizód előkészületeit, hogy a színész végül maga bontotta fel a szerződését, így 1995-ben ismét egy új színész látta el a tisztséget. Dalton Bond-ot abszolút morális hőssé tette, hiszen többször is megkérdőjelezi vezetői döntését (Halálos rémületben), sőt ellenszegül nekik, mert az értékrendje szerint helytelen (A magányos ügynök). Ezzel nem csak két utódjának taposta ki az utat, de az olyan érzelmes, emberi szuperügynökök filmes jövőjét is előrevetítette, mint Jason Bourne. Mégis azt lehet mondani, hogy Dalton felfogása a 007-esről rossz korban volt rossz helyen, ami a műfajban csak napjainkra érett be igazán.
Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!
Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.
